Téli Tirol, avagy síelés a kitzbüheli Alpokban

Nem vagyok nagy síelő. Mindössze egyetlen hosszú hétvégét szentelek ennek a sportnak minden télen, igaz, lassan már harminc éve. De még soha nem volt ilyen jól sikerült síhétvégém, mint most a kitzbüheli Alpokban. Megtudtam, hogyan ne legyek buszvezető a sípályán, végigkóstoltam kedvenc hüttefogásaimat, és még éjszakai szánkózásban is volt részem.

Meghozta nekünk a havat! – mosolygott rám Balthasar, az osztrák síoktató. És tényleg, érkezésem után két napig havazott. Az óriási, mesés szépségű pályarendszeren szinte elvesztek a látogatók, majdnem mindenütt térdig érő hóban haladtunk. Életemben nem síeltem még szűz hóban. Nem láttam a sílécemet, és erősen oda kellett tenni magam a fordulásoknál.

Tanulóévek Csehszlovákiában

Eszembe jutott az első síelés. Elsőéves egyetemista voltam, amikor a testneveléstanár egyhetes utat szervezett Szlovákiába. A szép fehér dzsekim első nap csupa olajfolt lett a tárcsás felvonótól, amelyből folyton kiestem, már amikor egyáltalán fel tudtam kapaszkodni rá. Mire nagy nehezen felértem a felvonó tetejéig, szétfagyott a kezem, mert még normális síkesztyűm sem volt.

A pálya tetején a tanár úr rámutatott a lejtőre, és annyit mondott, hogy az alján találkozunk. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik olyan, hogy síoktatás. Minket se tanítottak a helyes mozdulatokra, de másokat se láttunk oktatókkal. Az elején csigalassúsággal csúsztam le a rövidke kék pályán, de ahogy telt a hét, egyre jobban belejöttem. Utána még évekig jártunk oda síelni, és bennem az a kép élt a síelésről, hogy minimum félórás sorban állás után jöhet az öt perc siklás.

Első osztrák síelés

Amikor pár évvel később az akkori barátom javasolta, hogy menjünk ki autóval Ausztriába, nem értettem, mi értelme egy napra elindulni. Ennyit vezetni néhány perc siklásért? De nagyot tévedtem. Az arányok addigra megfordultak. Maximum öt perc sorban állás után lifttel jutottunk fel a csúcsra, majd jó félórás siklás következett. És ez ismétlődött nyitástól zárásig, megállás nélkül. Úgy kimerültem a nap végére, hogy hazafelé békésen elaludtam a hátsó ülésén.

Most egy bő hétvégére ismét léptem egy szintet, ugyanis Tirolban jártam. Ilyen csodálatos környezetben még soha nem síeltem. Pihe-puha, hófehér paplan borította a tájat, amerre csak elláttunk, roskadoztak a fák a rengeteg hótól. Csodálkoztam is, hogy a folyamatos havazás ellenére megállás nélkül üzemeltek a hóágyúk a pályákon. Balthasartól megtudtam, hogy erre azért van szükség, mert a friss és a mesterséges hó keveréke a legtökéletesebb sítalpalávaló.

A tárcsás felvonó már csak emlék. A négy- és hatüléses ülőliftek egy részén már fűtött az ülés, és van, amelyiken önműködően zárul ránk a tető. Sőt Hopfgardenben olyan hatüléses lifttel is utaztunk (ez a Schernthann), amelynek pallója automatikusan megemelkedett, ha kisebb gyerek akart beszállni.

A hatalmas hóban nem volt könnyű a siklás, de mit bántam én, úgy örültem, mint egy gyerek. Mindig is inkább napimádó voltam, de most egyszerűen nem tudtam betelni a havas táj szépségével. Bár már lassan három évtizede síelek, minden évben csak egy hosszú hétvégét szántam erre a sportra, mert a szabadságom beosztásánál mindig előnyt élveztek a trópusi utazások.

Ráadásul az elmúlt két évben még ennyi sem volt. Tavaly családi okok miatt nem jött össze a síelés, előző évben pedig pont azon az ominózus március 15-i hétvégén indultam útnak, amikor nem kellett volna. 18 órát töltöttem a sztrádán, a síelésnek lőttek. Most végre annyi havat láttam, amennyit életemben talán összesen sem.

Na ki a „buszvezető”?

Ha ha már kimaradt két év, és úgysem volt soha rendes oktatóm, vettem egy órát, hogy kicsit csiszoljanak az évtizedek óta berögzült mozdulataimon. Megtudtam, hogy akinek a törzse a két botot tartó karjával egy vonalban marad, és nem fordul a lejtő felé, az nem síelő, hanem helyi szlengben buszvezető. Most legalább már tudom, hogy kerülhetem el, hogy kocasíelőnek nézzenek.

A szállásunk St. Johann in Tirolban volt, ahonnan a két leghosszabb pályarendszert könnyen el lehetett érni. Amikor megérkeztünk a hotelbe, pár percet várakozni kellett, hogy leparkolhassunk, mert épp egy tévéstáb forgatott a bejárat előtt.

Mint később a recepcióstól megtudtuk, Hermann Maier volt az interjúalany, aki a szálloda építését finanszírozta, és ezek szerint aktívan részt vesz a marketingjében is. Semmi luxus, semmi fakszni, de minden nagyon praktikus és kényelmes volt. Azt meg ugye mondanom sem kell, hogy a reggelinél magyar személyzet szolgált ki minket. 

Maga a városka is imádnivaló. Ezek a kis osztrák települések minden évszakban elbűvölőek. Nyaranta a rengeteg muskátli teszi őket bájossá, télen pedig az esti fényekkel megvilágított havas táj olyan hatást kelt, mintha mindig karácsony lenne.

Pályamunkás kiskatonák

Egyik  délután masírozó katonákat láttam az utcán. Mint megtudtam, ők segítettek felkészíteni Kitzbühelben a pályát a következő hétvégén esedékes világkupafutamra. Egy ötvenes helybeli elmesélte, hogy három évtizede ő is dolgozott katonaként a pályán.

Akkoriban nem kerítést építettek, mint az általam fotózott csapat, hanem reggelente a kiskatonák taposták le a szűz havat a síelőknek, hiszen nem voltak erre szolgáló gépek. És hát vízálló profi bakancsok sem tartoztak a felszereléshez, így az egyszerű bőrbakancsuk hamar átázott, és rettenetesen fáztak. Az osztrák úr úgy mesélt minderről, mint egy kellemes emlékről, pedig akkoriban nem örülhetett túlságosan a feladatnak.

A síelés után jó volt beülni egy hangulatos étterembe, nem mintha a pályákon éheztünk volna. A síelés lényege ugyanis a hüttézés: az arrafelé pörköltszerű gulyás, a hagymás sajtos nokedli, a gőzgombóc és persze a forralt bor vagy forró csoki.

Az egyik legjobb éttermi élményünk a kirchbergi pályán volt. Az Obergaisberg fogadó nem a fogások minőségével tűnt ki a többi közül – a kínálat mindenütt egyformán jó volt –, hanem azzal, hogy késő estig nyitva tartott, és ilyenkor szánkóval lehetett megközelíteni. A sífelvonó alján működik a szánkókölcsönző, a liftbe szállásnál segítenek biztonságosan elhelyezni a szánkót, hogy útközben ne pottyanjon ki.

Fentről aztán indulhat a menet a valamelyest megvilágított, de azért sejtelmesen homályos szánkópályán. Nagyjából az út kétharmadánál áll az étterem, ahonnan vacsora után még egy kis szánkózással érünk vissza a kiindulópontra. Gyerekeket alig láttam, az esti szánkózás inkább a felnőttek mulatsága. Talán négy-öt éves koromban ültem utoljára szánkón, de bevallom, remekül  szórakoztam.

A városka igyekszik többféle programot kínálni azoknak, akik inkább a komplex téli élményeket keresik. Volt lehetőség lámákkal sétálni, husky kutyákkal szánkózni, speciális kerekű bicajokkal havon kerekezni, vagy épp láncokkal felturbózott segwaytúrára indulni az erdei ösvényeken.

Ha több időm lett volna, szívesen kipróbáltam volna ezeket is, de mivel idén is csak egy hosszú hétvégét szántam a havas sportra, maradtam a sípályákon. Bár Ausztria számos síterepét kipróbáltam már, ilyen jó hétvégém még soha nem volt. Ez részben a hatalmas pályarendszernek köszönhető, de legalább annyira a szerencsének is, hogy Holle anyó épp most rázta ki alaposan a dunyháit.

Praktikus

A kitzbüheli Alpok a névadó várost, Kitzbühelt öleli körbe. A hegyvonulat kétharmada Tirolban, egyharmada Salzburg tartományban fekszik. Itt van az ország két leghosszabb pályarendszere, a 280 kilométer hosszú Wilder Kaiser-Brixental, illetve a 270 kilométeres Saalbach Hinterglemm Leogang Fieberbrunn. A teljes kitzbüheli Alpok pályarendszere összesen mintegy ezer kilométer hosszú. Napi 48 euróért a Kitzbühel Alpen AllStarCard kiváltásával az egészet bejárhatjuk, de a kisebb pályákra természetesen olcsóbban is válthatunk napijegyet.