3. Bukhara és Szamarkand

2007. szeptember 28, péntek

Reggel terülj-terülj asztalkám fogadott bennünket, itt négy csillagos szállodában lakunk, van ám minden. Csak pont bundás kenyér nem volt, de kiokoskodtam, hogy ahol van tojás és van kenyér, ez is biztos megoldható. El is magyaráztam a kis szakács fiúnak, mire gondolok. "Grinki!" - ragyogott fel az arca és már készítette is.

9-kor nekivágtunk a városnézésnek, de hamar rájöttem, hogy a csoportos városnézés nem az én műfajom. Én egy új városban szeretem először megnézni a látnivalókat, aztán a maradék időt tölteni céltalan barangolással, vásárlással, stb. Az amcsi útitársak viszont a vásárlást mindenek elé helyezték, így rettenetesen lassan haladtunk, mert minden bazár minden eladójával végtelen alkudozásokba kezdtek. Ha valaki, akkor én szeretek vásárolgatni, de most majd gutaütést kaptam. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a felett, hogy ha valaki több ezer dollárt kifizet azért, hogy a bolygó túlsó felére elutazzon, akkor egy ilyen hihetetlen látnivalókban bővelkedő városban, ahol mindössze egyetlen napunk van, hogy tud azzal órákat elfecsérelni, hogy pár dolláros vacak műanyag karkötőkre alkudozzon. Miért okoz nekik akkora kielégülést, hogy 4 dollár helyett 3-ért tudnak megvenni egy hasznavehetetlen csecsebecsét. Na mindegy. Egy darabig velük tartottam, csak hogy meg tudjam hallgatni a vezető magyarázatát, mert ő eléggé képben volt. Megnéztünk néhány medreszét, melyek közül a legszebb a madaras mozaikú volt.

Ezután a Kalon minarethez sétáltunk el. Ennek számos elődje összedőlt, míg végre egy alaposabb építész rendesen hozzálátott a munkának. 13 méter mély, 9 méter átmérőjű gödröt ásott és speciális malterrel öntötte ki, amihez biztos ami biztos alapon tevetejet, tojássárgáját és bikavért is kevert. Ezután két évre magára hagyta az alapot, hadd kössön. Miután visszatért, fel tudta húzni a világ akkori legmagasabb szabadon álló tornyát, amely 1130 óta szilárdan áll.

Megnéztük a mellette levő mecsetet is, majd továbbsétáltunk a város kis ékszerdoboza felé. Ez az Ismael Samani mauzóleum a X. századból. Gyönyörű, szabályos kocka alakú építmény, szenzációs tégladíszítéssel. Alig tudtam betelni vele.

Dél körül aztán szélnek eresztettek minket. Először is megebédeltem a város 1620-ból származó kis tavánál, egy hangulatos helyi étteremben. A szomszéd asztalnál magyar társaság ült, úgy látszik, nem jöttem most elég messze... Hogy ledolgozzam a lakomát, megmásztam a Kalon minaretet - bár nem vészes a magassága, elég félelmetes volt a sötét csigalépcsőn felkapaszkodni a toronyba, ahonnan anno levetették ez ellenséget. Aztán csak kódorogtam cél nélkül, amerre vitt a lábam. Este utazási élményeket cserélgettünk az amcsikkal. Az egyik büszkén mesélte, hogy tavaly a Baltikumban járt és legjobban Macedónia tetszett neki. Csak mosolyogtam egyetértően...

2007. szeptember 29, szombat

Szamarkand felé megálltunk néhány helyen nézelődni, többek között az emír nyári palotájánál, A Sitorai Makhi Khosa épületnél. Volt néhány szépen berendezett szoba, de a legnagyobb látványosság egy helyi kiscica volt, aki mindenkitől kikövetelt egy kis kényeztetést. Legszívesebben megtartottam volna. Megjegyzem, az összes utazásom során itt látom a legszebb, legegészségesebb cicákat és kutyákat. Sehol egy kivert, sovány, éhes állat, csupa jól táplált, szép szőrű, kedves jószág. Megálltunk egy kerámiaüzletben is, ahol 200 éve ugyanazzal a technológiával gyártják az edényeket, dísztárgyakat. Ez olyan lehet nekik, mint nálunk a Fővám téri piac, azaz minden államfőt, királyt ide cipelnek - jó néhány híresség pózolt a tulajdonossal a falakat díszítő fotókon. A tárgyak közül a legérdekesebb az a szamár volt, amelyet a nemzeti ünnepükre, március 21-re készítenek. A hagyomány szerint a szülők ilyeneket készítgetnek a gyerekeknek, amely az ünnep napján gyertyatartóként szolgál, de este szándékosan eltörik.

Késő délután érkeztünk meg Szamarkandba, egy rettentő depis, városszéli szállodába. Ahhoz eléggé kiesett, hogy nem érte már meg a vacsoraidőig bemenni a városközpontba, a környéken viszont a helyi GUM áruház volt az egyetlen "látványosság". Nem volt mit tenni, oda sétáltam el, és nem is szórakoztam rosszul a helyi felhozatalt látva. Döbbenetes volt például a digitális képernyővel egybeépített óra, amelynek kivetítőjén színes halak úszkáltak. De az a falikép se volt semmi, amelynek vízesése tényleg zubogott vagy az a helyes szobadísz, ahol a csobogó vízesés felett egy fehér galamb bólogatott, miközben a víz egy régi, romantikus malomkereket tekert. Aztán kerestem egy internetezőt. Csak egy "Pleasure Internet" feliratú helyett találtam, félmeztelen női fotókkal, úgyhogy kicsit tartottam tőle, hogy rossz helyen járok. De szerencsére nem kukkoló intézmény volt, hanem normális internetező, ahol rajtam kívül mindenki lövöldözős játékokat játszott.

2007. szeptember 30, vasárnap

A városnézés első pontja a város széli hatalmas piac meglátogatása volt, amit abból a szempontból nem bántam, hogy végre fotózhattam portrékat.

Bármennyire is igyekeztem, az üzbégek oly gyakori arany fogát nem sikerült elkapni, mert bármikor megkértem egy szép aranyfogút, hogy hadd kapjam már le, bár készségesen pózolt, mindig szigorú arcot vágott. Nem mintha szégyellnék a fogukat, az itt státusz szimbólum, csak ők valahogy mindig komoly arccal fényképezkednek és nem fedik fel bájos mosolyukat.

Innen egy 1700 méteres hágó megmászása után Shakhrisabzba kocsikáztunk, Timur szülővárosába. Közép-Ázsia első számú hadvezére, hódítója 1336-ban született itt.

"A világ nem elég nagy két királynak" jelszóval Moszkvától Delhiig terjesztette ki hatalmát. Barbárságban a mongolokon is sikerült túltennie, csapatai becslések szerint 17 millió embert mészároltak le. Jobb lábára sánta volt egy gyerekkori sérülés miatt. Amikor a szintén sánta Vámbérit az iszlám fanatikus rendőrség felnyomta a szamarkandi emírnél, az emír azt feszegetette, hogy tudott a dervis oly hosszú utat megtenni sánta létére. Vámbéri azonban remekül kivágta magát, amikor azt válaszolta, hogy Timur is sánta volt, mégis a fél világ a lábai előtt hevert.

Visszaérkezvén Szamarkandba, a délután a főtéren, a Registánon töltöttük. Ez tuti, hogy benne van a világ három legszebb tere között, bár nálam az aranyérmes mindig is Sienna marad. A Registan három oldalát is csodaszép medresze határolja, van valami nagyon fenséges hangulata.

2007. október 1, hétfő

Hűvös, esős időben indult a nap. Az Ulug Beg obszervatóriumnál kezdtünk, ahol Timur egyik unokája, Ulug Beg már a XV. században pár másodperces eltéréssel belőtte a naptári év hosszát és beazonosított 1018 csillagot.. Majd a meglehetősen unalmas Afrosiab történeti múzeum következett, de utána végre a temetőbe mentünk, amire a leginkább vártam. Itt Timur közeli rokonai vannak eltemetve, csodálatos mozaikos síremlékekbe, amelyek olyanok, mint valami miniatűr medresze. Kis cizellált, kecses, díszes építmények, fantasztikus mozaikokkal.

Ezután a Bibi Khanum mecsetet néztük meg, melyet Timur Delhi meghódítása felett érzett örömében épített. Az építkezést sajátos művezetőként azzal igyekezett siettetni, hogy időnként kilátogatott a helyszínre és pénzérméket, valamint húsdarabokat szórt az emberek közé. A mecset gyorsan el is készült, de hamar munka sose jó és hamarosan potyogni kezdtek róla a téglák.

Az esti vacsora izgalmasnak ígérkezett, amikor a vezetőnk azt ecsetelte, hogy tipikus helyi családoknál fogjuk azt elkölteni. Az Explore-os útjaimon is szokott lenni ilyesmi és tényleg jópofa - kisebb csoportokra oszlunk és beülünk néhány család nappalijába a családtagok közé, mutogatásokkal beszélgetünk és kellemesen telik az este. Amikor ma megláttam, hogy a "tipikus üzbég család" otthona előtt már négy másik 40 fős busz is parkol, akkor sejtettem, hogy most nem erről van szó. És valóban, ez inkább étterem volt, bár állítólag magán üzemeltetés.