2015. szeptember 24, csütörtök
Gyors reggeli, aztán 9 körül már úton voltam – időközben rájöttem, hogy amit az útvonaltervezővel megsaccoltam időt, azt háromszorozni kell, és akkor még erősen szelektálom, mit nézzek meg.
Hydro
Hydro volt az első megálló, ahol van egy kedves régi benzinkút, a Lucille’s. A névadó hölgy 59 éven át üzemeltette itt a benzinkutat, ami halála után már nem is került új tulajdonoshoz, hiszen idejét múlta. Minden egyes utazóval szeretett elbeszélgetni, imádta a munkáját és „Az anyaországút anyjának” nevezték tisztelői.
Clinton
Clintonban nagyon menő Route 66 múzeum van, csak néhány szoba, de ügyesen összeállítva, sok relikviával és nagyon kedves személyzettel.
Ezzel szemben áll la Trade Winds Motel, ahol Elvis gyakran megszállt. Szerettem volna megnézni kedvenc szobáját (215-ös), de sajnos épp foglalt volt, így nem tudták megmutatni. Elvis a megszokások rabja volt, és Clinton pont egy jó napnyi vezetésre van Memphistől, így visszatérő vendég volt.
Elk City
Elk Cityben is van egy Route 66 múzeum, de ez egy újrakreált település, nekem nem az esetem. Nem igazán lehet eltéveszteni, mert itt van a legnagyobb Route 66 jelzés.
Ettem viszont egy gyors ebédet a sokak által dicsért Country Dove kávézóban, helyes kis hely, de azért kulináris értelemben nem kiemelkedő.
Shamrock
Átérve Texasba, az első megálló Shamrock, a nagyszerű art deco U Drop Inn. Az 1936-ban épült fogadót nemrég restaurálták, és Route 66 látogatóközpont üzemel benne lelkes önkéntesekkel, ingyen kávéval, térképekkel, ajándékbolttal.
Shamrockban is találunk egy kedves felújított benzinkutat, a Magnolia-t.
McLean
McLean egy apró település, ahol mintha megállt volna az idő. A város nagyon megérezte az olajipar hanyatlását, de lakói kitartanak és élik lassú, barátságos hétköznapjaikat.
Van pár helyes benzinkút, üzemel egy motel, létesítettek egy szögesdrót múzeumot, és itt található a Red River Cafe, ahol ettem még egy ebédet, mert az első nem bizonyult elégnek.
Alanreed
Még ennél is kisebb és porosabb Alanreed, ahol ha két ház tűnt lakottnak. A két főút kereszteződésében álló, már rég nem üzemelő benzinkút volt a város központja.
Groom
Groom külterületén egy ferdén álló víztorony hívja fel magára a figyelmet. A tulajdonos cég annak idején direkt állította így, mintegy fricskaként, reklámnak.
Conway
Conway is kísértetvárosra emlékeztet, de néhány földbe szúrt Volkswagen miatt érdemes felkeresni. Ezt az Amarillo másik oldalán található Cadillac Ranch inspirálta, csak kisebb léptékű.
Amarillo
Bepötyögtem a GPS-be a szálloda címét, és háromnegyed hétre írta ki az érkezést. Egész nap olyan furcsa idő volt, nem igazán sütött a nap, de érdekesek voltak a fények a szürkéskék ég mély árnyalatai miatt. Valahogy belém fészkelte magát a gondolat, hogy fel kellene keresni még ma este a Cadillac Ranch nevű helyet, pedig ez egyáltalán nem volt logikus: Amarillo után van, és holnap úgyis arra megyek majd. De nem bírtam kiverni a fejemből, hogy hátha holnap fakó lesz az ég és nem mutatnak olyan jól a festett autók. Úgyhogy elhajtottam Amarillo mellett. Sajnos hirtelen leereszkedett a szürkület és dohogtam magamban, milyen hülye vagyok, ahelyett, hogy pihennék végre, a csökönyös énem nem nyugszik. De ahogy elértem az autópályán a megfelelő kijáratot, hirtelen kisütött a nap. Elképesztő gyönyörű volt a már sötétkék éggel, és a parkolóból futottam a mezőn át az autók felé, nehogy elillanjon ez a csoda. Kattintottam pár fotót és még azzal is óriási szerencsém volt, hogy épp csak két turista volt ott, akiket gyorsan kizavartam a képből.
Talán két percig tartott ez az elképesztő szép fény, mire komótosan odaért még egy rakás látogató, addigra totál szürke lett minden. Nem tudom, az utazóangyalkám domborított nagyot, vagy a szorgalmas makacsságom nyerte el jutalmát, de hogy ezek a képek hatalmas ajándékok nekem, az biztos.
Becsekkoltam a Courtyard hotelbe, ahonnan gyönyörű kilátásom van, és szép kényelemes, csendes a szoba.
Aztán irány Amarillo, de talán az egész Route66 leghíresebb étterme, a Big Texan, a steak imádók zarándokhelye
Ami legendássá tette, az a 72 oz (2 kiló!) súlyú steak, amit ha valaki egy ültő helyében, egy óra alatt meg tud enni, akkor ingyen van. Ha nem megy, akkor 72 dollárja bánja. Általában tízből egy vállalkozónak sikerül. Érdekesség, hogy a rekordot egy 33 éves amerikai hölgy tartja, aki 4 perc 18 másodperc alatt gyűrte le.
Sajnos a dupla ebédem miatt nem voltam éhes, itt pedig csak hatalmas adagok vannak mindenből. Levest vagy salátát meg ilyen helyen mégse mertem rendelni, még a végén lepuffant egy cowboy.
2015. szeptember 25, péntek
Reggel egy helyi turisztikai hivatal képviselőjével találkoztam, aki annyira lelkesen válaszolgatott emailen a kérdéseimre, sőt, fel is ajánlotta, hogy elvisz reggelizni. Ilyennek pedig nem illik nemet mondani.
Miután megtömtem a bendőmet, végiggurultam Amarilloban az út helyi szakaszán, aztán indulás tovább.
Letértem a Cadillac Ranchnél, ami messze nem volt olyan látványos, mint tegnap este a csodaszép fényben, viszont ott találtam a két skót fiút, akikkel tegnap a U Drop In-nél és a Bix Texanban is összefutottunk. Eddig csak biccentettünk és hümmögtünk egymást látva, de most kicsit beszélgettünk is.
A Cadillac Ranchet és Amarilloban egy csomó furábbnál fura installációt Stanley March 3 nevű kissé különc milliomos találta ki és rendelte meg. Szerveződött köré egy csoportosulás, a Dynamite Museum, amely kivitelezi a terveket. A Cadillac Ranch ma már egy Route66 nevezetesség, pedig tulajdonképpen az autópálya mellett van.
Egy másik híres alkotása a közelben a Floating Mesa, amihez nem mentem el, de az interneten azért megnéztem.
Adrian
Elhagyva Amarillot az első megálló Adrian volt, amely néhány közeli kis településsel vitázik azon, hol van pontosan a Route66 középpontja. Hogy nyomatékot adjanak saját helyzetüknek, kitettek egy jelzőtáblát, ami nagyszerű alkalom fotózni magukat az utazóknak, plusz itt üzemel a Midpont Cafe is.
A skót fiúk persze itt is megjelentek, most már egy asztalhoz ültünk le, és elmeséltük a fél életünket. Az egyik olajmérnök, a másik pilóta, de a legjobb sztori az volt, hogy amikor Chicagóban kibérelték az autójukat (klassz cabriójuk van), beültek valahova reggelizni, és mire végeztek, elvontatták tilosban parkolás miatt a kocsit. Öt percet töltöttek csak a 66-os úton és nem volt meg az autó. Szerencsére sikerült felkutatni, de drága reggeli volt.
Glen Rio
Következő megállónk Glen Rio volt, igazi kísértetváros, néhány romos épülettel, amit pár ugató kutya tesz még félelmetesebbé. Áll itt egy romos hotel is, aminek a felirata az egyik oldalon az volt, hogy Last motel in Texas, míg a másik oldalon értelemszerűen First motel in Texas. A város 1903-ban alakult, amikor vonatút vezetett el itt. Rejtély, miért kapta a Glen (völgy) és Rio (folyó nevet, amikor itt se folyónak , se völgynek nyoma nincs.
Ezután átértem Új-Mexikóba. Érdekesség, hogy Új-Mexikó állami szimbólumai közt nemcsak zászló, virág, madár és hasonlók vannak, hanem a világon valószínűleg egyedülállóan van állami hivatalos kérdés is, ami így hangzik: Piros vagy zöld? Ez természetesen a chili színére utal, és ha mindkettőből szeretnénk egy kicsit, a helyes válasz: karácsony!:-)
Glen Rio után nagyon vacak a 66-os út, úgyhogy a nap hátralevő részében felkényszerültem az autópályára.
Tucumcari
Már csak Tucumcariban álltam meg, ahol annyi szuper moteljelző van, mint az egész úton együttvéve, nem győztem fotózni őket. A legmenőbb mind közül a Blue Swallow motel az 1940-es évekből, amit második világháborús kabinokból raktak össze. Egy hölgy eljegyzési ajándékul kapta leendő urától és évtizedeken át üzemeltette a motelt.
Áthajtottam Santa Rosan is, itt csak egy fotó készült, a halódófélben levő Sahara motelről.
Két éjszakát Santa Fében töltök, innen indulok felfedezni majd két héten keresztül néhány nemzeti parkot. Ahogy letértem a 66-os útról, máris hiányzott – soha nem gondoltam, hogy egyszer érzelmileg tudok kötődni egy országúthoz…
Santa Fe
A szállásom a most 80 éves El Ray Inn, régi klasszikus a 66-os úton. Abszolút egyedülálló hangulata van, sok kis parkkal, külső és belső medencékkel, kovácsoltvas padokkal.
2015. szeptember 26, szombat
Kiadós reggeli után irány a város felfedezése. A belvárosban rettentő nehéz volt közlekedni és parkolni, úgyhogy csak egy múzeumba néztem be, a Georgia O’Keeffe gyűjteménybe.
A Pláza környékén végképp nem lehetett megállni, így egy idő után fel is adtam, és inkább felmentem a jóval nyugisabb Museum Hill-re, ahol több múzeum is helyet kapott.
A Museum of International Folk Art gyűjteményének zömét egy lelkes úr vadászta össze a világ számos tájáról és adományozta a múzeumnak. Nem régi tárgyak, de érdekesek, babáktól maszkokon át terítőkig minden – hazánkat két hímzett ruhájú baba képviseli.
A másik neves gyűjtemény a Museum of Indian Arts and Culture, ez a hazai válogatás, az indiánok ruháiból, edényeiből, ékszereiből.
A két épület között van a Museum Hill Cafe, adta magát, hogy itt ebédeljek – a rákos tacos és a kókuszos süti is nagyon rendben volt.
Délután aztán adtam magamnak fél nap szabadnapot, és ejtőztem a medence szélén – és az utazás során először végre könyvet olvasni is időm volt! Régen annyi könyvet olvastam az utazások során, de most ugye naplóírás, blog, facebook, levelek, az internet előtt telnek az esték…
Vacsorára a tripadvisor első helyén álló indiai étterembe mentem (Raaga), és nem is csalódtam, szuper volt – különösen az előétel, a sült spenót. Beszélgetésbe elegyedtünk egy fickóval, aki egy óriási kutyával érkezett. Kiderült, az általános iskolában volt egy magyar tanára, aki Kodály dalokat tanított nekik. Mik vannak:-)
2015. szeptember 27, vasárnap
A tegnap délutáni henyélés olyan jól esett, hogy ma reggel is olvastam vagy két órát a medence mellett. Aztán kicsekkoltam, és begurultam a városközpontba. Megnéztem a katedrálist, a Palace of Governorst és a New Mexico Museum of Art-ot, utóbbiban érdekes volt, hogy hatalmas chilipaprika kötegek díszítették a verandát, na és hosszú copfos férfi teremőröket se látni gyakran – de itt ugye sok az indián.
Azt nagyon csípem Santa Feben, hogy mennyire egy stílusban tartanak mindent – még a ToiToi vécék és a gyorséttermek is igazodnak az adobe építészet stílusához, színeihez.
Taos
Aztán irány Taos. Na, itt aztán egyetlen tervezett program se jött össze. A Taos Pueblo zárva volt valami helyi ünnep miatt, a város vezető múzeuma szintén, bár az nem tudom, miért. Úgyhogy még kihajtottam a falutól nem messze a Rio Grande Gorge hídhoz, aztán bele a gázba, irány Alamosa.
Alamosa
Itt a Fairfield Inn szállodában lakom, nagyon kellemes hely, hasonló, mint a Courtyard volt Amarilloban, ami nem csoda, mindkettő a Marriotthoz tartozik. Még a kis sampon is ugyanaz a márka.