Pihenés a Mekong mellett

2005. december 8, csütörtök

12 órás buszozás volt a mai program - 676 km-t nyomtunk le Pakse városáig néhány megállóval (falu és templomlátogatások). Itt vacsora helyett inkább egy jó kis masszázst választottam, igencsak rám fért az egész napi ücsörgés után.

2005. december 9, péntek

Nem bánnám, ha otthon is mindig ilyen reggeli várna - dinnye, ananász, papaya hegyekben állt az asztalon. Lebuszoztunk a Mekong partjára és átkeltünk a túlsó partra, ahol a csodálatos Wat Phu áll, egy 6. századból való templom-együttes.

Kényelmesen körbejártuk, nézelődtünk, aztán újra hajóba szálltunk, és egész délután a Mekongon utaztunk. Rettentően élveztem - elnyújtóztam a fedélzeten, napoztam, hallgattam kedvenc zenéimet, integettem a halászoknak és elégedetten konstatáltam, hogy ez az igazi vakáció. Délután kikötöttünk egy kicsit járkálni egyet. Meglátogattunk egy falut, ahol a Lao Laum népcsoport él. A fél falu bételdiót rágcsált, amitől tiszta piros volt az ínyük, szájuk foguk.

Estére megérkeztünk Muang Khongba, az ország déli részén elterülő "4000 sziget" nevű terület legnagyobb szigetére. Hát eddig sem volt stresszes az utazás, de ennél nyugisabb helyet már álmodni sem lehet. A szigeteken önellátó közösségek élnek, és a turisták csak kis számban vetődnek errefelé. Közvetlenül a folyóparton lakunk egy egyszerű hotelben, ahol hol van áram, hol nincs. Amikor van, akkor viszont éktelen zenebona veri fel a csendet, belecsöppentünk ugyanis a falu nagy éves fesztiváljába. Napközben zajlottak az evezősversenyek - a jobb módú falvak állítanak ki ilyenkor egy-egy hajót egyenruhás legénységgel. Mivel későre járt, mi csak a hazafele evezőket láttuk már. Sötétedés után beindult a zene és a tánc, bár a fő attrakció inkább a piac, a kirakodóvásár, valamint az evés-ivás. Vacsora után mi is körbejártuk a terepet, bár a rengeteg bóvliból vásárolni nem lehetett, szórakozásnak azért jó volt.

2005. december 10, szombat

Ma egész napos kirándulás volt - hajóval, gyalog, busszal. Megpróbáltuk becserkészni az itt élő 12 édesvízi delfint, de csak nagyon messziről láttuk őket. Elsétáltunk a délkelet-ázsiai régió legnagyobb vízeséséhez, a Kong Phapheng-hoz. Meglátogattunk egy-két falut is és egész nap élveztük a ragyogó napsütést. Errefelé már elég sok turista megfordul, főleg a szomszédos Thájföldről, akik karaoke színpaddal és bárral felszerelt óriási luxusautóbuszokban érkeznek.

Este úgy terveztem, kihagyom a vacsorát, de összefutottam Saval, a helyi idegenvezetőnkkel, aki meghívott egy baráti családhoz. Gondoltam, ilyen lehetőséget mégsem hagy ki az ember - egy laoszi otthonban, egy laoszi családdal vacsorázni mégiscsak különleges élmény. Hát az:-). Egy nyitott verandán, gyékényszőnyegen ültük körbe az edényeket. Közös tálkákból ettünk, mint ahogy itt szokás. A rizst és a sült halat ismertem fel és próbáltam leginkább ezekből falatozni, de nehezen bírtam levenni a tekintetemet a gyékény közepén díszelgő nagy, gőzölgő levesestálról, melyből jó néhány béka kandikált ki. Deréktól felfele látszottak ki a léből és mintha mind egyenesen rám meredtek volna. A levesből is közösen kanalazott a család - még a léből én is csak-csak szedtem egy párszor, de a békákat inkább udvariasan meghagytam a vendéglátóknak. Angus is csak a lábából csípett egy kicsit, a fejéhez ő sem mert nyúlni. Nem voltak sokkal bizalomgerjesztőbbek a zöldségek sem - egyik sem volt ismerős. Azért elrágtam egy párat - egyiknek nyers zöldbab-, a másiknak mustár íze volt. Közben pedig folyton emelgettük a poharakat - az 50 fokos rizspálinkát (Lao-Lao), valamint a remek helyi sört (BeerLao). Bár én egyiket sem szeretem, ez nem volt kifogás, a vendéglátók újra és újra megtöltötték a poharam én meg nem sérthettem meg őket. Aztán jött a desszert - pirított bivalybőr. Irtó kemény volt, egy kis darabot próbáltam elrágni, de nem tudtam megbirkózni vele. Általában elég pofátlanul fotózgatok minden helyzetben, de most még én is éreztem, nem lenne helyénvaló. Bár éreztem, mindig sajnálni fogom, hogy nem örökítettem meg a levesből rám bámuló békák tekintetét...

Ha a kulináris élmények nem is, a hangulat remek volt, így vacsi után mindannyian felkerekedtünk és elnéztük a bálba. Sa, Angus, a helyi család (papa, mama, lányuk) és én alkottuk a kis csapatot. A színpadon élő zenekar húzta a talpalávalót és nem kellett sokat nógatni a fiúkat, beálltunk táncolni. A laosziak igen visszafogottan mulatnak - a lábukkal csak apró léptekkel járnak körbe-körbe párosával, egy kört alkotva, inkább csak a kezük kecses mozdulataival táncolnak. Eleinte rém ügyetlennek éreztem magam, de a végére szerintem egész belejöttem.

2005. december 11, vasárnap

Reggel búcsút intettünk idilli kis szigetünknek, átkeltünk a folyón és kétórás buszozás után megérkeztünk az elefánt állomásra. Itt már vártak ránk a "kétszemélyes" elefántok, melyekkel egy pár órás kirándulást tettünk a környéken. Elefánton utazni nem kényelmes, de élmény. A cammogó állatok a sűrű erdőn keresztül felkapaszkodtak velünk egy hegytetőre, ahonnan remek kilátás nyílt a völgyre. A kirándulás végén vettem cukornádat Bhuntun nevű elefántomnak, aki egy pillanat alatt felfalta a két óriási rudat.

Ebéd után buszoztunk tovább utolsó laoszi szálláshelyünkre, Tad Laoba. Itt egy romantikus kis nádkunyhóban lakom, 8 dollár egy éjszaka, nagy ággyal, szúnyoghálóval, forró zuhannyal. A kunyhók egy vízesés körül állnak és a vacsorát is a zubogó víz mellett költöttünk el. Bár holnap lesz még egy éjszakánk Bangkokban, oda már későn érünk és Sa nélkül, így ma este tartottuk meg a búcsúvacsorát. A csoport egyik tagja és Angus is mondtak kis beszédet, Jeff pedig egyenesen egy hosszabb verset költött az alkalomra, melynek minden versszakát egy-egy útitársról írta  - igen találóan, így jókat kuncogtunk.

2005. december 12, hétfő

A nádkunyhó csak első blikkre romantikus - valójában rettentő félelmetes. Az éjszaka minden nesze behallatszik a papírvékony falakon, így alig tudtam aludni, úgy kellett reggelire összekaparni magam.

Délelőtt elmentünk egy iskolához, ahol végre átadhattuk az ajándékokat, amit már vagy 10 napja cipelünk, amikor zárva találtuk azt a sulit, ahova eredetileg vettük a őket. Nagyon örültek a gyerkőcök, láthatólag jó helyre kerültek a füzetek, írószerek.

Aztán sétáltunk a vízeséseknél és még egy utolsó falulátogatás is belefért. Itt is volt kis ajándékozás, Angus előre jelezte, hogy ezen a környéken a szappannak örülnek a legjobban, így a fővárosban vettem egy párat, amit most odaadtam egy családnak.

Ebéd után aztán indulás. Búcsút mondtunk Sa-nak és átkeltünk a tájföldi határon. Ubon Ratchatig buszoztunk, onnan pedig egy esti járattal repültünk Bangkokba. Belegondoltam, milyen logisztikai feladat volt ennek az útnak a szervezése - öt belső repülőjáraton utaztunk, a két hét során számtalan busz, hajó, elefánt állt készenlétben és minden milyen flottul ment.

2005. december 13, kedd

A csoport már reggel kiment a reptérre, de nekem még volt egy teljes napom, mert csak késő este indult a járat. Reggeli után napoztam egy kicsit az úszómedence szélén, legyen azért egy kis színem is, aztán megnéztem a Királyi Palotát.

Hihetetlen tömeg volt, meg hőség, nem is bírtam sokáig a hősködést, inkább visszamentem a szállóba úszkálni még egy kicsit. Aztán utolsó séta a Khaosan Road-on, majd ki a reptérre. Amennyire utálom a reptereket meg a repülést, most egy szavam sem lehet - a bangkoki reptér maga a csoda, itt akármennyi időt el tudtam volna tölteni. Masszázs, jó kaják, remek üzletek. De az igazi főnyeremény az a hölgy volt, aki a becsekkolásnál intézte az ügyemet - leblokkolt ugyanis nekem egy teljes sort, így kényelmesen alhattam Münchenig. Talán az egész utazás során most aludtam a legjobban... Münchenben rettentő hideg fogadott, nem győztem magamra ráncigálni a ruhákat. Kis várakozás, aztán még egy rövid repülőút Pestre. Nagyon-nagyon fázom, de szerencsére nem sokáig - ha minden jól megy, 10 nap múlva indulok Venezuelába...