Alchi környékén

2005. június 18, szombat

Végre "sokáig" alhattunk, aztán reggeli után indulás Alchi felé. Útközben megnéztük Phyang kolostort, amely a 16. században épült és jelenleg kb. 45 szerzetesnek ad otthont. Két fiatal fiú épp a hosszú fúvós hangszeren gyakorolt, míg az udvaron egy idősebb mester tánclépéseket tanított egy ifjabbnak - ők is biztosan fesztiválra készülődnek.

Gyönyörű szobrokat, festményeket láttunk, csak az zavart, hogy a jéghideg kőpadlón nagyon fázott a lábam, igyekeztem mindig lábtörlőről lábtörlőre ugrándozni. Az útikönyvek igazán tanácsolhatnák, hogy a hol forró, hol jéghideg kő miatt hordjon az ember magával egy vastag frottír zoknit. Valahogy egész mások itt a kolostorok, mint Tibetben - ott inkább kevesebb, nagyobb terem volt, sok élettel, többször is láttunk szerzeteseket kántálni, meditálni. Itt kihaltak az épületek, és  inkább több, kisebb helység van. Ugyanakkor a táj mintha szebb, változatosabb lenne. A konyha pedig vitathatatlanul jobb... bár nagy rajongója vagyok a tibeti momónak (húsos vagy zöldséges tésztás táskák), azért mégsem lehet két hétig azon élni, itt pedig tobzódhatunk az indiai konyha gyönyörűségeiben. De hiába a szebb táj, és hiába a jobb konyha, Tibet mégiscsak Tibet, a maga összehasonlíthatatlan hangulatával...

Tovább haladtunk Alchi felé, kopár hegycsúcsok között. Érdekes természeti képet láttunk az egyik kanyarban, ahol a smaragdzöld Indus folyó találkozik a csúnya piszkos szürke Zanskarral. Ebben volt időnk eleget gyönyörködni, ugyanis jó egyórás kényszerpihenőt tartottunk útmunkálatok miatt.

Hasonló munkásokat rengeteget láttunk, szegények mintha csak kizárólag kézi erővel bontanák a hegyoldalt. A már eddig is mérnöki csodának számító egysávos utat ugyanis kétsávosra akarják bővíteni, ami valami hihetetlenül kemény munka errefelé. Maga az út egyébként csak két hónapot van nyitva, a többi időszakra felszedik a hidakat és ez a vidék teljesen megközelíthetetlen. Biztosan ezért van az is, hogy most rengeteg teherautót látunk, hiszen minden szükséges élelmiszert és egyéb holmit ilyenkor juttatnak el a hegyi falvakba. Néha egész konvojok jönnek - mi meg az út legszélére húzódva várjuk ilyenkor, hogy elhaladjanak. Olyan közel állunk a szakadékhoz, hogy időnként levegőt is alig merek venni.

Alchi egy nagyon helyes kis álmos falu a hegyek között. Barátságos vendégházban lakunk, olyan új, hogy még a festékszagot is érezni. Meglátogattuk a helyi kolostort, amely az egyetlen Ladakhban, amely nem egy hegycsúcsra, hanem a falu szívébe épült. A stílusa is elüt a többitől, ugyanis a festmények nem tibeti, hanem inkább hindu indiai stílusban készültek. Kis séta, vacsora, vihogás és alvás.

2005. június 19, vasárnap

Itt szerencsére nincs olyan hideg, mint Lehben, úgyhogy kellemesen aludtam és az ébredés is jó volt, hiszen az ablakomból egyenesen a Himalája havas hegycsúcsait látom.

Jól bereggeliztünk, aztán a négy dzsippel indulás a Rizong Gompa felé. Fantasztikus a táj - ameddig a szem ellát, barna kopár hegyek, csak egy éles zöld csíkban él meg a növényzet, az Indus mentén. Megnéztük a csodálatos fekvésű kolostort, és a közeli apácazárdát is, ahol pár napja kiscicák születtek, így főleg azokban gyönyörködtünk. A 27 itt élő apácanövendék épp nem volt otthon, de bekukkanthattunk a szobáikba. A pici helységekben csak egy ágy és egy polc fér el, de mindegyikük igyekezett azt otthonossá tenni plakátokkal, virágokkal, füstölőkkel. Hát igen, ennyi is elég, én meg alig férek el a 72 m2-en...

Alchiban remek ebédet kaptunk, majd átsétáltam a falu egyik üzletébe, ahol tegnap egy szép tibeti nyakláncot vettem. Volt ott ugyanis egy barátságos gyerkőc, ezért hát előtúrtam a hátizsák mélyéről az ilyen alkalmakra hozott kis ajándékokat és átvittem neki egy pár játékot. Alchi az a fajta kis település, ahol két nap alatt mindenki megismeri az embert és barátságosan biccentenek az utcán, nagyon jól érezzük magunkat.

Délután kis sétát tettünk a környéken, amolyan bemelegítés a holnapi komolyabb túra előtt. Megnéztük a közeli Saspol barlangokat, ahol 800 éves, remek állapotban fennmaradt sziklafestmények vannak, majd egy családot is meglátogattunk. Akik még nem ittak jakvajból készült teát, most megkóstolhatták (bennem még élénk az "élmény" Tibetből, így nem tettem), pogácsát és házi sört is kaptunk hozzá. Szerencsére van itt egy szó, kb. úgy hangzik: dzsúli, ami szinte minden társas helyzetre jó: szia, köszönöm, viszlát, bocsánat, egészségedre. Így csak ezt kell ismételgetni.

A szállóban remek forró zuhany, aztán vacsorakor Helene születésnapját ünnepeltük. Prem szerzett tortát is, én meg átadtam az otthonról hozott szülinapi ajándékokat, jó kis este volt.

2005. június 20, hétfő

Megint a kakasokkal keltünk volna (ha lennének itt ilyenek), hajnali ötkor dörömbölés az ajtón. Ma visszautazunk Lehbe és erre két opció van: vagy kelni ilyen korán és az út egy részét gyalog tenni meg, vagy aludni sokáig és kényelmesen utazni a dzsippel. Mivel a kéthetes út során ez az egyetlen túralehetőség, összeszedtem magam és a korán kelést választottam. Egyébként annyira nem hiányzik a sok gyaloglás, hiszen ilyen magasságban alig kapunk levegőt, de azért legalább egy fél napot muszáj mozogni, hogy ne tunyuljunk el teljesen. Tízen indultunk útnak, a kora reggeli fantasztikus fényben. 3600 méterről 4000-re másztunk fel, majd egy kis ereszkedés, aztán megint fel és megint le, álomszép tájakon. Szerencsére gyönyörű tiszta idő volt, így remek fotók készültek a reggeli szikrázó napsütésben. Furcsa, de semmi bajom nem volt. Ezen mindig nagyon meglepődöm, mert otthon a Gellért hegyet nem tudom úgy megmászni, hogy ne sípoljon a tüdőm, de itt a 4000 méter sem jelent akadályt. Sőt, végig elől trappoltunk Helene-nel és nagyon jólesett a ki mozgás.

Úgy 11 körül érkeztünk meg a találkahelyre, ahova a többiek kocsival érkeztek, és ebéd előtt még egy kolostorlátogatásra is jutott idő. A Likir Gompát néztük meg, melyet a 14. században alapítottak és az első, tibetiek által épített kolostor Ladakhban. Különlegessége a kolostorépületen kívül álló 25 méter magas aranyszínű Buddha szobor. Itt is, mint az eddig meglátogatott kolostorokban, napelemeket használnak, olyan furcsa a régi falak között a töltésre kitett napelemeket kerülgetni. De hát mi mást tudnának használni errefele...

Ebéd, aztán Leh felé visszaúton még egy megálló, a Basgo palotánál. Ide csak a mi dzsipünk fordult el, a többiek igyekeztek Lehbe, de Helene, Anthony és én minden látni akarunk, így kikönyörögtünk a sofőrünktől egy kis kerülőt. Megérte, mert nagyon hangulatos hely, bár borzasztó siralmas állapotban van. Basgo egykor Ladakh fővárosa volt, a kb. 500 éves palota sártéglából épült és az utolsó pillanatban, nemrég kezdték meg a felújítását. Aztán már mi is nagyon vártuk, hogy Lehbe érjünk, különösen a szállónktól két sarokra levő fantasztikus süteménybolt miatt. Érkezés után egyből oda siettünk, szinte futólépésben, és elégedetten majszoltuk a remek tortaszeleteket. Végre sikerült a szülőket is felhívni, aztán közel egy órát alkudtam egy régi kancsóra. Rettenetesen drága volt, de annyira megtetszett, hogy muszáj volt magamévá tenni. Pasmina sálakat viszont nagyon olcsón kaptunk, így vettem jónéhányat, szülőknek és barátoknak is. Korán lefeküdtünk, holnap megint kelhetünk ugyanis hajnalban.

HIRDETÉS
PRESS