Párizs - ahogy én szeretem

Vannak városok, melyek jóval többek, mint a látnivalók összessége.

Ilyen az én imádott New Yorkom, amit nem az Empire State Building és a Szabadság Szobor tesz azzá, ami, hanem az a kirobbanó energia, ami azonnal magával ragadja az embert.

Vagy Róma, ahol persze megnézi az ember a régi romokat és a nagyszerű múzeumokat, de mindez nem lenne akkora élmény az állva felhörpintett kávé, vagy az egyszerre családcentrikus és flörtölő olasz férfiak nélkül.

És ilyen Párizs is.

Amikor megkérdeztelek titeket, az olvasókat, mi jut eszetekbe Párizsról, ilyen válaszok érkeztek:

A szerelem. Az ősz, ami beszökött tegnap. A lánykérésem a Diadal ív tetején. Bisztró teraszán üldögélni a Montmartre –on. Chocolat. Tavasz, teraszok, zsongás. Fehér háztetők. Szajna. Romantika. Sütemény. Fényűzés. Croissant és bagett. Chic. Sanzon.

A filmek. Jane Birkin & Serge Gainsbourg (1969) - Je t'aime moi non plus, Malcolm McLaren (1995) - Paris

Na persze a látnivalók is. Az Eiffel-torony, a Musee d'orsay, a Sacre coeur.

Egyetlen olvasó említette a terrorizmust, és egy másik az arabokat.

És igazán ezért írom ezt a bejegyzést.

Párizsban nagyon visszaesett a turizmus. És emlékszem, a merénylet után voltak, akik leírták a várost – mondván, már nem ugyanaz, mint a filmeken, mint az álmainkban.

Persze, hogy nem pont ugyanaz, soha nem volt az. És valóban teljesen más, mint pár évtizede, mint ahogy Budapestről is már kis híján teljesen eltűntek a macskaköves utcák, nem járnak fiákerek, a költők által belakott kávéházakat felváltották a gyorséttermek, és már megszoktuk a hajléktalanok látványát.

De a város lelke ugyanaz maradt Párizsban is, mint ahogy Budapesten is.

És rajtunk is múlik, hogyan AKARJUK látni. Mert ha úgy állunk neki, mindenhol van, amiért lelkesedni lehet, és mindenhol találni olyat, amit nem szeretünk.

Én teljesen zöldfülű utazóként, még egyetemista koromban jártam először Párizsban, 1987-ben, életem első „nyugati” útján. Végigjártuk a kötelező köröket, és lelkesen keresgéltük mindazt, amikről olvasunk, hallottunk. „A Louvre után elmentünk a bohémnegyedbe bohémeket nézni, de nem láttunk egyet sem, biztosan csak este jönnek elő.” – írtam az akkori naplómba. A hatalmas fémvázas hátizsákban otthonról cipelt konzerveken éltünk, csapvizet ittunk, és ámulva néztük, hogy vannak emberek, akik pénzt adnak műanyag palackokba töltött vízért.

A következő látogatásra 2002-ben került sor. Addigra bejártam a fél világot, és az utazástól addig ódzkodó anyukám egyszer csak előállt azzal az ötlettel, ő is szeretne elutazni valahova. Kedvet kapott az írásaimból, amit kinyomtatva vittem neki haza, mert a számítógéphez nem értett. Lelkesen olvasta fel mindig apunak, a barátnőinek, sőt, a szomszéd néninek is, így Pestlőrincen a kézről-kézre adott beszámolók révén kis „off-line” olvasóköröm alakult ki.

Párizsba vittem. Egyrészt élveztem, hogy már nem kell átbújnom a metrókorlát alatt, hanem meg tudom venni a jegyet, és nem májkrém-konzerveken élek, hanem salátán és bagetten. És persze azt is nagyon szerettem látni, ahogy anyukám örült, minden pillanatát kiélvezte az utazásnak, és akárcsak én, ő is lelkesen jegyzetelt.

Nekem ezt is jelenti Párizs – az anyukámmal közös utazást.

Most csak átutazóban vagyok itt, távoli szigetek felé álltam meg egy napra. Kicsit már bánom, hogy nem többre, mert ilyen stopover-t akár három napra is választhattam volna. De legalább feltódultak az emlékek, és megjött az étvágyam – remélem, hamarosan visszatérek, és átélhetem mindazt, amit ti is felsoroltatok, mert én úgy döntöttem, nem hagyom, hogy ezeket elvegyék tőlem...