7. Nashville

2015. szeptember 20, vasárnap

Reggel már indultam is tovább, a zene másik fellegvárába, Nashvillebe. Kora délután érkeztem meg, úgyhogy gondoltam, valamelyik programot beiktatom még mára, hogy holnap ne legyen túl zsúfolt nap.

A tripadvisoron bukkantam a Fontanel Mansion-ra, amiről sokan lelkendeztek. Egy countryénekesnő és televíziós személyiség hatalmas rönkháza, ami speciel a legnagyobb rönkház a világon. Ezt bő egyórás vezetéssel lehet bejárni, ami annak biztos érdekes volt annak, aki tudta, ki a tulaj, de nekem öt perc is elég lett volna körülnézni – így rettentő unalmas volt végighallgatni egy csomó történetet olyan emberekről, akikről fogalmam nincs, kicsodák. Hát így jártam.

Ismét egy Loews szállodában lakom, és ez is maga a tökély – tényleg minden részlet annyira a helyén van. Csendes a szoba, finom selymes az ágynemű, minőségiek a kis kozmetikumok. Stílusos, karakteres, praktikus – lám, meg lehet ezt csinálni, ha nagyon akarja az ember.

Este bementem a városközpontba, ahol jól meglepődtem, milyen nehéz és drága parkolni, az utcán egyáltalán nincs hely, muszáj volt fizetés helyre menni (a minimális 2 óra 11 dollár volt). Végigsétáltam a főutca bárjain, hatalmas hangulat volt, és a legérdekesebb, hogy mindenféle korosztály táncolt. Az egyik helyen konkrétan egy leánybúcsús fiatal csapat boronálódott össze nyugdíjasokkal, láthatóan nagyon élvezték egymás társaságát. Belépő és kötelező fogyasztás sehol nincs, élő zene mindenhol, szóval nincs semmi lehúzás és lelkesnek tűntek a zenészek.

2015. szeptember 21, hétfő

Reggel kiderült, van ingyenes taxiszolgálat a városba, úgyhogy a szállodában hagytam az autót és bevitettem magam a látnivalókhoz, így megúszván a parkolást.

A Ryman Auditoriumban kezdtem, ami a country fellegvára, vagy ahogy itt hívják, „anyaegyháza”. Eredetileg templomnak épült, de később átalakult koncertteremmé. Elvistől Bob Dylanig fellépett itt mindenki, de nemcsak zenészek, hanem például Martha Graham is.

A hátsó öltözőkhöz csak vezetett túra keretében lehetett elmenni, itt nem lehetett fotózni, de ülhettem a széken, ahol korábban Johnny Cash.

Kattinthattam viszont képet a város főutcáján levő divatüzletekben, ahol elég sajátos a stílus:-)

Utána átsétáltam a Country Music Hall of Fame and Museum épületébe, ahol egy millió relikvia van mindenféle zenésztől – autók, fellépőruhák, hangszerek. Elég komolyan összerakott kiállítás, a hatalmas muzeális anyaghoz (hangfelvételekhez, dokumentumokhoz) érintőképernyős terminálokon lehet hozzáférni, ha valakinek nem elég a tárlókban kiállított anyag.

Innen visszavitettem magam a szállodába, magamhoz vettem az autót, és kifurikáztam a külváros egy eldugott éttermébe (Monell's), ami igen előkelő helyen van a tripadvisoron. És milyen jó, hogy kipróbáltam, egészen különleges élmény volt. Maga a kaja is jó volt, sült csirke, egyéb húsételek és egy rakás köret, de a legérdekesebb, hogy nagy közös asztaloknál ültünk a többi vendéggel. Én speciel egy St. Louisból érkezett idős házaspár és néhány San Diegóból idelátogató idős hölgy közt kaptam helyek, előbbiek egy előadásra jöttek, utóbbiak a gyülekezetük éves kirándulásán voltak. Azon jól meglepődtem, hogy totál képben voltak Magyarországról, sajnos a menekültkérdésnek „köszönhetően”.

Délután visszaautókáztam St. Louisba, és ezúttal az Ignatio Hotelben laktam, ami egy nagyon barátságos kis butikhotel a St. Louis egyetem környékén.

Vacsorára csak egy közeli olasz vendéglőbe sétáltam át, hogy kipróbáljam az egyik helyi specialitást, a sült raviolit. Nem is rossz.