2. Temetési szertartás, árvaház, tűznyelők

2007. december 25, kedd

Rettenetes egy éjszaka volt, szinte senki nem tudott aludni a cölöpökre épült viskókban. Én, aki otthon egyszer arra felébredtem, hogy a párom nadrágzsebében levő, némára állított mobilra jött egy SMS, és ezért az egy leheletnyit megmozdult, most többszörös kínzásnak voltam kitéve. Egyrészt bárki járkált az épületben, az úgy mozgott, mintha közvetlenül az ágyamat rángatnák. Aztán ha valaki lehúzta a WC-t, mintha egy lavór vizet zúdítottak volna ki mellettem. Hajnali 2-ig a mellettünk levő kunyhóban karácsonyi szertartás folyt, aztán szinte reggelig disco, dobokkal, énekkel. Reggel 7-kor kellett kelni, gyors reggeli, összebarátkoztam három újszülött kiscicával, aztán indulás vissza a szárazföldre.

A délelőtti program Benin egyetlen világörökségi helyszínének, az Abomey palotának meglátogatása lett volna, de azt sajnos zárva találtunk. Nem a karácsony, hanem törzsi villongások miatt. Az országban a franciák érkezése előtt helyi királyi dinasztiák uralkodtak és bizonyos családok a mai napig az ő leszármazottaiknak tartják magukat. Két környékbeli kiskirály között egyre élesebbé vált a feszültség. Mindkettő élő templomként használta a palotát, ott gyakran került sor vallási szertartásokra, és időnként nem tudtak megegyezni, ki mutasson be áldozatokat. A kormány megelégelte az állandó konfliktust és pár napja bezáratta az ország első számú látványosságát. Így csak a falu néhány fetis-templomát tudtuk megnézni, köztük egy pöttyös épületet, ami a himlő szentek kegyhelye.

Ebéd után egy közeli falut látogattunk meg, ahol épp temetési szertartás zajlott. Nyoma nem volt a szomorúságnak, ehelyett álarcos táncmulatság volt, több környékbeli falu lakosságának részvételével. Az álarcokat itt a férfiak hordják, méghozzá a fejük tetején. Az arcukat teljesen eltakarják, így nem is látnak ki a jelmez alól, úgy vezetik őket a segítőik a táncosok közé. Az álarcok mind valamit szimbolizálnak, némelyik hétköznapi dolgokat (egy-egy fürt banán, errefele honos állat, apát gyászoló testvérpár), mások pedig valamilyen bölcsességre, közmondásra utalnak. Az egyik táncos fején pl. egy tigris és egy sün nézett farkasszemet, egy itteni népi mondást megjelenítve, miszerint a harcban nem mindig az erősebb győz.

Este vacsora után kiosztottam a csoportnak az otthonról hozott szaloncukrokat. Sajnos az angolok nekem nem hoztak semmit, szép dolog, mondhatom.

2007. december 26, szerda

Jó nagyot aludtam, aztán indultunk vissza Togóba. Útközben megálltunk egy kórházban, ami elég kis ütött-kopott volt. Kicsit elbeszélgettünk a doktorral, aki elmondta, hogy az országban a malária az első számú halálozási ok. Elég szomorú, hogy olyan betegségben halnak meg a legtöbben, aminek megelőzése és gyógyítása tulajdonképpen csak pénzkérdés lenne. A rákot, magas vérnyomást, cukorbetegséget csak hallomásból ismerik, ebből is látszik, hogy ezek valóban civilizációs ártalmak.

Délután felértünk a "hegyekbe", a kb. 700 méter magasan fekvő Kiotóba, ahol egy kicsit érezhetően hűvösebb van. Ez az ország legtermékenyebb vidéke, láttunk avokádófát és kávé ültetvényeket. Egy helyi biológussal sétáltunk egy nagyot az erdőben, fantasztikus pillangókat láttunk.

Egyszer csak zenét hallottunk a távolból, egyből arra vettük az irányt és valami észvesztő karácsonyi buliba csöppentünk. Szenzációs fúvószenekar volt és féktelen tánc, mi sem kérettük sokáig magunkat, beálltunk vonatozni, akár egy falusi lagziban.

2007. december 27, csütörtök

Ma rengeteget autóztunk, csak egyszer álltunk meg hosszabb időre, de az felejthetetlen élmény volt. Egy katolikus árvaházat látogattunk meg. Kicsit összeszorult gyomorral léptünk be, lepusztult román árvaházak voltak lelki szemeim előtt, de mintha egy mesevilágba csöppentünk volna. Egyszerű, szegényes, de nagyon takaros házikóban laktak a gyerekek, akik most az udvaron játszottak, mindannyian példásan rendes, tiszta ruhában. Néhány fiatalasszony vigyázott rájuk, egy csupa mosoly apáca vezetésével. Szétosztottuk a néhány napja vásárolt ajándékainkat. Először csak óvatosan nézegették ezeket a kicsik, aztán lassan kibontogatták őket, fél óra múlva meg úgy nézett ki a terep, mint egy csatatér. Hatalmas volt az öröm.

Késő délután érkeztünk meg Sokodébe, Togo 2. legnagyobb városába. Itt végre volt Internet, már nagyon vártam az otthoni leveleket, várt is jó néhány a postaládámban. Vacsora után elnéztünk egy közeli faluba, ahol a Tem törzs tagjai mutattak be tűznyelést. Ilyet láttam már cirkuszban, meg tévében, na de élőben, egy méteres távolságból összehasonlíthatatlanul sokkolóbb az élmény. Egyszerűen nem hittem a szememnek, ahogy a férfiak kiragadtak egy-egy husángot a tűzből és végigsimogatták karjukat, lábukat, majd a szájukkal oltották el a parazsakat. Úgy nyalogatták az égő fahasábokat, mintha fagyi lenne. Alig bírtam odanézni. A végére úgy belemelegedtek a táncosok, hogy egyenesen a tűzben hemperegtek. Elképesztő volt.

2007. december 28, péntek

Utaztunk tovább, Kara felé. Útközben alkalmunk volt találkozni a Bassar népcsoport  vezetőjével. Elvileg itt király uralkodik, de mivel ő nemrég meghalt, a helyi szokás szerint három évig egy régens a vezető. A régens mintha félálomban ült volna a székén, körülötte nagyon helyes öregurak ücsörögtek, a vének tanácsa. Mindenfélét kérdezgettünk - maga a régens elég unottnak tűnt, de a legenergikusabb emberke a vének tanácsából nagyon szívesen válaszolgatott. Ő kifejezetten intelligens, művelt fickónak tűnt, tökéletes angol- és franciatudással.

Karában remek szállásunk volt, úszómedencével, rögtön csobbantam is egyet. Aztán irány az internet, ami maga igen olcsó volt, de az internetezőig oda-vissza csak maffia-áron tudtam taxit szerezni. No de ha szerelmes az ember, ilyenen nem gondolkodik.

HIRDETÉS
PRESS