Luang Prabang

2005. december 3, szombat

Én nem értem, mi folyik itt a kakasokkal - hajnali 1-kor is rázendítettek, aztán fél négykor, majd hét órától folyamatosan egész reggel. Ezek itt soha nem alszanak?? Pedig most csak 9-kor volt találkozó, alhattam volna kedvemre, de nem hagytak.

Ma csak egész rövid volt a közös program, megnéztük a szállóhoz közeli Wisumarat templomot, aztán a nap hátralevő része szabad volt. Egy otthoni jóbarát ajánlotta, hogy nézzem meg a Tat Sae vízesést, így ehhez gyűjtöttem két társat, úgy jobban megoszlanak a költségek. Karen, az amcsi lány és Bella, az angol csajszi tartottak velem, 15 dollárért béreltünk hárman egy tuk-tuk taxit pár órára. A vízesés nem túl magas, mégis igen látványos, mert sok-sok kis medencét alkotva zúdul le az erdős vidéken.

A vállalkozóbb kedvű fiatalok pancsikoltak is a sekély medencékben, én csak visszafogottan fotózgattam. Aztán vissza a városba, ahol fel-alá flangáltam a főutcán, ahol egymást érik a kis üzletek, éttermek, internetezők. Megnéztem az egykori Királyi Palotát is, melynek udvarán csodálatos templom van.

Hihetetlen nyugodt itt a hangulat - általánosságban is igaz, hogy Laosz a délkelet-ázsiai régió legkevésbé látogatott országa, csak 1989-ben nyitotta meg kapuit a turisták előtt. Még nincsenek kéregető gyerekek, de már vannak helyi kis vállalkozók, akik internetes kávéházakat, utazási irodákat nyitottak. Vannak már szállók, de még olcsón, lehet alkudni szép szőttesekre a piacon, de még az is valami bájos, ártatlan módon folyik - az eladó mondjuk 100-ért kínál valamit, mire a vevő 80-at ajánl, ilyenkor az eladó szégyenlős mosollyal kérdezi, 90 rendben van-e, persze igen. És ez mindig ilyen gyorsan és kis léptékekkel megy, koránt sincs az a nagy színészi játszma, mint az arab piacokon, nem kiabálnak az ember után, csak mosollyal, maximum halk köszönéssel állítják meg az embert. Az egész országot valahogy átlengi ez a kedves, bájos, nyugodt hangulat. Az ember szinte érzi, ahogy a pulzusa hozzálassul az itteni tempóhoz.

Este az egykori királyi palotában volt táncelőadás, 600 éves laoszi balett-előadást lehetett nézni, persze nem hagytam ki. Először a hölgyek táncoltak, szinte csak a kezük kecses mozdulataival, aztán a Ramayana-ból adtak elő egy részletet.

Amikor kijöttünk az előadásról, a szombat éjszakai piac forgatagában találtuk magunkat, vettem is pár ajándékot a kollégáknak és barátoknak.

2005. december 4, vasárnap

Hiába, az igazi hős. Ma akár délig is alhattam volna, de már fél hatkor talpon voltam, hogy megnézzem a szerzetesek alamizsna-gyűjtő körútját. Napfelkelte előtt, még a szürkületben, a narancsruhás szerzetesek libasorban járják az utcákat, ahol a járdán guggoló, ücsörgő helyiek (és egyre nagyobb létszámban, a turisták) rizst tesznek a szerzetesek alamizsnagyűjtő edényébe. Időnként egy-egy csoki vagy gyümölcs is belekerül, de alapvetően mindenki mindenkinek egy-egy csipet rizst ad. Élelmes utcai árusok a turistáknak is adtak el rizst, hogy azt tudják osztogatni, és a folyamat elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a kínálat jóval meghaladta a keresletet. A szerzetesek edénye hamar megtelt, de azért végigjárták a megszokott útjukat, és az edényt időnként kiürítették a járda mellé készített kosarakba. A fölös rizs egy részét szegények kapták, egy másik része pedig visszakerült az utcai árusokhoz. Így valósul meg a híres buddhista körforgás:-))

Visszasétáltam a szállóba, megreggeliztem és egy kicsit még aludtam. Aztán pakolás, ebéd és 1-kor indultunk a fővárosba. A belső repülőjárat egy kicsi, tömött gép volt, de csak alig egy óra volt az út. Vientiane-be érkezvén a szállodába menet röviden megálltunk a Győzelem Emlékműnél.

Elég érdekes egy építmény - az 1960-as években húzták fel, francia mintára, kicsit kínai beütéssel, szovjet cementből és buddhista festményekkel díszítve. A cementet eredetileg a helyi repülőtér építéséhez kapták, ezért a helyiek "vertikális kifutópályának" becézik a diadalívet. A torony környékén takaros park terül el, közepén szökőkúttal, melyből a vízsugarak a hangszórókból áradó népdalok ritmusával tökéletes összhangban törnek fel. És persze mindenhol sarló-kalapácsos lobogókat lenget a szél...

Becsekkoltunk a szállodába, ahol puccos légkondis szobák vannak, 25 dollárért, az eddigi legdrágábbak. A legnagyobb örömöm a hajszárító volt - nem mintha annyira kényes lennék a frizurámra, de már vagy egy hete hurcolok magammal két nedves pólót, amit hiába terítek ki minden este, ebben a párás levegőben csak nem akarnak megszáradni. Nekik estem hát a hajszárítóval és végre megszabadultam a dohos, nedves szaguktól.