Madeirán a legjobb program az erdei kirándulás, különösen a levadatúrák. A levadák a szigetet keresztül-kasul behálózó, öntözés céljából kiépített csatornák, melyek egyben nagyszerű túraútvonalak. Mellettük ugyanis van egy kis szervizút, és a lejtésük se vészes. Egy könnyűvel kezdtem, hogy lássam, egyáltalán mi ez, aztán jöhettek a komolyabbak!
Levadatúrák
PR 11, Varada dos Balcoes
Kinéztem pár túrát, melyek közül messze ez a legegyszerűbb, a PR11 jelzésű, mindössze másfél kilométer hosszú séta egy kilátóponthoz (meg ugyanennyi vissza). Amikor odaértem, még épp elcsíptem egy kis panorámát a felhők közt, plusz kaptam pár pillanatra egy meglepetés-szivárványt, de aztán totál tejfölködbe burkolóztak a környező hegyek.
PR16, Levada Faja do Rodrigues
A PR16 kódszámú levadatúra a sziget egyetlen világörökségi területét, a babérerdőt is érinti. Ez sem vészesen hosszú, kétszer 3.9 km. Mivel időnként vízesés zúdul az ösvényre (amit nem lehet kikerülni), esőkabát és/vagy ernyő elengedhetetlen, mint ahogy a jó túrabakancs is, ugyanis csúszik és sáros az ösvény. Ugyancsak hasznos, ha kéznél van az elemlámpa az alagutakon való átkeléshez. Leginkább az volt a zavarba ejtő, amikor az ember az alagút végén egy zuhannyal találta magát szembe, és nem tudta, hogy közben eleredt az eső vagy épp egy vízesés alá érkezik.
Az alagutakban a levada mellett épp annyi hely van, hogy az ember kissé meggörnyedve és srégen tartva magát araszoljon a sziklafal mellett – nagyjából ugyanis vállszélességnyi a hely, de nem vállmagasságban , ott már szűkebb. Még jó, hogy vittem kesztyűt. Igaz, nem volt annyira hideg, hogy fel kelljen venni, de jó volt valamibe görcsösen belekapaszkodni, amikor szűk volt a szakadék mentén az ösvény.
Pr 6, Levada das 25 Fontes
Az egyik legnépszerűbb túra, a PR6, azaz a 25 vízesés. Maga a séta nagyjából szintben van, csak le kell hozzá ereszkedni a völgybe egy aszfaltos úton, ami elég kemény a térdnek. Közben annak a gondolatára is elborzadtam, hogy itt majd vissza is kell mászni. Szerencsére azt később megúsztam, mert ezen az úton jár egy kisbusz, amely 3 euróért szállítja az utasokat (más jármű nem hajthat le a völgybe). Vízesést láttam már milliót, úgyhogy nem is az volt a nagy élmény, hanem maga a túra. Annyira szépek ezek a levada útvonalak, totál romantikus a kis csatorna mellett haladni. Itt alagutak sincsenek, úgyhogy nem volt olyan félelmetes.
PR 9, Caldeirao Verde
Irány az északkeleti part, méghozzá Santana városa. Ennek közeléből indul ugyanis a Caldeirao Verde túra (PR9 séta), ami szintén egy népszerű útvonal. Ennek nemcsak a végén van vízesés, de útközben is rengeteg, némelyik egyenesen a sétaútra zuhogott.
Nem jöttem felkészületlenül. A vízesések előtt egyszerűen elővettem az ernyőm, és elegánsan átsétáltam alattuk. Mögöttem időnként derűsen nevettek rajtam, de én legalább nem áztam szanaszét, mint a többiek. Attól sajnos viszont nem menekültem meg, hogy az egyik alagútban ne verjem be kegyetlenül a fejem. Akkorát csattant, hogy megszédültem egy pillanatra, de szerencsére ki tudtam támaszkodni a kezemmel a falnak, így nem estem bele a csatornába. Azért amikor kétrét görnyedve az elemlámpa fényénél bóklásztam a sárban az alagutakban, néha elgondolkodtam, miért is nem maradtam a jó kis úszómedence szélén. De majd lesz olyan nap is. A túra hossza 6.5 km (és ugyanannyi vissza), minimális szintemelkedéssel, négy alagúttal (elemlámpa kötelező). A hivatalos leírás szerint öt és fél óra, de három és fél alatt kényelmesen végigjártam, sok fotómegállóval.
PR 1.2, Vereda do Pico Ruivo
Ehhez is Santana városába hajtottam, innen kúszik fel a hegyre egy meredek út az Achada do Teixeira nevű parkolóhoz. Innen mindössze 2.8 km nagyszerűen kiépített ösvény vezet a csúcsra (Vereda do Pico Ruivo, PR 1.2). Ezt a parkolót egyébként 2 km sétával el lehet érni az előző túra kiindulópontjáról, a Queimadas pontról is. A két parkolót nem köti össze autóút, csak gyalogösvény, de ha valakinek kevés az ideje, viszont jó erőben van, akkor összekötheti a két túrát.
Amíg araszoltam a parkoló felé, nem sok jót ígért az idő, ugyanis elértem a felhőket és totál ködbe burkolózott a táj. Meg is fordult a fejemben, hogy visszaforduljak. Mi a fenének másszak fel egy hegytetőre, ha nem látok semmit. De aztán gondoltam, csak elhajtok a parkolóig, aztán meglátom, ott mi a helyzet. És milyen jól tettem – hirtelen ugyanis elmaradtak a felhők, felülről láttam őket. Mintha valami repülőgépen ülnék, pedig csak 1600 méter körül voltam. A parkoló egész pontosan 1592 méter magasan van, a csúcs pedig 1862, úgyhogy azért van egy kis szintemelkedés. Volt már pár autó a parkolóban, azért ez megnyugtató volt, hogy nem leszek totál egyedül a hegyen. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtam, furcsa módon egyre melegebb lett, a csúcson már a pulcsi is lekerült rólam, és csak egy vékonyka hosszú ujjú pólóban sütkéreztem a napon.
Csodálatos kis túraútvonal, alagutak sincsenek, és gyerekekkel is simán meg lehet tenni. Volt egy fiatal pár, akik hordozóban hoztak fel egy pici babát, az anyuka a csúcsot jelző kőnél szoptatta meg. Ahogy sétáltam lefelé, szembe jött egy idős túrázókból álló csapat. Az egyik bácsi vidáman rám mutatott: „There is the top of Madeira” – mire a többiek is nevettek. A bók mindig jólesik, még ha 70 éves bácsitól jön is:-)
Az igazán kalandvágyók a sziget második legmagasabb csúcsáról, a Pico do Aeeriro-ról gyalogolhatnak ide egy 6.4 km-es úton (Caldeirao Verde túra (PR9 séta). Ugyebár ezt visszafelé is meg kell tenni és elég jelentős szintkülönbségek vannak, egyedül nem mertem bevállalni. Bőven elég volt nekem ez a könnyített megoldás, már csak azért is, mert még mára egyéb terveim is voltak.
PR 8, Vereda da Ponta de Sao Lourenco
Ezután irány a sziget keleti csücske, Ponta de Sao Lourenco, ahol az autóút végétől 4 km-es séta visz a legkeletibb földnyúlványra (Caldeirao Verde túra (PR9 séta)). Ezen a vulkanikus eredetű bazaltos vidéken egyáltalán nincsenek fák, és olyan a vidék, mintha Skóciában lennénk. Ezzel együtt drámaian szép, nem is tudtam végigmenni. Állandóan megálltam ugyanis bámészkodni és fotózni, aztán azon kaptam magam, hogy sietni kell vissza a fővárosba, mert esti program van. Ha fák nincsenek is, érdekes növények annál inkább. Az itt talált 138 fajtából 31 endemikus, azaz kizárólag itt él. Különleges a madárvilág is, bár sokat nem láttam, de a csicsergésük és vijjogásuk az egész séta alatt elkísért.
Autós célpontok
Cabo Girao mellett van a kontinens egyik legmagasabb sziklaszirtje, ahol 580 méter felett állhatunk a tengerszint felett, méghozzá egy üveglapon. Tériszonyosoknak elég hajmeresztő kaland lehet, de én élveztem:-)
Calheta környékén két nevezetesség is van, de most egyik kihaltabb volt, mint a másik. Először a cukornád-gyárhoz mentem, ahol épp nem történt semmi. Ezután egy vadonatúj, modern művészeti központba hajtottam, ami zárva volt – mondjuk úgyis inkább kívülről érdekes.
Santana mellett érdemes felkeresni néhány hagyományos régi zsúpfedeles házat, annyira bájosak.
Ha túrázni nem is, de autóval felhajtottam a sziget második legmagasabb csúcsára, az 1818 méter magas Pico do Aeriro-ra. Bár verőfényes időben indultam el, ott a csúcson szinte semmit nem láttam – hideg, szél és köd fogadott. Korábban hallottam már, de most megtapasztaltam, hogy Madeirán simán kifoghat az ember négy évszakot egyetlen nap leforgása alatt.
Az Apácák Völgyébe simán el lehet jutni tömegközlekedéssel is, a fővárosból mindössze 3.35 euró egy irányba a jegy.
Porto Monizban érdekes medencéket képeztek ki az óceán partján a strandolóknak. Sajnos most az egész komplexum zárva volt, a 11 fokos hideget tekintve érthető módon.
Ponta do Pargo késő délutáni célpont, ugyanis innen legszebb a naplemente.
