Az Orinoco delta

2005. december 24, szombat

Csak röpke 10 napig kellett dideregni otthon a jó kis laoszi utazás után, és újra nekivágtam a nagyvilágnak, csak most épp a másik irányba. Hajnali ötkor a taxiban a rendeléseket hallgatva úgy tűnt, csak én indultam el otthonról ilyen korán - mindenki más inkább hazafele igyekszik. Egymás után jöttek a rendelések az éjszakai szórakozóhelyekre, csak hallgattam az ismeretlen bárok neveit, hiába, no, sajnos kinőttem már a táncolós-mulatós éjszakázós korból.

Párizson keresztül utaztam Caracasba. A gép teljesen tele volt, így alvásra semmi esély nem volt. Megérkezvén viszont rám mosolygott a szerencse - a londoni csoport ugyanis elvileg jóval korábban érkezett volna meg, de épp annyit késtek, hogy egyszerre szálltunk le. Megláttam a barátaimat, ami nagy megkönnyebbülés volt, mert így a csoporttal együtt buszozhattam be a találkozási pontként megadott szállodába - nem szívesen taxiztam volna egyedül ebben a meglehetősen rossz hírű városban. Az idegenvezetők azt tanácsolták, váltsunk most pénzt, ugyanis a két hét során nem sok bankhoz lesz szerencsénk. Mivel teljes ellátás lesz szinte az egész út során, nem kellett sokat váltani, a reptér egyetlen bankja azonban így sem bírta a rohamot. Csak három emberkének sikerült bolivárt szerezni - mi, a többiek, a helyi autókölcsönzősnél váltottunk feketén (de jobb árfolyammal: egy dollárért úgy 2400 bolivart kaptunk).

Caracas nem nyűgözött le első látásra. De szerencsére itt épp csak eltöltünk egy éjszakát és holnap reggel már indulunk is tovább. A mi csoportunkban 11-en leszünk - egy új-zélandi fiú, 9 angol (köztük az ex-barátom, Steve) és én. A másik csoportban telt ház van, 14 fő, köztük az angol barátaim, Helene és Anthony. Nem tudtunk megegyezni, hogy melyik út érdekesebb, így külön megyünk, de legalább egy időpontban, így az első és utolsó napot együtt töltjük. Mindkét csoportnak három mini-útból áll össze a két hét - mi az Orinoco deltához, az Angel vízeséshez és a szavannára megyünk, ők pedig a Roraima hegységbe, az Angel vízeséshez és a tengerparthoz. Ma még együtt vacsoráztunk, így átadtam nekik az otthonról hozott csoki-mikulásokat karácsonyi ajándékként.

2005. december 25, vasárnap

Egész éjjel durrogtak a petárdák az utcákon, így nem sok alvás volt. Kettészedtük a csomagokat - egy kisebbet magunkkal viszünk az elkövetkező pár napra, a többit hátrahagyjuk, azt egy busz viszi el a következő szállodába (ahova majd 4 nap múlva érkezünk). Ki a reptérre, aztán egy kis géppel Maturinba repültünk. Onnan 2-2.5 óra buszozás után érkeztünk meg a kikötőbe, ahonnan két hajóra szállva utaztunk tovább. Hatan egy kisebb hajóra kerültünk, ami ugyan jóval gyorsabb volt a másiknál, de rettentően dobált, egy csontosabb fenekű vékonyka fiú szenvedett is rendesen. Nahát ezért nem kell annyit fogyókúrázni:-)). Hát nem volt az a kellemes kis hajózgatás, mint Laoszban - szinte a víz tetején száguldottunk, a szél majd levitte a fejem és erősen kellett kapaszkodni a hajó peremébe, hogy a "bukkanóknál" ne üssem meg magam. Ráadásul olyan a part, hogy nem nagyon lehet kikötni, így a hétórás út során csak egy "technikai" szünet volt, így inni se nagyon mertem, pedig a tűző nap miatt igencsak kellett volna. Sötétedés után elég félelmetes volt, a hajósunk ugyanis csak néha-néha kapcsolta be az elemlámpát, így a vaksötétben száguldottunk - csak imádkozni tudtunk, hogy ne jöjjön szembe egy hasonló őrült. A szembeszél miatt késő este is magamon hagytam a napszemüveget, a fiúk el is neveztek Bond-lánynak.

Este 9 körül érkeztünk meg végre a szálláshelyünkre, egy Warao indián család cölöpökön álló kunyhóihoz. Az első épület amolyan nyitott veranda, páran itt alszanak majd, aztán van néhány kisebb "szoba", ezekben is függőágyak lógnak. Mivel rendes fapadló van, úgy döntöttem, az elején nem erőltetem a függőágyban alvást, inkább leterítettem a hálózsákot a frissen vásárolt önfelfújós matracomra, de a függőágy alá, így az arra erősített szúnyoghálót is tudtam használni. Remek leves volt vacsorára, aztán egy kevésbé finom második fogás, valami karácsonyi specialitásként felszolgált batyu hússal, zöldségekkel töltve. Nagyjából kirugdostam a bogarakat az "ágyam" környékéről, aztán alvás.

2005. december 26, hétfő

Volt már jobb éjszakám, de legalább eltelt. Reggelire pár szelet kenyér zsíros lapkasajttal, amit otthon nem szívlelek, de itt muszáj volt. Délelőtt pár órás kirándulást tettünk a környéken, fatörzsből kivájt csónakokban. Indián evezőseink jól ismerték a folyót, itt a gyerekek kb. egyszerre tanulnak meg járni és evezni. A népcsoport elnevezése, a Warao is azt jelenti, hogy "kenus emberek". A kenuk sokkal békésebbek voltak, mint a tegnapi motoros csónakok, hangtalanul siklottunk a buja mangrove erdőkben. Rengeteg szép növényt, színes madarat láttunk és egy úgynevezett "vérző fát", amely ha megvágják, a vérhez hasonló vörös levet ereszt. Az elején kissé félelmetes volt, ahogy minden mozdulatnál imbolyogtak a kis lélekvesztő hajóink, de aztán megnyugodtunk, hogy csak nem borulnak olyan könnyen.

Ebédelni visszatértünk a szállásra, aztán kis szieszta a kora délutáni hőségben. Mivel egyre vastagabb réteget képez rajtam a napolaj, szúnyogriasztó, izzadság és por, kénytelen voltam mosakodni. Más választás nem lévén, a hideg folyóban mártóztam meg, ami úgy ahogy tisztának tűnt - az arcomat azért lelocsoltam a végén egy kis ivóvízzel.

Délután áthajóztunk a folyó túlpartján levő, pár házból álló San Francisco de Guayo misszionárius állomásra. Itt a korábban letelepedett spanyol hittérítők iskolát és kórházat alapítottak, melyekben mostanság kubai vendégmunkások dolgoznak. A kubai szakembereket az ország olajért csereberéli. Apropó, olaj. Egy liter ára 70 bolivár, azaz hazai pénzre átszámolva kb. hat forint. Leginkább ezt lenne érdemes ajándékba vinni... A kubai orvosok nagyon jó fejek voltak, adtak jeget, így a naplementét már jéghideg sörökkel élveztük. Előkerült a rum is, amit helyi szokás szerint kólával, zöld citrommal és pár csepp Augustura-val fogyasztottunk a verandára aggatott karácsonyi égők fényében, a langyos nyári éjszakában.

2005. december 27, kedd

Kissé összetörve, de azért viszonylag kipihenve ébredtem. Reggeli után újra csónakokba szálltunk és egy másik indián törzset, a Murako indiánokat látogattuk meg. Ők is cölöpökön álló házakban laknak, melyeket szintén cölöpökre épített, meglehetősen ingatag hidak kötnek össze. Minden családnak két kunyhója van - egy a folyóparton, itt van a konyha és a halászat színhelye, és egy másik a fahíd túlsó oldalán, melyet nappalinak és hálónak használnak. Ebből egy keskenyebb híd vezet egy pici bódéhoz, ahova az asszonyok a menstruáció ideje alatt száműzve vannak. Nem fenyegetett minket az a veszély, hogy lerohanjanak az árusok - az egész faluban mindössze öt kis bogyóból fűzött láncocskát sikerült találnom, így az osztályomnak (akik heten vannak) majd máshol kell ajándékot nézni. A gyerekek imádták, ha fotóztuk őket, így mindenki jól járt. Ez a közösség jóval szegényebbnek tűnt az eddig látott Warao falvaknál, az állatok (malacok és kutyák) kifejezetten rossz bőrben voltak.

Ezután kihajóztunk az Atlanti óceánig és végre egy jót pancsoltunk. Ez a pár óra az egész utazás "strandolós" része, úgyhogy kiélveztem a nagy hullámokat. Visszatértünk a szállásra, ebéd, pihenés, majd délután folklórprogram: átjött néhány helybeli asszonyság és uraság bemutatni néhány táncot, amelyhez természetesen idővel mi is csatlakoztunk. Jó mulatság volt, ők is kb. olyan amatőrök voltak, mint mi.

2005. december 28, szerda

Egész délután, egész este, egész éjjel esett. Reggeli után elbúcsúztunk a szálláshelyünkön tanyázó állatseregtől - a cicától, a két kutyától, a papagájoktól és a furcsa patkányszerű rágcsálótól, amit napközben szerettem, de amelytől éjjel kicsit féltem.

Újra a két motoros hajóra szálltunk és elhagytuk a deltavidéket. A közel hétórás út alatt szinte végig zuhogott az eső - szerencsére volt a hajón egy nagy fekete ponyva, úgy ahogy sikerült befészkelnünk magunkat az alá, de így is elég nyomorult volt az út. Még szerencse, hogy a jókedvünk most sem hagyott el minket.

Kikötöttünk, majd kétórás buszozás Bolivár városába. Kicsit szédelegve néztük a nagyvárost - üzletek, fények, autók. Egész idegenül hatott pedig csak három éjszaka voltunk távol. Azért jólesett az ágy és a forró zuhany, no meg a remek steak-vacsora.

HIRDETÉS
PRESS