11. Amarillo - Santa Fe
2015. szeptember 25, péntek
Reggel egy helyi turisztikai hivatal képviselőjével találkoztam, aki annyira lelkesen válaszolgatott emailen a kérdéseimre, sőt, fel is ajánlotta, hogy elvisz reggelizni. Ilyennek pedig nem illik nemet mondani.
Miután megtömtem a bendőmet, végiggurultam Amarilloban az út helyi szakaszán, aztán indulás tovább.
Letértem a Cadillac Ranchnél, ami messze nem volt olyan látványos, mint tegnap este a csodaszép fényben, viszont ott találtam a két skót fiút, akikkel tegnap a U Drop In-nél és a Bix Texanban is összefutottunk. Eddig csak biccentettünk és hümmögtünk egymást látva, de most kicsit beszélgettünk is.
A Cadillac Ranchet és Amarilloban egy csomó furábbnál fura installációt Stanley March 3 nevű kissé különc milliomos találta ki és rendelte meg. Szerveződött köré egy csoportosulás, a Dynamite Museum, amely kivitelezi a terveket. A Cadillac Ranch ma már egy Route66 nevezetesség, pedig tulajdonképpen az autópálya mellett van.
Egy másik híres alkotása a közelben a Floating Mesa, amihez nem mentem el, de az interneten azért megnéztem.
Elhagyva Amarillot az első megálló Adrian volt, amely néhány közeli kis településsel vitázik azon, hol van pontosan a Route66 középpontja. Hogy nyomatékot adjanak saját helyzetüknek, kitettek egy jelzőtáblát, ami nagyszerű alkalom fotózni magukat az utazóknak, plusz itt üzemel a Midpont Cafe is.
A skót fiúk persze itt is megjelentek, most már egy asztalhoz ültünk le, és elmeséltük a fél életünket. Az egyik olajmérnök, a másik pilóta, de a legjobb sztori az volt, hogy amikor Chicagóban kibérelték az autójukat (klassz cabriójuk van), beültek valahova reggelizni, és mire végeztek, elvontatták tilosban parkolás miatt a kocsit. Öt percet töltöttek csak a 66-os úton és nem volt meg az autó. Szerencsére sikerült felkutatni, de drága reggeli volt.
Következő megállónk Glen Rio volt, igazi kísértetváros, néhány romos épülettel, amit pár ugató kutya tesz még félelmetesebbé. Áll itt egy romos hotel is, aminek a felirata az egyik oldalon az volt, hogy Last motel in Texas, míg a másik oldalon értelemszerűen First motel in Texas. A város 1903-ban alakult, amikor vonatút vezetett el itt. Rejtély, miért kapta a Glen (völgy) és Rio (folyó nevet, amikor itt se folyónak , se völgynek nyoma nincs.
Ezután átértem Új-Mexikóba. Érdekesség, hogy Új-Mexikó állami szimbólumai közt nemcsak zászló, virág, madár és hasonlók vannak, hanem a világon valószínűleg egyedülállóan van állami hivatalos kérdés is, ami így hangzik: Piros vagy zöld? Ez természetesen a chili színére utal, és ha mindkettőből szeretnénk egy kicsit, a helyes válasz: karácsony!:-)
Glen Rio után nagyon vacak a 66-os út, úgyhogy a nap hátralevő részében felkényszerültem az autópályára.
Már csak Tucumcariban álltam meg, ahol annyi szuper moteljelző van, mint az egész úton együttvéve, nem győztem fotózni őket. A legmenőbb mind közül a Blue Swallow motel az 1940-es évekből, amit második világháborús kabinokból raktak össze. Egy hölgy eljegyzési ajándékul kapta leendő urától és évtizedeken át üzemeltette a motelt.
Áthajtottam Santa Rosan is, itt csak egy fotó készült, a halódófélben levő Sahara motelről.
Két éjszakát Santa Fében töltök, innen indulok felfedezni majd két héten keresztül néhány nemzeti parkot. Ahogy letértem a 66-os útról, máris hiányzott – soha nem gondoltam, hogy egyszer érzelmileg tudok kötődni egy országúthoz…
A szállásom a most 80 éves El Ray Inn, régi klasszikus a 66-os úton. Abszolút egyedülálló hangulata van, sok kis parkkal, külső és belső medencékkel, kovácsoltvas padokkal.
