Antelope Canyon

2015. október 7, szerda

Nagyszerű palacsintát kaptunk ma reggelire, jól belaktam vele, és nem győztem ujjongani, végre ragyog a nap. Még a receptjét is megkaptam, sőt, magyarul. Ez a panziótulajdonos bácsi tényleg nagyon odateszi magát – minden vendégét lefotózza, mindenkit megkér, írjon az emlékkönyvébe, és tök büszkén mutogatja az évek során felhalmozott vendégkönyveket. Ha új országból jön vendég, lefordíttatja vele a legendás palacsintareceptjét, én ezt megúsztam, mert egy honfitársam már megtette.

A legjobban várt nemzeti park, az Antelope Canyon két részből áll – az alsó rész ma se nyitott ki, ott egy áradás során tovább megmarad a víz, de a felső részbe már beengedtek csoportokat. Az Adventurous Antelope Canyon Tours-szal mentem, az internet szerint ők a legprofibbak. Eredetileg a fotótúrára neveztem be, de aztán mivel a nagy állványom feje eltört és csak egy kicsit hoztam, inkább átfoglaltam a sima túrára – az 48 dollár (szemben a fotós túra 88 dollárával), és egy órát tölt a kanyonban, nem másfelet – de végül elég volt.

Mivel az elmúlt két nap egyik szakasz se volt járható és ma csak a felső, ott a szokásosnál jóval nagyobb tömeg volt – nagyjából úgy éreztem magam, mint Manhattanban.

De azért lehetett fotózni és az élmény így is óriási volt. Fotón is szép ez a kanyon, de azért élőben még ütősebb. Egy órát töltöttünk bent, elsétáltunk az egyik végéből a másikba, meg vissza, kis csoda volt.

Egy fiatal srác egyszercsak térdre ereszkedett és megkérte a barátnője kezét, aki persze igent mondott (és sírt és ujjongott). Bora Boran laknak, a lány lengyel, a fiú francia, helyes vegyes páros.

A csoportkísérőnk, Kim elmesélte, négy éve vezet turistákat, és ez a hetedik leánykérés, aminek tanúja volt – úgy látszik, népszerű helyszín.

Mesélte azt is, hogy régen akkor is be lehetett menni a kanyonokba saját felelősségre, ha nem mentek csoportok (mert mondjuk túl nagy volt a sár), de 1997-ben 11 turista odaveszett. Bár figyelmeztették őket, hogy jön az áradás, ők tovább fotóztak – és mind meghaltak.

Miután végeztünk, beültem az autóba, és irány Williams. Ehhez délnek tartottam, és Flagstaffnál kellett elfordulni Williams felé – és ez a szakasz már ismét Route66. Amikor megláttam az ismerős táblát, komolyan olyan izgatott lettem, mint amikor rég nem látott szerelmével fut össze az ember. Annyira örültem ennek a kis mai szakasznak – és alig várom, hogy a Grand Canyon után még pár napig átadhassam magam neki.

Flagstaffban le is kattintottam pár Route66 ereklyét, ami közül a legzseniálisabb a Galaxy diner, pedig ez egyik könyvben sem volt benne – igazi retro hely az 50-es évekből.

Még egy megálló volt, Park, ahol a Parks in the Pines General Store 1921 óta szolgálja ki a vevőket.

Aztán begurultam Williamsbe, ahol szintén nézelődtem egy picit, mielőtt kimentem a szállásra. Az eddigi egyik legzseniálisabb helyen lakom: három faház, két-két kis apartmanttal, tökéletes ízléssel és rengeteg odafigyeléssel berendezve.

Van egy cica is, Lucy, figyelmeztettek, hogy a szobába és az autóba is be akar jönni utánam, és tényleg. Nagyon cuki és jó fej, imádom dögönyözni.