Bizonyára nem sok honfitársam van, aki az afrikai kontinensen hamarabb ment Maliba, mint Egyiptomba, de nekem már csak ilyen furcsa ízlésem van. De mivel mostanában egyre gyakrabban röppen fel a hír, hogy bezárják a piramisokat, úgy döntöttem, jöjjön akkor Egyiptom…
2004. szeptember 17, péntek
Bécsi átszállással, az osztrák légitársasággal utaztam Kairóba. A repcsin nem működtek a fejhallgatók, de úgysem vettük volna nagy hasznukat, mivel végig mesefilmeket vetítettek. Hogy azért ne maradjunk le a hanghatásról, teljes hangerővel szóltak a fedélzeti mikronofok. A gépen lévő összesen két gyermek békésen aludt a hátsó ülésen, míg mi, a felnőttek kissé értetlenül, meredten bámultuk a sok kis apró képernyőn a rajzfilmeket. Leszálláskor, amikor egy légörvény miatt egyébként is dobált minket a gép, egészen drámai fordulatot vett a vetítés, mivel a rajzfilmfigurák közt nagy harc tört ki, és a gépet velőtrázó sikítások töltötték meg – a gyengébb idegzetűek nem kis aggodalmára.
2004. szeptember 18, szombat
Jól kialudtam magam, reggeli, aztán betaxiztam Kairó iszlám negyedébe. Eleinte kicsit nehezen tájékozódtam, mert angolul szinte senki nem beszél és az utcák is csak arab betűkkel vannak jelölve, de aztán csak belőttem a térképen, mi merre. Először a Bayt Al-Suhaymi-t, az iszlám negyed legelegánsabb magánházát néztem meg. 1648-ban épült, fantasztikus hangulata van. Sok árnyas szoba, az udvaron szökőkút, az ablakon sűrű farácsok, melyek a szellőt beengedik, de a perzselő napsugarakat és a kíváncsi tekinteteket már nem. A szobákban hívogató, puha párnák, elegáns faragott bútorok, kovácsoltvas lámpák – igazi ezeregyéjszaka hangulat.
Sétáltam tovább, az Al-Ghuri mecset felé. Itt egy vezető megmutatta az iskolát és felkísért a minaretbe, ahonnan remek kilátás nyílt a városra és így végre sikerült rendesen betájolni magam.
Mint mindenki, ez a vezető is rögtön kérdezgetett, hány éves vagyok, honnan jöttem, van-e férjem, családom, stb. Talán jó lenne ezeket kiírni magamra, mert már így az első nap kezd unalmassá válni. Megnéztem még a város legjelentősebb vallási iskoláját, az Al-Azhar mecsetet, aztán bevetettem magam a bazárba. A legérdekesebb, legszínesebb ajándéktárgyak a vízipipák, no de mit kezdenék ezzel otthon. A bazár legrégibb kávéháza, a Fishawi állítólag 200 éve folyamatosan nyitva van – most is tele volt békésen pipázgató, iszogató helyiekkel és turistákkal.
Egy kis büfében ebédeltem banános palacsintát, aztán a Citadella felé vettem az irányt. Az itt található két mecset közül csak a Mohamed Ali mecsetet sikerült megnézni, mert a Szulejmán már bezárt, mire odaértem. Este kerestem egy internet kávéházat, mert még izgattak a munkahelyi témák, aztán megkerestem a szállóban a barátaimat, akik ma érkeztek. Egy ausztrál utazási irodával (Gecko’s) fogjuk bejárni az országot, de ezúttal nem egyedül jöttem, hanem egy angol párral. Helene-t és Anthonyt még Balin ismertem meg két éve, azóta jóban vagyunk és amikor megírtam nekik, hogy Egyiptomba készülök, ők is befizettek az útra.
Piramisok
2004. szeptember 19, vasárnap
Reggel eligazítás. A csoport első blikkre nem túl izgalmas, 15-en leszünk, a többség fiatal ausztrál csajszi. Az idegenvezető egy helyi srác, ő elég energikusnak ígérkezik. Az útvonalterv és fő tudnivalók ismertetése után buszba szálltunk, és a gízai piramisoknál kezdődött a program. Nagyon meglepett, milyen közel vannak a piramisok a városhoz, mintha valakinek a hátsó veteményeskertjében lennének. Fantasztikus belegondolni, hogy ezek az óriási építmények már közel ötezer éve itt magasodnak, és különösen abba, hogy kevesebb, mint három év alatt épültek fel. A négyes metrónak még a nyomvonalát sem döntik majd el ennyi idő alatt. A trió legnagyobbika, a Kheopsz piramis kb. 2 millió, átlagosan 2.5 tonna súlyú kőtömbből épült, eredetileg 146 méter magasra. Ebből mára – 46 század alatt – lekopott 9 cm. Mivel ide naponta csak 150 jegyet adnak el és mi nem érkeztünk elég korán, már nem juthattunk be. Vigaszágon csak legkisebbe mehettünk be. Itt nincs napi jegykorlátozás, és csak tizedannyit kell fizetni. Egy alacsony, keskeny folyosón haladtunk lefele – annyira alacsonyon, hogy még nekem is kétrét kellett görnyedni. Az oxigén gyakorlatilag pár méter után már szinte elfogyott, csak borzasztó párás, meleg, fullasztó levegő volt, patakokban folyt rólunk a víz. És ahogy már előre tudtam, lent igazán nincs is semmi, csak az üres sírkamra – de azért mégiscsak élmény bent járni egy piramis gyomrában. Ezzel együtt alig vártam, hogy kijussak…
Ezután Khephrén völgytemplomát néztük meg, no meg a szfinxet, ahol elkészültek az obligát fotók (puszi a szfinx orrára). Addigra már farkaséhes voltam, de szerencsére az ebéd következett, ahol jól belakmároztunk. Utána a vezető valami papiruszüzembe vitte a csoportot, de a barátaim és én rutinosabb rókák vagyunk annál, hogy ilyen turistacsapdába essünk.
Leléptünk és visszataxiztunk a városba, hogy hasznosabban töltsük a délutánt. Megnéztük Hassan szultán mecsetét, valamint az Ibn Tulun mecsetet. Ennek különleges, külső lépcsős minaretjébe nem tudtunk feljutni, de felmásztunk egy közelire, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt az egész mecsetre. Nagyon király érzés egy minaret tetején ücsörögni, élvezni a szellőt, a relatív csendet és a pazar kilátást. Még a Gayer-Anderson múzeumot is sikerült belezsúfolni a délutáni programba. Ez két szomszédos, 16. illetve 17. századi lakóházból kialakított múzeum, csodálatos ablakrácsokkal és korabeli tárgyakkal. A legkülönlegesebb a szülőszék gyűjtemény volt, de fésűkből is igen gazdag kollekciót láttunk. Este a Lonely Planet által melegen ajánlott Fish Market étteremben vacsoráztunk hármasban, isteni tengeri ételeket. A hely bája a dupla sebességen játszott 70-es évekbeli zene volt – mintha kisgyermekek énekeltek volna cincogó hangon. Mikor szóltunk hazafele menet, hogy nem stimmel a sebesség, értetlenül néztek ránk, láthatólag ők így szokták meg.
Sivatagi túra
2004. szeptember 20, hétfő
Fél hatkor ébresztő, reggeli, indulás. Három dzsipbe oszlottunk el, ugyanis négynapos sivatagi túra következett. Én a barátaimmal és egy szimpatikus ausztrál párral kerültem egy kocsiba, a beduin sofőrön kívül még az idegenvezető utazott velünk, így elég optimális volt a csapat. Ma, az első napon 550 km-t nyomtunk le. Időnként jó így utazni mindenféle híres látnivaló megtekintése nélkül is, amikor csak maga az utazás az élmény – ahogy szaladnak a kilométerek. Ezért vágyom még mindig az USA átszelésére, egy jó kis régi amcsi kocsival, annak ellenére, hogy a híres látnivalók zömét már megnéztem. De jó lenne csak úgy élvezni a kocsikázást, a moteleket és az út menti éttermeket… De vissza Egyiptomba. A csapattal egy fegyveres kísérő is utazik, ez még egyelőre furcsa. Mivel állandóan mutogatja a fegyverét, csak Pistol Pete-nek hívjuk. A négy nap során a beduin kísérőink készítik a napi háromszori étkezést és a csillagos ég alatt alszunk majd. Az első ebéd biztató kezdés volt, pitába tömködtünk salátát, falafelt, tonhalat. A kezdeti fekete sivatagot, melyet a bazalt festett ilyen gyászos színűre, hamarosan a fehér sivatag váltotta fel. Itt a szél furcsábbnál furcsább alakzatokat formált a kőből – némelyik állatokra emlékeztetett.
Ezen a szürrealisztikus tájon táboroztunk le és a kísérőink remek vacsorát készítettek. A napközben rózsaszínűen fénylő kövek a naplementében vörösen izzottak, majd a holdfényben ezüstösen csillogtak, nem lehetett megunni a látványt. Ilyen tájon kár is lenne a sátor, csak hálózsákban tértünk nyugovóra. Az MD lejátszóba betettem Wim Mertens zenéjét, amit egy hasonlóan csodálatos tájon, az amerikai Monument Valley-ben szerettem meg. Azt a pillanatot soha nem felejtem el – épp csak pirkadt, amikor a sofőrünk teljes hangerőre kapcsolta a busz magnójában ezt a zenét és ahogy kinyitottam a szemem, hihetetlen napfelkeltét láttam. Most újra hallgatva ugyanazokat a számokat, ismét elöntött a jóleső érzés, milyen csodálatos dolog is az utazás.
2004. szeptember 21, kedd
Bár féltem az éjszakai lehűléstől, szerencsére nem fáztam. Pont jókor jöttünk- pár hete nappal még elviselhetetlen volt a hőség, de pár hét múlva meg már nagyon hűvös lesz az éjszaka. Megreggeliztünk, összepakoltunk és indulás tovább. A környéken jó pár hasonló csapatot láttunk táborozni, népszerű a Kairóból induló kétnapos kirándulás – de mi szerencsére továbbutazunk, így egyre kevesebb turistát látunk majd.
Késő délután érkeztünk meg Al Qasr középkori városához, amely ma már csak egy szellemváros, régi kétszintes vályogházakkal, szűk utcácskákkal.
Megnéztük az egykori olívaprést és a malmot, valamint a bíróságot is. A házak a 15. századból valók, de a minaret még régebbi, 12. századi. Továbbutaztunk, majd este megérkeztünk Dakhla oázisba, ahol a Beduin Camp-ben lakunk. Ma kétágyas kis nádkunyhókban alszunk, de nem bántuk a luxust, legalább le tudunk zuhanyozni. Kairóban egy kövér és barátságtalan ausztrál volt a szobatársam, itt meg egy amerikaival kerültem össze, aki folyamatosan beszél. Egyáltalán nem zavarja, hogy én nem válaszolok, magában is eltársalog és jókat nevet a saját viccein. Ráadásul az a notórius pakolós fajta, akitől a falra mászok – órákig képes zörögni a nejlonzacskókkal. Én ezt soha nem értettem, miért pakolnak egyesek minden nap órákig, nekem ez reggel-este max 5 perc. Remek vacsorát kaptunk, aztán a beduin csapat nekiállt zenélni, dobolni, táncolni, jó kis mulatságot rendeztek.
2004. szeptember 22, szerda
Borzasztó rosszul aludtam- rém fülledt volt a levegő a kunyhóban és összecsipkedtek valami apró bogárkák. Nem szúnyog, mert azt nem láttam, hanem valami apró láthatatlan bogár, mintha egész éjjel gombostűvel szurkáltak volna. Az új szobatárs már fél héttől nekiállt pakolni, pedig csak 8-kor volt reggeli és 9-kor indulás. Rögtön a remek reggeli után kiautóztunk a homokdűnék közé és fel-le hajtottunk az óriási dombokon, mint valami hullámvasúton. Aztán kiszálltunk a kocsikból és óriási versenyfutás volt a legnagyobb dűne tetejére. Eleinte mindenki nagy elánnal indult a távnak, de hamarosan csigatempóra váltottunk, nagyon nehéz homokdűnén felfele kapaszkodni.
Én kis kényelmesen lent maradtam a remek fotók kedvéért. Miután mindenki tetőtől talpig csupa homok lett, egy forró vizes forráshoz hajtottunk. Itt először önkéntes alapon ugráltunk a vízbe, majd aki nem jött, beledobáltuk. Visszatértünk a kempingbe zuhanyozni és ebédelni, aztán indultunk tovább.
Szerencsére újra a szabadban alszunk, nekem az sokkal jobban bejött, mint a kunyhók Lehet, hogy előző életemben beduin voltam? A szálláshelyre a többiek tevével indultak neki, de én az allergiám miatt inkább az egyik dzsippel mentem. A Great Escarpment mellett táboroztunk le, csodálatos sziklás, homokos vidéken.
Sam vacsora után rengeteget mesélt az iszlám szokásokról, főleg persze a házasság, szerelem témakörre voltunk kíváncsiak, zavarba is hoztunk szegényt néhány sikamlósabb kérdéssel. Teljesen sokkolóan nézek ki, mivel tegnap este a nádkunyhóban valami összecsipkedett és telis-tele vagyok apró vörös pöttyökkel.
2004. szeptember 23, csütörtök
Reggel visszahajtottunk a kempingbe egy zuhany erejéig, aztán Al Bagawat felé vettük az irányt. Itt megnéztük a 4-6. sz.-i keresztény temetőt, sok-sok vályogtéglából épült kupolás sírt. Néhány kápolnában még megvan az eredeti falfestményt is, bibliai képekkel.
Ebéd után a Hibis templomot néztük meg, melyet I. Dareiosz perzsa császár épített az i.e. 6. században – ez az egyetlen fennmaradt perzsa templom az országban. Aztán jó pár óra az úton, kedvenc zenéimmel szórakoztattam magam. Még jó, hogy hoztam egy plusz fülhallgatót, így a barátnőm is élvezhette a válogatást. Utolsó éjszakánkat óriási homokdűnék között töltjük. Csodálatos langyos este van, az ég teleszórva csillagokkal. Jól kifáradtunk, mert vacsora után fogócskáztunk a bokáig érő homokban – jó kis mulatság volt.
Luxor és a Királyok Völgye
2004. szeptember 24, péntek
Hajnali ötkor keltünk, hogy mihamarabb Luxorba érjünk és több időnk legyen ott nézelődni. Elég fura volt holdfényben pakolni, reggelizni, jó álmosak voltunk, de így legalább már délelőtt 10-kor bent voltunk a városban. Zuhany, ebéd , és már indultunk is a karnaki templomhoz, ahol egy helyi idegenvezető vitt minket körbe. Egy-egy érdekesebb szobrot a csoport minden tagja le akart fényképezni, ugyanabból a szögből és rém lassú digitális kamerákkal, így Helenék és én hamar rájöttünk, hogy ha a csoport tempójával haladunk, nem fogjuk zárásig bejárni az egész komplexumot. Úgyhogy gyorsan leléptünk és inkább az útikönyvre hagyatkozva fedeztük fel a templomot, ami egészen egyedülálló.
Az épületek zöme Krisztus előtt 1570-1090 között épült, hogy aztán jó ezer évig a homok alá temetve várja, hogy a 19. sz. közepén felfedezzék. A legcsodálatosabb rész a nagy hüposztül csarnok, ahol 6000 m2-en 134 kinyílt, illetve bimbózó papiruszvirágban végződő óriási oszlop áll. Eredetileg ezek színesek voltak, de még így, kopottan is fantasztikus látvány az oszloperdő. Jól kifáradtunk, mire bejártuk a 1.5 x 0.8 km2-es területet, így este hamar alvás volt.
2004. szeptember 25, szombat
Ma sem volt sokáig alvás, fél hatkor keltünk, mert még a nagy hőség beállta előtt átmentünk a folyó túlpartján található királyi sírokhoz. A belépő három sír megtekintésére szól, szabadon választva. A helyi vezetőnk segített, hogy mely sírok a leglátványosabbak, az ő tanácsára IV. Ramszesz, VI. Ramszesz és Tawosret királyok sírjait néztük meg. Hát leesett az állam. Hihetetlen, hogy milyen jó állapotban fennmaradtak ezek a több ezer éves festmények. Mitológiai jeleneteket, illetve a fáraók életét illusztráló képeket láttunk, alig tudtam betelni velük.
A csoport ezután visszament a szállodába kiélvezni az úszómedencét, de mi, a keményebb fából faragott utazók, Helene, Anthony és én persze még maradtunk. A völgy a királysírokon túlmenően rengeteg látnivalót kínál, vétek lett volna kihagyni őket.
Sam segített kialkudni kedvező árat egy taxira, ami pár óra alatt körbevitt minket az általunk kiválasztott útvonalon. Először a Deir al-Bahri templomot néztük meg, azaz Hatsepszut templomát. Fantasztikus látvány a sziklafalba vágott templom, méltóságteljes lépcsősorral.
Aztán a nemesek sírjai közül választottunk ki kettőt, Menna és Nakht síremlékeit. Errefelé egy árva turista nem járt és semmi nem volt kitáblázva sem, úgy kellett a parkolótól helyi gyerkőcök segítségével eligazodni. Bár a nemesi sírok a királyiaknál jóval kisebbek, nem kevésbé látványosak – a falfestmények itt talán még élénkebbek. Különlegességük az is, hogy ezek nem mitológiai jeleneteket, hanem hétköznapi eseményeket ábrázolnak, halászatot, vadászatot, ünnepeket. Ezután a közeli Ramesszeumnál álltunk meg, ahol szinte teljes nihil fogadott. Soha nem gondoltam volna, hogy főszezonban, Egyiptomban kihalt templomokat találunk majd, de a turistahordák adott útvonalon járnak és ahova ők nem mennek, ott szinte egyedül lehet az ember. Ezután újabb sírok következtek, a munkásoké. Sennedjem és Inherka a fáraók sírjain is dolgoztak, de a sajátjukat is hasonló igényességgel festették ki. Bár ezek igencsak apró termek, egyszerre maximum 3-4 ember mehetett le, a falfestmények itt is lenyűgözőek voltak. Végül a Medinat Habu templomot néztük meg, III. Ramszesz halotti templomát, melyet méreteiben csak a karnaki múl felül, mégsem látogatja szinte a madár sem. Úgy ébresztettük fel az árnyékban szundikáló őrt…
Hazafele egy gyors fotó a memnoni kolosszusokról, aztán visszahajóztunk a Nílus keleti partjára.
Megérdemelt ebéd, aztán kis pihenés. Utolsó erőmmel még meglátogattam a kicsi, de gazdag luxori múzeumot, ahol sok érdekes leletet állítottak ki a királyi sírokból. A barátaimmal egy kerthelyiségben vacsoráztunk, de a fáradtság hamar hazaűzött minket.
Asszuán
2004. szeptember 26, vasárnap
Ma újra hajnali ébresztő, majd irány a legdélebbi város, Asszuán. Luxorból Asszuánba csak konvojban lehet utazni, melyet fegyveres őrök kísérnek. Ezt még a 90-es évek végén vezették be, az 1997-es luxori terrortámadás után, melyben 69, főleg német turista vesztette életét. Ez évekre visszavezette Egyiptom turizmusát, de a bevezetett biztonsági intézkedések miatt ma már újra sokan jönnek. Ezzel együtt szokatlan és nyugtalanító érzés, hogy a szállodákba, múzeumokba csak sípoló kapukon át lehet bejutni, hogy fegyveres őrök cirkálnak a piramisok között és hogy bizonyos helyekre – főleg délen – csak konvojban lehet utazni.
10 körül érkeztünk meg, a nap hátralévő része szabad volt, de Helenékkel már útközben kigondoltuk a napi tervet. Sam már meg sem lepődött, mikor megkértük, alkudjon meg nekünk egy taxissal. Először az asszuáni gáthoz mentünk, melyet 1898-1902 között az angolok építettek és elkészültekor a legnagyobb volt a világon. Szépnek ugyan nem nevezném, de ha már erre jár az ember, csak megnézi. Innen a Kalabsha templomhoz mentünk, melyhez először át kellett kelni a nasszeri tavon, de volt jó pár csónakos, akik közül megalkudtunk az egyikkel. A templomot 50 km távolból költöztették ide, amikor a gátépítés miatt kialakított nasszeri tó elöntötte korábbi helyét. A templom építése még i.e. 30-ban kezdődött és a i.sz. 14 században fejeződött be, Augustus császár uralma alatt. A pompás templomban most is egyedül voltunk, csak egy helyi vezető csapódott mellénk, aki egy közeli földalatti termet is mutatott, nagyszerű domborművekkel.
Ezután vissza a partra, kis kocsizás, majd újra alku a csónakosokkal, mert a Philae templomhoz is csak így lehet eljutni. Az Ízisznek szentelt templom évezredekig vonzotta a turistákat, de a gátépítés során szintén veszélybe került, így ez is új helyet kapott. Az óriási építményt darabokra szedték és 1972-1980 között 20 méterrel magasabbra emelték a közeli Agilika szigeten, melyet előzőleg a korábbi Philae sziget mintájára átalakítottak. Itt már akadtak turistacsoportok, de ez sem vont le sokat a templom szépségéből.
Következő úticélunk a befejezetlen obeliszk volt. A 42 méter hosszú kőtömbnek már három oldalát megfaragták, amikor megrepedt, így nem választották el az anyasziklától. Ha felállították volna, a maga 1200 tonnájával ma ez lenne a legnagyobb a világon, de így csak tanpéldaként szolgál arra, hogyan is készültek ezek az obeliszkek A közelben vetettünk egy pillantást a Fatimida temető 8-12 sz-i vályogsírjaira, majd visszatértünk a városba.Kis heverészés a szálloda úszómedencéje mellett, aztán már indulhattunk is vacsorázni. Utána még bevetettük magunkat a bazárba, mert Sam a lelkünkre kötötte, hogy mindenki vegyen helyi népviseletet, egy földig érő ingszerű ruhát (galabiyya), mivel a közelgő vitorlázásunk egyik estéjén galabiyya-buli lesz.
Abu Szimbel
2004. szeptember 27, hétfő
Ma sem volt sok alvás, fél négykor ébresztő, mert négykor indult a konvoj Abu Szimbel felé. Ide is csak konvojjal lehet jönni és érdemes elcsípni a reggeli indulást. Elvileg repülővel gyorsabb lenne, de nem kaptunk helyet, így maradt a háromórás buszozás. Abu Szimbel templomát II. Ramszesz építtette i.e. 13. században. Hogy hatalmát megfelelően hirdesse, négy óriási (20 méter magas) oszlopot faragtatott magáról a hegyoldalba, így az utazókat az ő óriási képmása fogadta. A templomot úgy faragták a hatalmas sziklafalba, hogy a nap évente kétszer süt be a legbelső szentélybe, megvilágítva II. Ramszesz és felesége szobrát: a fáraó születésnapján és koronázásának évfordulóján.
Az 1960-as években ez a templom is veszélybe került, így az UNESCO által 1960-1980 között történetének legnagyobb kampányát hajtották itt végre. A templomok átköltöztetéséhez 50 ország küldött szakértőket, valamint anyagi segítséget. A nasszeri tó kialakításakor veszélybe került leletek közül minden mozdíthatót múzeumokba vittek és 14 templomot költöztettek el. Közülük négyet a szakérő országok kaptak, pl. Dendúr templomát a New York-i Metropolitan múzeumban láttam. A maradék tízet – pl. Abu Szimbel, Philae és Kalabsha – a környéken építették újra. A legnagyobb munka az Abu Szimbel-i templommal volt, melyet 1041, egyenként 30 tonnás darabra vágtak – csak ez a művelet két évig tartott. Ezután kialakítottak az eredetivel szinte pontosan megegyező hegyet, 210 méterrel hátrébb és 61 méterrel magasabban az eredetitől. Ebben újra összerakták a templomot, a megfelelő irányban. Az egészbe annyi kis hiba csúszott, hogy most a felkelő nap egy nappal az eredetileg kívánt időponttól eltérően süt be a szentélybe… Az 1964-1968 között tartott nagyszabású akció 40 millió dollárba került, melynek részleteit az egyiptomi kormány a mai napig fizeti (részben a vízumdíjakból).
Hajózás a Níluson
Visszabuszoztunk Asszuánba, jóleső zuhany, aztán kora délután indult az újabb kaland, a vitorlázás. Két hajóval (felucca) utazunk, egy kisebbel (5 személyes) és egy nagyobbal (10 személyes), Helenékkel persze rögtön a kisebbe szálltunk be, az nyugodtabb. Hamar kiderült az is, hogy a kisebb nem sokkal kisebb a nagynál, így jóval kényelmesebben tudunk heverészni a fedélzeten. Két ausztrál csajszi jött még velünk, a csoport két legidősebb tagja, börtönőrök (és barátnők). A sok kis éretlenke a másik hajón volt, így egyértelmű lett, hogy az a party-boat, míg a mienk a chill-out. Kétfős núbiai személyzetünk kezeli a vitorlát és ők készítették az ötórai teát (!), de vacsorázni a másik hajóra szálltunk át. Vacsora után hamar megtanultunk, milyen kiszolgáltatottak is vagyunk a széljárásnak (nincs a hajókon motor), mivel nem tudtunk a saját hajónk mellé sodródni, de végül csak sikerült. Mivel mosdó sincs, hasonlóan gondot jelent, ha valakire épp a folyó közepén jön rá a szükség és mondjuk teljes szélcsend van. Akkor bizony várni kell…
2004. szeptember 28, kedd
Csodálatos dolog a Níluson vitorlázni. A remek vacsora után végre átjutottunk a hajónkra, kiterítettük a hálózsákot a fedélzet nagy részét beborító matracokon és csak bámultuk a csillagos eget. Egészen szürreális volt, amikor egy óriási, többemeletes hajó elúszott mellettünk, a fedélzeten öltönyös, estélyiruhás alakokkal, akik vidáman táncoltak a YMCA-re… Biztos ők is jól érezték magukat, de én rettentően sajnáltam őket, hogy soha nem fogják megtudni, milyen jó szép lassan, hangtalanul haladni ezen a remek folyón egy kis vitorláshajóval.
Reggeli után kiszálltunk egy kicsit, meglátogatni Komombó templomát. Ezt a folyóparton épült, romjaiban is impozáns görög-római templomot két istennek, Hórusznak és Szobeknek szentelték. Az országban ez az egyetlen ilyen templom, mert a többi mind csak egy istent dicsőít. Mivel kínosan ügyeltek arra, hogy mindkét istent egyformán kezeljék, a templom tökéletes szimmetriában épült: két bejárata, két oszlopcsarnoka és két külön szentélye van. Ugyancsak furcsa kettősség, hogy az oszlopfők egy része a Felső-Egyiptomot jelképező lótuszt, a másik része az Alsó-Egyiptomot jelképező papiruszt mintázza.
A templomlátogatás után pihentünk egy kicsit a közeli étteremben, ahol a szokásos isteni mangólevek elfogyasztása után kipróbáltuk a sheesha-t, azaz vízipipát – nagyon kellemes! Aztán vissza a hajókra, ebéd, majd délután nagy kártyacsata.
2004. szeptember 29, szerda
Jobbat nem is kívánhatnék: bundáskenyér volt reggelire! Már ezért érdemes volt eljönni. Sam megunta a másik hajó társaságát, ma velünk volt, így új, egyiptomi kártyajátékokat tanultunk. Annyira jól mulattunk, hogy a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Délután aztán nyugisabb volt a hangulat, olvasás, beszélgetés, majd megpróbáltunk kikötni. Ez nem ment túl egyszerűen, mert teljesen elállt a szél. Egy idő után meguntuk az egy helyben ringatózást és „lestoppoltunk” egy arra járó motoros hajót, húzzon már ki minket a partra. Így is tett. Igaz, egész a partig nem tudott, csak a közelébe, de akkor a fiúk fejest ugrottak a vízbe és kézi erővel kihúzták a két vitorlást a partig. Sam vihogva jegyezte meg: Végül is egy kis költségvetésű úton vagyunk, vagy nem? Egyébként jellemző ez a fajta önzetlen segítségnyújtás errefelé, már máskor, máshol is tapasztaltuk. Idegenek sokkal gyakrabban megszólítják egymást segítségért, mint ahogy más országokban tapasztaltam. És soha nem maradnak válasz nélkül.
Vacsora után mindenki magára öltötte a galabiyya-t és kezdődött a mulatság. A núbiai személyzet remek hangulatot teremtett a tábortűz körül néhány dobbal, hamar beindult a tánc.
Edfu
2004. szeptember 30, csütörtök
Sajnos vége szakadt a vitorlázásnak. Reggel kikötöttünk, és hosszas búcsúzkodás után – nagyon megszerettük a núbiai hajósszemélyzetet – busszal folytattuk az utat Edfu felé. Mivel az edfu-i Hórusz templom viszonylag magasra épült, megmenekült a Nílus áradásaitól, így nem véletlen, hogy ez az ország legjobb állapotban fennmaradt temploma. I.e. 57-ben készült el, de a helyszín már i.e. 3000-ben Hórusz kultuszának színhelye volt.
Bejártuk a csodálatos templomot, aztán visszatértünk Luxorba. Egész nap szabad program volt, így megnéztem a luxori templomot és az aprócska, de érdekes közeli múzeumot a mummifikációs eljárásól. Aztán ebéd, kóborlás a bazárban, internet, pihenés. Közös vacsi, majd éjszakai vonattal visszatértünk Kairóba.
2004. október 1, péntek
Reggel 9-re érkeztünk meg a fővárosba. A vonatozás nem is volt annyira szörnyű, egész kényelmes, hátradönthető székeken utaztunk, még szunyókálni is sikerült egy kicsit. Egy gyors zuhannyal ébresztő, aztán indulás az Egyiptomi Múzeumba. Jó, hogy ezt nem az első nap néztem meg, hanem így az utazás vége felé hagytam, mert így sokkal többet mondtak a tárgyak, hogy már jártam az eredeti lelőhelyeiken. Bár nem vagyok egy nagy múzeumrajongó, azért itt leesett az állam. Jó pár órát bolyongtam a kincsekkel és látogatókkal zsúfolt, nem túl jól szervezett és még kevésbé jól megvilágított termekben és fantasztikus dolgokat láttam. Tutanhamon halotti maszkja előtt egész meghatódtam, mint mindig, amikor képekről, filmekből már oly jól ismert dolgot „élőben” látok. A múzeum talán kevésbé ismert, de említésre méltó gyöngyszeme még a büfé, ahol egész Egyiptom legfantasztikusabb mangólevét árulják – olyan jó sűrű, hogy kanalat kellett kérnem hozzá.
Szakkarai piramisok
Kora délután aztán találkoztunk Helenékkel és újra kis privát kirándulást tettünk. Szerencsére most nem is kellett taxit bérelni, mert Anthony egy régi barátja Kairóban dolgozik és rendelkezésünkre bocsátotta a remek kis légkondis dzsipjét, sofőrrel. A szakkarai piramisegyütteshez hajtottunk, ahol Dzsószer lépcsős piramisa a legismertebb építmény, de van néhány szép sír is. A piramishoz közeli épületben található a világ talán legrégebbi graffitije, melyet az i.e. 12. században pingált a falra egy korai utazó. Ezután Dashúr felé hajtottunk, ahol sajnos kiderült, hogy csak 10 percünk van zárásig, így a Vörös és a törtvonalú piramisokat csak kívülről sikerült megnézni.
Este Helenék a barátaiknál vacsoráztak, én meg csak pihengettem, internetezgettem. Furcsa Kairó a vitorlázás után, mellbevágó, hogy milyen szmogos a levegő. Az útikönyv szerint egy itt töltött nap egy csomag cigaretta elszívásával ér fel. Holnap irány a Sínai-félsziget!:-)
Szuezi-csatorna
2004. október 2, szombat
Egész napos buszozás volt, egy rövid megállóval a Szuezi csatornánál. A Vörös tenger és a Földközi tenger összekötésének ötlete már igen korán felmerült, hiszen az első erre irányuló építkezések i.e. 610-595 között zajlottak. Később a rómaiak és az arabok is próbálkoztak, majd a francia hódítás alatt Napóleon mérnökei is nekiláttak a tervezgetésnek. Ők végül elvetették a gondolatot, mert úgy számolták, hogy a két tengerszint között 10 méter különbség van, így a csatorna megépítése beláthatatlan károkkal járhat. Később az angolok jöttek rá, hogy a számítás elhibázott volt és összefogva a franciákkal, csak nekiálltak a komoly munkáknak. A Szuezi csatorna 1869-ben nyílt meg, majd 1956-ig volt angol és francia tulajdonban, ekkor államosította Nasszer. Sajnos csak egy pillantást vethettünk az építményre, fotózni nem lehetett, sőt, megállni sem.
Áthajtottunk a csatorna alatti alagúton – Afrikából Ázsiába. A Sinai félszigeten, a St Katalin kolostor közelében van a szállásunk. Sajnos a kolostor holnap pont zárva lesz, pedig híres egy hely, itt van az egykori égő csipkebokor. De ha azt nem is látjuk, a Sinai hegy tetejére felzarándokolunk majd, méghozzá napfelkeltét nézni. Vacsora előtt átmentünk egy beduin családhoz, akikkel Sam jóban van, mert korábban ő is errefelé dolgozott. Az itt elő fabaliyya népcsoport lányait tartják az egyiptomi férfiak a legszebbnek, mivel a törzs részben macedón származású, így az európai vonások keverednek a szép arab bőrszínnel. A család nagyon kedvesen, teával és sütivel várt minket és valóban nagyon helyesek voltak a lánykák. Kellemes órácskát töltöttünk a vendégségben, aztán a szálláson isteni svédasztalos lakoma volt.
A fürdőszobámban van egy titokzatos tócsa. Se a mosdó, se a zuhany, se a WC nem folyik, mégis van egy kis víztükör, sőt néha vízcseppek is landolnak rajta, pedig nem látom, honnan jönnek. Node a Sínai félszigeten szinte természetes a csoda, nem?
Napfelkelte a Sínai-hegyen
2004. október 3, vasárnap
Azt hiszem, rekordot döntöttem korán kelésben – fél kettőkor volt az ébresztő. A csoport kényelmesebb része tevén indult neki a háromórás útnak a hegytetőre, de nekem állatszőrallergiám lévén ez a lehetőség kiesett. Így hát felbéreltem egy helyi beduin kísérőt és egy elemlámpával nekivágtunk az ösvénynek. Jó kis iramot diktált, így a többieket jócskán megelőzve értünk fel a hegytetőre. Az egész út során ma kellett először elővennem a polárpulcsit és a szélorkánt, elég zimankós volt a reggel. Maga a hegy csak 2285 méter magas, így a magassági betegség itt nem probléma. Mivel három világvallás életében is fontos szerepet játszik a hegy, elég sok zarándokkal találkoztunk, köztük idős nénikékkel-bácsikákkal is. Hajnali ötre már szép kis tömeg gyűlt össze a hegytetőn, de szerencsére Sam ismert egy eldugott sziklaszirtet, ahol kis csapatunk külön gyönyörködhetett a csodás napfelkeltében. Visszafele nem a kacskaringós, lankás „teveúton”, hanem a 3750 lépcsőn sétáltunk le.
A hegymászás után végre megkaptuk a jól megérdemelt bőséges reggelit, aztán kétórás buszozás Dahab városába. Dahab szerelem első látásra. Végtelenül laza és nyugis városka. Sehol egy komoly turistacsoport, sehol nagy szállodák, a kispénzű hátizsákosok tanyája. A tenger csodálatos kék és a parton jobbnál jobb éttermek sorakoznak, hívogató óriási párnákkal, mécsesekkel, vízipipákkal. A parti sétány túloldalán kis boltok, de az eladók nem nyomulnak, nyugodtan lehet nézelődni. Annyira már betört a turista-infrastruktúra, hogy van elég internet kávéház, bank és ami kell, de nincs nyomasztó tömeg és túlüzletiesedés.
Ebédelni Sam kedvenc éttermébe mentünk, ahol dugig ettük magunkat rákokkal és tintahalakkal, mozdulni sem bírtam. Délután a szálló udvarán pihentünk és találkoztunk egy helyi búvároktatóval, aki kivisz minket holnap merülni .Ugyan nincs vizsgám, de lehetőség van 12 méterig tesztmerülésre, oktatóval. Ilyet még úgysem próbáltam, itt az ideje.
Első búvárkodásom
2004. október 4, hétfő
Juhhé!!! Valami fantasztikus dolog a búvárkodás!!! Teljesen el vagyok varázsolva. Reggel találkoztunk az oktatóinkkal, majd elpöszmötöltünk egy darabig a megfelelő méretű ruhák, cipők, uszonyok és szemüvegek kiválasztásával. Majd félórás kocsikázás a kiválasztott partszakaszra, ahol kezdődhetett a merülés. A cég, akikkel mentünk, csak egy-az-egyhez tesztmerülést vállal, azaz egy oktatóra csak egy „diák” jut, így eltartott egész nap, mire mindenki kétszer sorra került, de nem volt gond, elheverésztünk a strandon. Így vizsga nélkül maximum 40 percre és 12 méterre lehet merülni, de sokan már pár méternél bepánikoltak és feljöttek. Én valahogy egyből ráéreztem az oxigéntartályból való légzésre és teljesen kihasználtam mind az idő, mind a mélységi lehetőséget. Előtte még azért gyakoroltunk egy kicsit a parton, amíg leért a lábam. Az oktató elmondta, mit kell tenni, ha kiesik a számból a cső, vagy ha víz megy a szemüveg alá és párszor el is próbáltuk ezeket a „vészhelyzeteket”. Aztán megindultunk lefele és én csak ámultam meg bámultam.
Hihetetlen gyönyörű lent a mélyben, fantasztikus színű korallzátonyokat láttunk és érdekesebbnél érdekesebb halakat. Nem győztem kattogni az előző este beszerzett kis vízálló eldobható kamerával. Mivel az oktató vezetett, nekem nem kellett mást csinálni, csak egyenletesen lélegezni, és amikor felmutatta az előre megbeszélt jelet, befogott orral fújtatni egyet (mélyebbre ereszkedéskor). A lefelé és felfelé irányuló mozgáshoz a mellényemben ő szabályozta a levegőt, arra nem volt gondom. Annyira élveztem, alig vártam a délutáni merülést (mindenki kétszer mehetett). És eldöntöttem, hogy ha lesz rá lehetőségem, visszatérek ide egyszer elvégezni a négynapos tanfolyamot és letenni a búvárvizsgát.
Este ugyanott vacsiztunk, ahol tegnap ebédeltünk, mivel nagyon bejött mindenkinek a hely. Most is isteni halakat és tengeri finomságokat ettünk. Mivel rendkívül lassú volt a kiszolgálás, kaptunk egy nagy tortát ajándékba, majd vacsi után teli hassal békésen pöfékeltük a vízipipát.
2004. október 5, kedd
Délben indultunk vissza Kairóba és délelőtt volt a nyaralás „pihenés” része. Csak heverésztem a tengerparton és próbáltam minél több napsugarat magamba szívni. Nick Cave balladáit hallgattam az MD lejátszón és olyan mozdulatlanul hevertem a nyugágyban, mint egy gyík. Nagyon fájt, amikor el kellett indulni.
Este 8 körül érkeztünk meg a fővárosba, szinte megállás nélkül vezettünk. Helenékkel még a Sinai kirándulás előtt foglaltunk egy asztalt ma estére egy jobb étterembe, az Abu as-Sid-ba, hogy az utolsó vacsora emlékezetes maradjon. Nagyon hangulatos kis hely, finom ételekkel és csak vízipipa ízesítésből vagy húszféle változat van – az almától a kólásig.
2004. október 6, szerda
És eljött az utolsó nap :-((. Mivel csak késő délután ment a gép, még kihasználtam a délelőttöt egy kis városnézésre és gyorsan bejártam Kairó apró, de látványos kopt negyedét. Itt számos 6-7. századi templom áll egy fallal körülzárt, macskaköves kis városrészben. Egész más itt a hangulat, mint a város többi részén, sokkal csendesebb, nyugodtabb. Járművek egyáltalán nincsenek és a turistacsoportok sem hangoskodnak annyira. A templomok legszebbike az úgynevezett Függőtemplom. Még egy kis búcsúséta a bazárban, ahol egy ültő helyemben megittam három nagy pohár mangódzsúszt, hiszen ilyenre biztos nem lesz alkalmam egy jó darabig. Aztán dél körül gyors pakolás és indulás a reptérre, majd Bécsen keresztül haza. A mongol út után ez igazán egy másfajta utazás volt, rengeteg látnivalóval, élménnyel. Érdekes, hogy Egyiptomból pont nem az fogott meg, amiért a legtöbb turista idejön, a piramisok meglehetősen hidegen hagytak. De a sivatag, a nílusi vitorlázás és a búvárkodás felejthetetlen élmény volt, amiért érdemes lenne egyszer visszatérni…
Útleírások a régióból:
Tunézia – filmforgatási és világörökségi helyszínek
Egyiptom – a piramisoktól a tenger mélyéig