3. Egy felejthetetlen focimeccs

1996. január 19, péntek, Todos Santos

Reggel korán kelés, mert nehéz nap áll előttünk (akkor még nem is sejtettük, mennyire). Az irodánk, a Green Tortoise (vagy ahogy itt hívjak: La Tortuga Verde) kibérelt egy helyi kis buszt, mert ma egy olyan faluba megyünk, ahova a mi járgányunk nem tud felkapaszkodni. Todos Santos Cuchumatan, ez a gyönyörű nevű falvacska úgy 40 km-re van Huehuetenangotól. Az alig 2000 lakosú falu a turistáktól szinte elzártan él, mert hiába a viszonylagos közelség a nagyvároshoz, kevesen veszik a fáradtságot, hogy megtegyék azt a 40 km-t. Egy hegyre kell ugyanis felkaptatni, kanyargós, meredek földúton, nem túl kellemes utazás. Eltorzult arccal nyeltük a port, és a busz zötyögése teljesen összetörte minden csontunkat. De megérte: 2450 m magasan egy elbűvölő kis faluba értünk, ahol még mindenki népviseletben jár, és azon ritka helyek egyike, ahol még ma is a hagyományos maja naptárt használjak.

Amikor leparkoltunk a főtéren, és színes, vidám csapatunk kikászálódott a buszból, a fél falu odasereglett, hogy megcsodáljanak minket. A fiúk rögtön nekiálltak hackisack-ezni (egy kis tömött labdát adogatnak, hogy ne essen le a földre – kedvenc időtöltésük). A helyi gyerekek egy darabig csak néztek, mi folyik itt, aztán ők is beálltak.

A valószínűtlenül kék szemű útitárs, Will és én elindultunk felfedezni a falut, nem túl nagy, egy délután alatt kényelmesen körbe lehet járni. Will nagyon barátságos volt a helyiekkel, mindenkivel elkezdett beszélgetni, már amennyire ezt a korlátozott spanyol szókincse lehetővé tette. Így persze irtó lassan haladtunk, node nem is volt hova rohanni. Csak beszélgettünk, mutogattunk és mosolyogtunk a helyi gyerekekkel. Egy ajtóban gyönyörű maja asszony állt két kis lurkóval - megkérdeztük, hogy hívják. Eva- felelte. Felragyogott az arcom: Én is Eva - magyaráztam neki. Ennek ő is nagyon örült és megengedte, hogy lefényképezzem, ami ugye itt nagy szó (az a hiedelem el, hogy ha lefényképezünk valakit, akkor azzal elvesszük a lelkét).

Később betértünk a Comedor Katy-be, amit az útikönyv és a faluban lézengő 1-2 gringo turista is mint a legjobb "éttermet" ajánlott. Nem is csalódtunk. Választék ugyan nem volt, csak csirkehúsleves tésztával, de az valami fejedelmi volt, megettünk fejenként két hatalmas tányérral. Aztán vissza a főtérre, ahol Will a többi sráccal újra nekiállt adogatni a labdát, én meg egy 9 éves kislánnyal, Santával elmélkedtem az élet nagy kérdéseiről.

Késő délután visszabuszoztunk Huehuetenangóba, és innentől kezdve valami egészen különös hangulat volt: egy cseh újhullámos film és egy szürrealista festmény keresztmetszete. A bérelt busz sofőrje ajánlott nekünk egy pizzériát (ha nincs hamburgeres, ezzel még kiegyezik a főleg amcsikból álló csapatunk). Beültünk az étterembe, aminek az ablakán hatalmas betűkkel állt, hogy PIZZA. Rendeltünk és vártunk. Egy órát, két órát, három órát. Amikor is kiderült, hogy nincs kemencéjük. Szóval itt nem lehet pizzát enni, de már elküldtek valakit egy másik étterembe, majd onnan hozzák. Mondjuk nem siettünk, meg egyébként is remek jót beszélgettünk két sráccal a fotózás és a média etikai kérdéseiről, de azért már elég éhesek voltunk. Aztán megjöttek a pizzák, jó hidegen, de akkor már mindegy volt. Mike mindenesetre megjegyezte: Valami nem stimmel azzal az étteremmel, ahol a sör melegebb, mint a pizza. Nagy igazság.

Vacsi után nekiindultunk, hogy keressünk egy kocsmát, ahol van TV, mert nagy nap a mai: Guatemala - Mexikó focimeccs van az Arany Kupáért. A fiúk leszólították a helyi csinos lányokat, hogy ajánljanak már valami jó helyet - és ők el is irányítottak minket egy étterembe. Alig hittünk a szemünknek: pont úgy nézett ki, mint a mi pizzériánk, ugyanaz a berendezés, ugyanaz az étlap, sőt a pultot is ugyanaz a fickó támasztotta. Bizonyara innen jöttek a pizzáink. TV ugyan volt, de elegünk volt a város pizza-maffiájából. Greg és Mike nekiindultak, hogy mostmar tényleg találnak valamit, és ragyogó arccal tértek vissza: van a sarkon egy kis bolt, annak a tulajdonosa megengedte, hogy ott nézzük a meccset. És tényleg. Egy pindurka üzlet, tienda, mögötte egy szoba, ahol a család lakik. A tulaj, Alfredo, előrecipelte az üzletbe a múzeumi korú fekete-fehér TV-t, feltette az egyik polcra az étolaj és az üdítők köze. Az antennát néhány kólás dobozzal kellett kitámasztani, és kezdődhetett a focimeccs.

Egy bibi volt - Alfredo nem tartott sört. Cerveza, cerveza- néztünk rá. Ő meg magához intett két fiút, és elindult egy ismerős boltoshoz, hogy hoznak sört. Mi meg ottmaradtunk a pici üzletben a TV-vel. Én eddig azt hittem, New York az, ahol minden megtörténhet - de nem. Mert nem tudom elképzelni Manhattan közepén, hogy a boltos beinvitáljon 15-20 guatemalait TV-t nézni, miközben ő elmegy sörét.

Az ajtóban egyszercsak feltűnt egy asszony egy gyerekkel, barátságosan intettünk, jöjjön be nyugodtan - mint kiderült, Alfredo felesége és fia voltak, akik először ijedten szemléltek minket, de aztán összebarátkoztunk velük is. Alfredo megjött a fiúkkal és két nagy láda sörrel, és mi javában szurkoltunk Guatemalának. Egy darabig ugyan rosszul, mert a fekete-fehér képernyőn teljesen egyforma volt a két csapat, és összekevertük őket, de aztán észrevettük, hogy mindig máskor ujjongunk, mint az ajtóban álló gyerekek. Alfredonak volt kb. 5-6 széke, így egymás ölében, és a földön ültünk a boltban, a helyiek meg az ajtóból figyeltek a történéseket. Egyszer csak megjelent pár rendőr, gyanúsan méregettek minket, de aztán vettek fagyit és elhúztak. Félidőben (0-0) megszakadt a műholdas közvetítés hangja, innentől Alfredo a fülére tapasztott rádióból közvetítette spanyolul, hogy mi történik.

Mexikó 1-0-ra győzött, bánatunkban felvásároltuk a fél boltot. Többek közt egy pár nagy papírbabát (pinada) és néhány petárdát. Addigra már csak nyolcan maradtunk, a többiek visszamentek a buszhoz. Beültünk két taxiba, a mienk igazán luxus volt: párducmintás szőnyeggel volt kitapétázva belül, a plafonra erősítve papírzsebkendős doboz, mindenhol villogó fények és amerikai matricák. Átkeltünk a patakon a buszhoz, bedugtuk a petárdákat a pinadakba és robbantás: a buszon alvók persze felébredtek a hatalmas zajra, és az ablakon kinézve látták az égő babákat - szegények azt hitték, valami törzsi rajtaütés részesei... Még jó hamisan elkornyikáltuk a Happy Birthday-t, mert két emberkének is szülinapja volt, aztán kipurcanva zuhantunk mi is a matracokra.