2015. október 10, szombat
Azt sajnos nem tudtam meg, hogy az új szállásomon milyen a reggeli, mert 4.30-kor szólt a vekker – irány a napfelkelte. Eddig ezt elblicceltem, de most vagyok utoljára nemzeti park közelében, legalább egyszer muszáj venni a fáradtságot, főleg így, hogy szegény Grand Canyonra eddig csak egy délutánt szántam.
Grand Canyon
Még vaksötétben vezettem el a kanyonig, pont egy óra Williamsből, és ott kerestem egy szimpatikus helyet a peremen, ahonnan végignéztem a napfelkeltét. Most sokkal jobb fények voltak, mint a naplementekor, úgyhogy nem bántam meg a korai ébresztőt. Végigmentem utána azon a részen, ahol a shuttle busz jár, kiszállva minden kilátónál, kicsit nézelődve és sétálgatva.
Williams
Ebédre aztán visszamentem Williamsbe, ahol ettem egy felejthető hamburgert (ebben a műfajban még nem sikerült jót enni), aztán irány a következő szállás, Kingman.
Útközben volt pár 66-os legendás hely, de ezek nekem már egy kicsit túl giccsesek voltak, kicsit túltolták a szuvenírek árusítását.
Seligman
Az első ilyen Seligmanban két egymás mellett üzlet, a Sno-Cap Drive-In (ami nagyon népszerű, de egy családi esemény miatt most épp zárva volt) és az Angel’s Route66 Gift shop (ez utóbbiban egy régi borbélyüzlet is van).
Innen már végig lehet vezetni Santa Monicáig a 66-os úton, úgyhogy többet nem kell autópályára hajtani. Juhé!
Truxton
Truxtonban egy jó kis régi moteljelzés áll, a Frontier, de sajnos most ez is zárva volt, pedig elvileg üzemel.
Annál nagyobb élet volt a Hackberry General Store-ban, ahol rajtam kívül régi cadillac és motoros parkolt, úgyhogy kicsit szerényen odébb álltam meg.
Kingman
Úgy délután 4 körül érkeztem meg Kingmanbe, ahol a Best Westernben lakom, aminek van kültéri medencéje. Több se kellett nekem, becsekkolás után egy perccel már a medence mellett napoztam, egy jó könyvvel a kezemben – ki kell használni a napsugarakat, amíg lehet, otthon már nincs belőlük!
2015. október 11, vasárnap
Gyors reggeli a szállodában, elég gyengécske. Itt mindenhol kizárólag szénhidrátok vannak: kenyér, bagel, donut, gorfi, cukros müzlik. Az egy hónap alatt egyetlen szállodában se volt egy szelet felvágott vagy sajt, még a legjobbakban sem. Hihetetlen.
Na, mindegy, majd ledolgozom. Bár ma sokat nem adtam le belőle, mert a délelőttöt a medence mellett, a délutánt a kormány mögött töltöttem. Délben kellett kijelentkezni, úgyhogy 11.55-ig napoztam, aztán gyorsan bedobáltam mindent az autóba és indulás.
Kingmanban a turisztikai hivatalba (Powerhouse Visitor Center) néztem be, van ott egy Route 66 kiállítás, sok klassz régi fotóval, még a vasútépítés idejéből. Azért is jó ötlet volt benézni, mert kaptam jó kis térképeket az útról, bejelölve, melyik részek nem járhatóak építkezések miatt.
A város legmenőbb régi motelje az El Trovatore, aminek a falain egy hosszú Route66 térkép van rajzokkal, városnevekkel, a szobák pedig régi legendás színészekről, zenészekről vannak elnevezve.
Oatman
Oatman felé útközben van egy kedves régi felújított benzinkút, ami természetesen ajándékbolt, ez a Cool Springs Camp. Ez egyszer már haldoklott, de az új tulajdonosok életet leheltek belé.
Oatmanba kanyargó szerpentin vezet. Az útikönyvek mindig megemlítik, hogy amikor az autók még nem voltak olyan nagy teljesítményűek, a 3500 lábnyi emelkedőt hátramenetben tették meg. A helyiek abszolút tökélyre fejlesztették a tolató-tudásukat.
Az 1930-as években itt komoly bányászat folyt, egészen a II. világháború idejéig. A város egyszer már elnéptelenedett, de aztán a turistaáradatnak köszönhetően ismét életre kelt, az én ízlésemnek kicsit túlságosan is. Minden ház ajándékbolt vagy étterem, és néhány cowboy-nak öltözött kissé idősödő fickó amolyan bankrablós jelenetet játszik időnként a turistáknak.
A város színfoltjai az utcán fel-alá bolyongó szamarak, homlokukon kis matricával, hogy a turisták ne etessék őket.
A kis település fő nevezetessége az Oatman Hotel, itt töltötte ugyanis nászútját Clark Gable és Carole Lombard 1939-ben. Bárki megtekintheti egykori szobájukat, a 15-ös lakosztályt.
A szálloda földszintjén egy hangulatos bár van, aminek falain rengeteg egydolláros van, gondolom, valaki elkezdte, aztán nem lehetett leállítani a turistákat.
Las Vegas
Utána irány Las Vegas, ahol a Trump International hotelben lakom, az ő vendégükként. Életemben nem volt még ekkora szállodai szobám, vagyis inkább lakosztályom. Nappali, konyha, étkező, egy nagyobb fürdőszoba káddal és zuhanyozóval, és egy kisebb, amolyan vendég WC, amiben azért van még egy zuhanyzó. Simán beköltöznék hosszabb időre, könnyedén elférnék. A nagyobbik fürdőszoba jóval tágasabb, mint az eddigi szállodai szobáim némelyike
Van ingyenes shuttle a Ceasars hotelhez, úgyhogy nem is bajlódtam az autóval, otthagytam a Trump parkolójában, és a kisbusszal mentem be a városközpontba. Ott elvileg a Ceasars-szal szemben levő LINQ hotelhez kellett eljutni, aminél az óriáskerék működik, de ez majd egy óra hosszat tartott, ugyanis egyszerűen nem találtam ki a Ceasarsból, aztán meg nem tudtam magam átverekedni a LINQ-en. Döbbenet.
Mire odaértem, sajnos elmúlt a legszebb időszak, a kék óra, így kevésbé voltak mutatósak a fotók. Mindenesetre a legjobb dolog erről az óriáskerékről (High Roller) körülnézni, ha az ember végig akar nézni a Strip-en. A folyamatosan mozgó kabinok pont 30 perc alatt érnek körbe. Kétféle jegy van: egy sima nézelődős, és olyan, amihez italfogyasztás is jár (ennek megfelelően kétféle kabin van: az italpultos és a mezei).
Kinézelődtem magam, és utána jött a következő kihívás: visszatalálni oda, ahol kitett a shuttle. Na, ez sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, kóvályogtam megint egy csomót. Azért mégiscsak vicces lenne, ha bejárom a fél világot, és egy kaszinóban veszek el.
Nehezen ugyan, de sikerült visszajutnom a szállodába, és ott vacsoráztam a fine dining étteremben. Őszintén szólva nem volt akkora durranás, mint gondoltam.
Érdekes, hogy a másik elegáns kajálás, a chicagói sem maradt emlékezetes, oly annyira, hogy azt se tudom így egy hónappal később felidézni, egyáltalán mit ettem. Ami sokkal jobban megmaradt bennem, az a St. Louisban evett barbecue ribs és a Memphisben evett sült csirke. Érdekes, valahogy ezek az egyszerűbb kaják jönnek itt be igazán.
2015. október 12, hétfő
Reggel visszaszereztem a garázsból az autóm (életem első „valet” parkolása), aztán 10-re jelenésem volt a neonmúzeumnál, akkora foglaltam ugyanis időpontot egy túrára. Az útikönyvből leginkább ez keltette fel az érdeklődésem, és csak vezetett túrával látogatható, amit érdemes előre foglalni.
Tudtam, hogy jó lesz és az is volt – én nem tudom, miért imádom ennyire ezeket a neonokat, hiszen ehhez nem köt nosztalgia, annyira még épp nem vagyok öreg, de valahogy annyira megérintenek. Egyszerűen csodálatosak, és olyan jó, hogy megmentették ezeket.
Még egy nevezetességet kinéztem, a Stratosphere tower-t, ez azonban elég unalmas volt, úgyhogy kár vele vesződni (és nem is olcsó, de itt mondjuk semmi sem az).
Needles
A kis las vegasi kitérő után irány vissza a 66-os útra, Needles településre. Az útikönyvem írta, hogy ez az ország egyik legmelegebb vidéke, de azért meglepve láttam, hogy kúszik fel a hőmérő az autóban – 105 foknál állt meg (40.5 Celsius).
No de nem ezért jöttem ide, hanem egy régi szekér miatt, ami felújítva áll a város szélén, és ismert Route66 látnivaló.
Amboy
Következett Amboy, a Roy Motel, ami meglepően jó állapotban van, pedig ez is 1959-ben épült. Az egyik legatmoszférikusabb hely az egész úton, igazi elhagyatott, semmi közepe hangulata van. A tip-top állapot oka, hogy 2005-ben egy új tulajdonos vásárolta fel, aki szépen helyrehozta és reméli, hogy Amboy ismét csalogatja majd az utazókat.
Newberry Spring
A mai utolsó Route66 megálló Newberry Spring volt, méghozzá a Bagdad Cafe. A film inspirációját (legalábbis a címének ötletét) a közeli Bagdad településen álló kávézó adta, de ez már rég nem áll, nyomait se találni. Magát a filmet itt Newberry Springsben forgatták egy kávézóban, amit a film után neveztek el Bagdad Cafénak.
Tulajdonosa, egy kedves idős hölgy (Andrea Pruett) 20 éve vásárolta meg az akkor Sidewinder nevű kávézót, és szívesen emlékezik a filmforgatásra. Mivel épp ott volt, beszélgettem vele egy kicsit, és mesélte, hogy vendégeinek 75%-a francia, mivel a film egy jelentős francia díjat nyert. A maradék 25%-ból csak 5% amerikai, a többi külföldi zarándok, mint én.
Film ide vagy oda, nehéz fenntartani a kis kávézót, pár éve el kellett adnia a földjét, hogy ezt meg tudja menteni. Látszott rajta, hogy imádja, és tényleg bármit megtenne, hogy ne kelljen bezárni.
Egy régi benzinkút is áll a közelben, egy régi Whiting Brothers állomás, aminek ma neve Dry Creek Station, de zárva találtam, elhagyatottan. Furcsa mód körbe van kerítve, sőt, vagy 4-5 kutya is őrzi.
Mára még a Calico kísértetváros volt betervezve, de sajnos besötétedett, elég korán, hat körül van naplemente, úgyhogy ez már nem fért bele, holnapra marad. Még egy késő estig nyitva tartó outlet center viszont befigyelt, két kardigánnal lettem gazdagabb.
Barstow
A tegnapi legmenőbb szállás után ma alszom a legolcsóbban, Barstowban a Super8 mindössze 38 dollár (plusz adó, így kb. 43). Bár a legolcsóbb, nem a legrosszabb, egész normális a szoba, tágas és jól felszerelt, plusz medence is van.
2015. október 13, kedd
Reggel nem tudtam ellenállni a medencének, és ejtőztem a partján egy órácskát. Ez az óra nagyon hiányzott sajnos este, mert nem értem be napvilágban Santa Monicába, de mivel otthon épp csúnya ősz van, muszáj volt még egy kis napsugarat magamba szívnom.
Igazán nem értem, miért írja az internet, hogy két hét jó erre a 66-os útra, a mai napom is annyira rohanós volt, és így is kimaradt egy rakás látnivaló. Dupla ennyi idő alatt sokkal kényelmesebb lett volna.
A Lola’s Kitchen nevű kis csehóban ebédeltem, a tripadvisor ajánlotta, nem is volt rossz, igazi jó kis mexikói kaják.
Barstow legfontosabb 66-os látnivalója az El Rancho Barstow Motel, a maga 100 láb magas neonjelzésével.
A régi vasútállomás ma múzeumként üzemel.
Dagett
Az első megálló Dagett volt, ahol a Desert Market nevű kis bolt 1908 óta működik.
Az érdekes tetejű Ski Lodge Roof House turistainformációs iroda volt, 1926-ban nyílt meg, amikor a szívünknek oly drága 66-os út megkapta a számát.
Calico
Innen Calicoban hajtottam, ami nagyon izgatta a fantáziám, hiszen a leírásokban szellemvárosként szerepelt. Lehet, hogy egykor szellemváros volt, de most vagy két tucat busz sorakozott a parkolóban, úgyhogy nagyon megbántam az öt dolláros jegyet és két képkocka kattintása után már spuriztam is el onnan. Calico egykor ezüstbánya volt, amely 1881-ben jött létre, és az épületek egy része még mindig eredeti – de sajnos a hangulatot tönkre vágják a távol-keleti szelfizős turistacsoportok…
Oro Grande és Helendale közt egy különleges attrakció van: az üvegerdő. Elmer Long 2000 óta gyűjti az üvegeket és installálja fák formájában.
Victorville
Victorvilleben található a kaliforniai Route66 múzeum, de sajnos zárva találtam.
A sztráda 138-as kijáratánál fekszik a Summit Inn, amely 1952 óta szolgál fel isteni süteményeket. A bivaly- és struccburgerekről is nevezetes, de én ilyeneket nem eszek.
San Bernardino
Megtaláltam a legelső McDonaldsot is, amely ma már kis múzeumként üzemel. A McDonald testvérek 1948-ban nyitották meg az első gyorséttermüket, hatalmas sikerrel.
San Bernardino másik nevezetessége a város és Rialto határában levő wigwam motel – melyekből már csak kettő üzemel az egész országban (a másikat Holbrookban láttam).
Santa Monica
Este 6 körül érkeztem meg Santa Monicába, akkor már úgy gondoltam, nem érdemes kimenni a kikötőbe – mire leparkolok és megtalálom a Route66 vége táblát, rám sötétedik, és úgyse tudom megcsinálni a fotókat és videókat. Úgyhogy inkább egyenesen a szállásra mentem, különösen hogy most egy családnál vendégeskedek, nem akartam koromsötétben érkezni. .
Azt hiszem, most már minden létező szállásféleséget kipróbáltam Amerikában:-) Amikor 1993-ban először jártam itt csóró diákként, akkor megvolt az ismerősöknél alvás, couchsurfing-szerűség (csak akkor más volt), vadkemping, hostelben sokágyas szoba és buszon / autóban alvás. Aztán amikor kint tanultam két évet, akkor egy alagsori szobát béreltem (az volt a legolcsóbb és egy életre megutáltam a vakondéletet). Az ösztöndíj közben, 1995-ben másodszor jártam körbe a nemzeti parkokat, akkor egy olyan olcsó buszos túrán voltam, hogy a busz kétharmada egy nagy matrac volt, amin heringek módjára aludtunk (Green Tortoise utazási iroda). Most pedig így két évtized múlva végigzongoráztam a jobb lehetőségeket, volt 40 és 400 dollár között minden elképzelhető hotelszoba az ócska moteltől a luxus lakosztályig, kedves B+B fogadók, legendás motelek, airbnb és most a végén két éjszaka egy családnál, a HomeExchange.com-mal.
Egy kedves házaspár lát vendégül, két kislánnyal és egy aranyos kutyával. A házuk kertjében van egy vendégház, amit normális esetben dolgozónak használnak, de időnként vendégeket is elszállásolnak ott. Pici házikó, kb. mint az én kislakásom, de épp elég meghúzni magam két éjszakára.
