6. Még néhány rommező, és sajnos ennek az útnak is vége

1996. január 29, hétfő, Tulum

Reggeli, pakolás, utolsó úszkálás a tengerben. Aztán elbuszoztunk a közeli romokhoz, Tulum-ba. Ez a rommező közel sem olyan szép, mint Palenque, vagy Chichen Itza, híressé a fekvése teszi: talán az egyetlen, ami a tengerpart mellett fekszik, pálmafákkal övezve. Körbejártuk a romokat, majd elsétáltunk a fouthoz, ahol a találkozó volt megbeszélve. A sofőrök közben elmentek egy szervízbe, az egyik kerékkel volt gond, és jóval tovább tartott, mint gondolták. Így a Coba-i rommező, ahova még ma mentünk volna, sajna ugrott.

1996. január 30, kedd, Chichen Itza

A hosszúra nyúlt vacsorázás után éjjel pár órás buszozás, majd hajnalra megérkeztünk Chichen Itza-hoz. Reggel lassan ébredezett mindenki, Marsch félálomban kérdezte: "milyen messze vagyunk"? "Úgy 30 centire" - felelte valaki. És valóban, épp a bejárat előtt állt a buszunk. A 8 órás nyitás előtt gyorsan megreggeliztünk, hogy elsőként jussunk be, a turistákat megelőzve. Így egészen más a hangulat - békés, csendes, és nyugodtan lehet fotózni a gyönyörű reggeli fényben.

A palota a maja naptár kőbe vésve: a 18 terasz a 18 20 napos hónapot képviseli, a 4 oldalon a 91 lépcső plusz a felső platform a 365 napot, és az oldalakon levő 52 lapos tábla a naptári forduló 52 évét. És itt van a maja világ legnagyobb labdajáték-udvara - tökéletes akusztikával. A 135 méteres tér egyik végéből hallani a másik végen levők beszélgetését.

Délután aztán irány a végcél, Merida. A város mellett egy kempingben mindent kidobáltunk a buszból, így mindenki megtalálta rég elveszettnek hitt cuccait. Kitakarítottuk a buszt jó alaposan, szépen fogadja a következő csoportot. Utána bementünk a városba, és szétszéledt a társaság szállodákba. Este még egy közös vacsora volt, egy abszolút tökéletes helyen: a kaja finom, a kiszolgálás rendkívül udvarias, a pinacolada a legfinomabb volt a világon, és mindez nem is drágán. Előtte mindenki fürdött, hajat mosott és a legszebb ruhájában jelent meg - Marsch pl. nyakkendőben, először meg sem ismertük. Mike, aki egész úton "my second favourite Hungarian"-nek hívott (Gabor Zsazsa után:-), ünnepélyesen megkocogtatta a poharát, és bejelentette, hogy ezúttal előléptet az első helyre. Mindenki forrón gratulált. Remek hangulat volt; azon szórakoztunk, hogy mindenki elmesélte, mit volt az első benyomása, amikor meglátta a másikat. Aztán egyszer csak Bob felállt, elővette a hitelkártyáját és közölte a pincérrel, hogy ő fizeti az italokat. Ne, Bob, próbáltunk tiltakozni, mert hát nem volt kicsi a fogyasztás, de ő mosolyogva már írta is alá a csekket. Mike meghatottan felállt és közölte, megalakítja a "bobism" nevű vallást. Mindannyian csatlakoztunk. Az utolsó kört pedig az étteremtulajdonos fizette. Kaptunk egy szabadon választott italt (én a negyedik pinacoladat, de tényleg elképesztően finom volt), aztán meg az ő kedvencéből is kellett innunk (valami borzasztó erős helyi specialitás, kb., mint a pálinka). Aztán éjfél után nagy ölelések, címcserék közt búcsúzás - de talán még találkozunk valahol valamikor.

1996. január 31, szerda, Merida

Reggel 7-re kértem az ébresztőt, hogy legyen egy kis időm megnézni a várost, mielőtt indulok a reptérre. Yucatan fővárosa igazán szép kis városka: sok-sok terecske, szép épületek, árnyas parkok, keskeny utcák. A főtéren állva reggel 8-kor tanúja voltam a világ legfegyelmezetlenebb zászlófelvonásának: egy kb. harmincfős zenekar vonult be a főtérre, abszolút laza sorokban. Bámulták a járókelőket, majd megálltak. Semmi vigyázzállás, vagy ilyesmi. Az egyik fickó túl hangosan beszélgetett a társával, rászólt a karmester, mire a fickó rányújtotta a nyelvét. Én csak hülledezve kuncogtam magamban, mi folyik itt. A szemben levő városházáról sietős léptekkel érkezett egy emberke, elbeszélgetett egy kicsit a karmesterrel, majd visszafutott a városházára. Szerintem ott hagyta a zászlót. Egy darabig nem történt semmi, meguntam az ácsorgást, és elmentem reggelizni. Mire visszamentem, már fent lobogott a zászló a rúd tetején, úgy látszik, csak sikerült összehozniuk.

Aztán összefutottam Bobbal, leültünk egy padra kicsit beszélgetni. Kérdeztem a családjáról, mondta, hogy nincs neki, valahogy soha nem bírta elszánni magát a nősülésre. De mindig voltak barátnőim - tette hozza kajánul. És a kis huncut mosollyal a szemében elújságolta, hogy mikor hazamegy, találkozni fog a "ladyfriend"-jével és elutaznak Arizonába. Sajnos, ő nem szeret sátorozni - nézett ram megértést keresve - így motelekben fogunk lakni. Annyira kedves volt, mondtam is neki, hogy szívesen nagypapámnak fogadnám. Hát csak küldd a papírokat, majd aláírom - búcsúzott nevetve. Repülőtér, irány Mexikó City.

Ott is volt vagy 6 órám, így gyorsan bemetróztam a városba kicsit körülnézni. A mexikóvárosi metró kb. az egérkísérleteknél használatos útvesztőkre emlékeztet. A megállókban nem egy könnyű eset az átszállás: korlátokkal elválasztott folyosókon terelik az embert, és ha egyszer rossz sorba sorol valaki, akkor ember legyen a talpán, ha onnan kikecmereg. A főtér viszont tényleg szép volt, az egyik legnagyobb a világon a maga 240 méteres oldalaival. A katedrális bizonyara gyönyörű, de most teljesen fel volt állványozva, szinte semmit sem lehetett látni belőle. És dől is egy kissé - a kupolából egy zsinóron egy súly lóg le, és egy arra erősített toll rajzolja a padlóra tett papírra, hogy épp merre dől az épület. Jó pár cm az eltérés már az elmúlt évtizedekben.

New Yorkban kegyetlen hideg fogadott. Én meg ott álltam pólóban-farmerban, lehetett előhalászni a hátizsák mélyéről az összes meleg cuccot. Otthon aztán újra és újra csak zuhanyoztam a forró vízben, ilyenkor értékeli az ember, ez micsoda kincs.