A forró szavanna

2006. január 2, hétfő

Reggel kisétáltunk a reptérre. Ez már komolyabb volt, mint Canaimában, hiszen a hat Cessna egy igazi kőépület körül várakozott. Betuszkoltuk három gépbe az összes csomagot, hűtőládákat, függőágyakat és magunkat, aztán szép, sima, élvezetes repüléssel eljutottunk Puerto Ordazba. Igaz, a kifutópálya végén egy földbe fúródott kis gépet láttunk, de a mienk szerencsére nem pottyant le. Innen gyors átszállással repültünk volna tovább Caracasba, majd Barinasba, azonban a Caracasba induló gépünk nem jött meg a fővárosból, mivel ott óriási vihar volt. Így Puerto Ordazban ragadtunk a reptéren. Kb. 5-6 óra tétlenségre voltunk kárhoztatva. Gucci lány persze kihasználta az időt egy kis szépítkezésre, szorgalmasan reszelgette a körmeit. Annyira karakter, hogy már-már kezdem megkedvelni. Kora este sikerült végre átrepülni Caracasba, de ott már lekéstük az utolsó Barinasba tartó gépet, így a fővárosban ragadtunk éjszakára. Hanneke, az idegenvezetőnk elég stresszes volt a mai eseményektől, de sikeresen talált nekünk pár üres szobát egy közeli szállodában. Elég félelmetes környéken volt a hotel, fegyveres őrrel küldtek elénk egy minibuszt és a két háznyira levő étterembe is jobbnak látták, ha az őr kísér el minket.

2006. január 3, kedd

Ahhoz képest, hogy egész éjjel iszonyatos robajjal húztak el a fejünk felett a gépek és a szomszéd telken valami áramgenerátor dübörgött, remekül aludtam. Hiába, ha az ember elég fáradt... A reggeli forró vizes zuhany aztán maga volt a mennyország. Reggel aztán ki a reptérre és félnapos késéssel bár, de megérkeztünk Barinasba. Egy pizzériában ebédeltünk, ahol szegény Paul volt a viccek céltáblája. Mindig is azzal húzzuk, milyen lányos, de a mai rendelését még sokáig emlegetni fogjuk - míg az asztalánál ülő  lányok Superman pizzát és sört rendeltek, Paul a Cindy fantázianevű pizzát kérte ananászlével.

Ebéd után aztán még jó ötórás buszozás várt ránk a szálláshelyig. Unaloműzésként összeszámoltuk Steve-vel, hány országban jártunk. Ezt a "versenyt" még négy éve kezdtük Tibetben, akkor ő vagy egy tucat országgal vezetett. Mostanra viszont alaposan behoztam a hátrányt, mert az én 69 országommal szemben ő csak 63-ban járt, bibibibi. Aztán hallgattam a minidiszk-lejátszón egy kis Robbiet, lassan ideje melegíteni a nyári koncertre. A vendég-fülhallgatót Jacintának adtam, az ikerpár szőke tagjának, őt kedvelem legjobban a csoportban. Néha azért meg-megálltunk fotózni is, gyönyörű skarlátszínű íbiszeket és mozdulatlanul sütkérező krokodilokat láttunk.

Ez már a Los Llanos vidék, a forró szavanna, mely az ország területének egyharmadét teszi ki, kb. 300,000 km2-t. A szállásunk egy kőkunyhó, amelyben egy db ágy van, a többieknek függőágy. Egy kisebb kőépületben zuhanyzó is van, amelynek elsőre nagyon megörültünk, de arcunkra fagyott a mosoly, mikor közelebbről is megláttuk. Itt ugyanis villany is volt, mely ezrével vonzotta a bogarakat. A bogarak viszont az azokkal táplálkozó békákat csalogatták a zuhanyzóba, így borzalmas látvány fogadott. Néhány tenyérnyi béka és több tucat ronda fekete bogár mászkált a padlón és a falakon is hemzsegtek a bogarak. Steve kivételesen úriember volt és látván iszonyomat, kitakarította az egyik kis fülkét. Egész este, ha bármelyik lány WC-re ment, előbb meg kellett kérnünk egy fiút, nézze át a terepet, mert egy alkalommal óriási sikoltozás volt, amikor valamelyikünk egy nagy békát talált a WC kagylóban.

2006. január 4, szerda

Finom reggeli után kis hajókázásra indultunk a lápvidék csatornáin a Cano Quaritico Fauna Reserve nevű parkban. Mintha egy mesebeli tájon lettünk volna, azt se tudtam, hova irányítsam a kamerámat. A parton krokodilok, teknőcök sütkéreztek, a folyóban édesvízi delfinek úszkáltak és felettünk megannyi gyönyörű színes madár repkedett. Kék kócsagok, skarlátszínű íbiszek, héják, gólyák, kanalas gémek, jégmadarak. Láttunk egy egész furcsa kis állatkát is, az itt őshonos capabarit.

Aztán megálltunk halászni is - a folyóban csak úgy nyüzsögtek az éles fogú piranják. Kaptunk egy kis darab damilt, horgot, húsdarabkát és kezdődött a nagy kaland. Nekem is sikerült kifogni egy kisebb példányt, büszkén fotóztattam magam vele, végül is nagyon jó érzés, amikor az ember maga szerzi meg a vacsoráját. Meg majd jó lesz elmesélni évtizedek múlva a kandalló előtt, hogy életem első horgászatán piranját fogtam. Majdnem történt egy kis baleset, ugyanis a mellettem álló Brent pont a lábam mellé ejtette az ő halacskáját, de szerencsére úgy ugrándoztam (meg sikoltoztam), hogy megmenekültek a lábujjaim.

Ebédidőben visszatértünk a táborba, bőséges ebédet kaptunk, majd szieszta. Délután aztán két dzsippel indultunk újabb szafarira. Felülhettünk az autók tetejére, onnan tökéletes volt a kilátás. Az első nagy kaland az óriáskígyó vadászat volt. Helyi kísérőink egy lápos vidéken nagy gumicsizmákban belegázoltak a mocsárba és hosszú botokkal keresgélték a kígyót. Az egyikük talált is egyet, nagy kiabálás, futkosás, és már húzták is ki szegényt a farkánál fogva. Odahozták nekünk, csodálkozó turistáknak és kedvünkre fotózhattuk magunkat vele. Ez egy kisebb anakonda volt, úgy 2-3 méter, de a szállásunkon láttunk egy fotót egy 10-11 méteres példányról is. Az egyik srác rosszul fogta meg a kissé már ideges állatot, az rá is tekeredett a karjára, szegény fiúról igencsak csurgott a verejték, mire a helyiek lefejtették róla. Gucci lány olyan elegánsan pózolt a kígyóval, mintha a Vogue címlapján szerepelne egy szőrme-boával.

A délután másik izgalmas eseménye az óriás-hangyász becserkészése volt. Nyugodtan zötyögtünk a dzsippel, amikor a sofőrünk kiugrott az autóból és bevetette magát a bozótosba. El nem tudtam képzelni, mi baja, de egy idő után én is hallottam a furcsa zörgést a bokrokból. A másik autó is megállt és többen próbálták körbekeríteni a titokzatos állatot és kiterelni az útra, hogy mindenki meglássa. Egyszercsak elő is bukkant az édes kis hosszú ormánya az óriási hangyásznak. Nekem a még a nagy orránál is jobban tetszett a hosszú lompos farka, nem is láttam még ilyet furcsa állatkát.

Az izgalmas nap után jött a megérdemelt vacsora. Még szerencse, hogy a kísérőink nemcsak a piranjákat sütötték meg, hanem csirkét is kaptunk. A halacskák ugyan ízletesek voltak, de tele szálkával, nem sok türelmünk volt hozzájuk. Vacsi után aztán a szokásos rum-kóla-Augustura-lime összeállítás következett, szinte már hagyományszerűen.

2005. január 5, csütörtök

Délelőtt fakultatív programként a legtöbben kilovagoltak a pusztába, de én ugye allergiás vagyok a szőrös állatokra, úgyhogy csak pihengettem. Aztán ebéd, pakolás. Már minden készen volt, utolsókat lengtünk a függőágyakban, amikor eszembe jutott, valahogy meg kellene mérni, mi egy függőágy helyigénye, azaz milyen messze vannak a cölöpök egymástól. Centi nem lévén nálam, az a zseniális (vagy majdnem végzetes) ötletem támadt, hogy lekapom a lepedőt az egyetlen ágyról, hozzámérem magamhoz, mennyi a 158 cm és azzal majd le tudom mérni a cölöpök távolságát. Odanyúltam az ágyhoz, majd a következő pillanatban nagy sikoltás, irtó fájós szúrást/csípést éreztem a kisujjamban. Az egyik útitárs meglátta és reflexszerűen el is taposta a menekülő kis skorpiót. Pedig én hagytam volna futni, annak ellenére, hogy nagyon fájt a csípés. Orvos nem lévén többnapi járásra sem, Hanneke megkérdezte a helyieket, mitévők legyünk és egy széles karimájú kalapos emberke jött egy óriási késsel az oldalán, helyi cowboyféle. Szerencsére nem nyisszantotta le az ujjamat, hanem elővett egy kis tégelyt a zsebéből és bekente az ujjam valami dohány-pasztával, ami állítólag kiszívja a mérget. Megkérdezték, nem vagyok-e allergiást, de a fene se tudta, skorpiót nem szoktak nézni az SZTK-ban az allergia-teszten. Biztos, ami biztos, az ikrek a csoportból (mindkettő nővér) belém diktáltak egy antihisztamin tablettát. Nem is lett semmi bajom.

Délután jó hétórás buszozás volt a program, Calaboro városáig, itt szálltunk meg. Egy közeli olasz étteremben vacsoráztunk, aztán forró zuhany (békák nélkül!) és alvás rendes tiszta ágyban.