1. Kalandos utazás Guatemalába

1996. január 12, péntek, New York - Houston

Már két napja csak a rádiót hallgatom - kedden jöttem vissza Pestről pár nap késéssel a hóvihar miatt, és szerda-csütörtökön hétágra sütött a nap. Viszont kb. félóránként bemondja minden adó, hogy ne bízzuk el magunkat, mert pénteken újabb havazás lesz. Reggel ébredés után rögtön az ajtóhoz rohanok, de gyönyörű az idő, így nyugodtan indulok a reptérre. Mire megérkezem, már tíz centire is alig látni a szakadó hótól. A newarki repülőtéren óriási zűr, a képernyőn ötpercenként változik a járatok helyzete. On time, delayed, cancelled. Végül a cancelled marad, ekkor már sejtem, hogy nem lesz egy könnyű kezdete ennek az útnak

Felhívom a Green Tortoise irodát San Franciscoban, hogy mitévő legyek. Nem fogok tudni odaérni a guatemalai találkozóra, hogy fogom megtalálni a csoportot. Semmi gond, nyugtatnak meg, hiszen a sofőrök majd észreveszik, hogy hiányzik valaki, telefonálnak, és akkor megbeszélik velük, hol tudom elérni őket. Hát jó. Néhány órával később repülés Houstonba, legalább odáig jussak el, ki ebből a behavazott városból.

Houstonban természetesen nem érem már el a járatot Guatemalába, a Continental képviselője csak széttárja a kezét, de próbálok nagyon összeráncolt homlokkal nézni rá, így legalább a szállást elintézik. De előtte még jól megtréfálnak: egy ügyintéző a számítógépen babrálva idegesen közli velem, hogy rohanjak egy kijárathoz, mert épp indul onnan egy gép Guatemalába. Gyanakodva fogadom a hírt, mert tudom, hogy napi egy járat van, ami már rég elment, de azért rohanok, mint az őrült. Ott látom kiírva az úticélt: Guadalajara. Hát még éppen ott sem jártam, de most nincs igazán kedvem odarepülni. Csak reménykedni tudok, hogy a csomagom nem irányították arra a járatra - rohanás vissza az ügyintézőhöz, hogy nem, hasonló ugyan a név, de én nem oda készülök. És most rögtön, azonnal, látni akarom a csomagom, hogy meg megvan. Előkeresik, és megnyugodva indulok a Sheratonba. Előtte még közli az ügyintéző, hogy a sok kellemetlenségért holnap egy első osztályú hellyel kárpótolnak. A szállodában próbálok jó sokat vacsorázni, legalább kieszem a Continentalt a pénzéből.

1996. január 13, szombat, Houston - Guatemala City

Reggel megpróbáltam felhívni a szállodát Antigua-ban, ahol a csoport találkozott, de nem sikerült beszélni a sofőrökkel. Egy utasnál hagytam üzenetet, hogy írják már fél egy cetlire, hova mennek, és hagyják a recepciósnál, különben az életben nem találom meg őket. Délben vissza a reptérre. Addigra kinyitott Friscoban is a Tortoise iroda, gyors telefon, de sajnálkozva közlik, hogy a sofőrök nem telefonáltak, így nem tudják, hova indul a csoport. Ott állok a houstoni reptér közepén, két lehetőséggel: vagy elrepülök Guatemalába, reménykedve, hogy megtalálom a csapatot, vagy vissza New Yorkba, persze elveszítve a jegy és az út árát. Az esélytelenek nyugalmával olvasgatom a Narancsot a gép indulásáig. Akkor még egy gyors telefon, a Tortoise főnök örömmel újságolja, hogy Panajachelbe ment a csoport, nem épp a városba, hanem valahol a tóparton lesznek, de hátha megtalálom őket. Mázlija van - a tavalyi közép-amerikai úton is az volt az első úti cél, így pontosan tudom, hol lesz a busz. Ő még izgul, mert nem tudja, hogy én tudom, de én már vigyorgok.

A beszállásnál természetesen közlik, hogy már nincs meg a helyem, túl későn jöttem a pulthoz (25 perccel indulás előtt), odaadták az első osztályú ülést egy várakozólistásnak, és már máshova sincs hely. Legközelebb majd csekkoljak be időben. Kissé rezignáltan közlöm a hölggyel, hogy először 22 órája kértem beszállókártyát erre a gépre, ennyire előre talán elég. És azóta is néhány óránként meglátogattam az ügyintézőjüket, nincs-e valami változás. Végül betuszkolnak a turistaosztályra egy rakás önkéntes orvos közé. Az órám megállt, mint az előző két Tortoise úton, úgy látszik, ez ezzel jár.

Guatemala City-ben már rég nem járnak a buszok, taxival kell Antiguába menni, mint tavaly. Emlékszem, úgy 20$ körül volt az egyórás út a lerobbant taxikban. Egy rendkívül jól öltözott úr álldogál a reptéren, és közli, elvisz 10$-ert. Vadonatúj, gyönyörű kocsi. Most vagy nagy mázlim van, vagy ezek az utolsó óráim. De szerencsére az előbbi - éjfélre szerencsésen megérkezünk a Villa San Francisco-ba, ahonnan reggel 8-kor ment el a csoport. A falra kitűzve ott az üzenet, hol találom meg őket. Naponta csak egy busz megy oda, reggel 7-kor, így a kis recepciós fiú lelkére kötöm, hogy 6-kor ébresszen. Alvás.

1996. január 14, vasárnap, Panajachel

Egész éjjel nyugtalanul aludtam, időnként kimentem az előtérbe megnézni az órát. Hajnalban aztán végre elnyomott az álom. Negyed nyolckor beront a kissrác, hogy ébredjek gyorsan, mert már elment a busz. Ott álltam meglehetősen frusztráltan, dehát egy ijedt szemű kisgyerekkel mégse állhatok le veszekedni. Szegény próbált taxit szerezni, de sehol sem vettek fél a telefont. Hívta hát a tulajdonost, aki vidáman közölte, hogy ne csüggedjek, mert van busz Panajachelbe, csak nem közvetlen - háromszor kell átszállni.

De nem gond, felírta egy apró papírra a kisvárosok neveit, és mosolyogva útnak indított. A kisfiú szerencsére elkísért a buszig, és közölte annak a sofőrével, hogy hova is megyek. Innentől kezdve fogalmam se volt, hol járok, csak a sofőrök jóindulatára hagyatkoztam. Merthát az egyáltalán nem volt egyértelmű, mikor érkeztünk meg pl. San Lucasba - egyszer csak megálltunk az úton, a hátizsákom átdobták a busz tetejéről egy másik busz tetejére, ebből sejtettem, hogy most át kell szállni. Azért élmény volt ez az utazás: a buszok annyira tele voltak, hogy én biztos voltam benne, hogy már tényleg egy lelek se fér fél - de olyankor meg újabb és újabb tömegek préselődtek be. Szólt a zene, és őrült iramban hajtottak a sofőrök. Minden busznak egyénisége van: rendkívül színesre vannak festve, szép kacifántos betűkkel a nevük is fél van pingálva a busz oldalaira.

A sebváltó végén pedig egy kis üveggömb, benne a sofőr hitének megfelelő szent képe. Jó négyórás buszozgatás után végre megérkeztünk Panajachelbe. Ha nem jártam volna itt tavaly, kizárt dolog lett volna, hogy megtaláljam a buszt. De így tudtam az utat le a tóhoz, át a kiszáradt folyómedren, és tényleg ott állt a szívemnek oly kedves zöld járgány. Igaz, nem a mienk. Hanem egy másik csoporté, de ez akkor már mindegy volt. És a busz mellett ott állt kedvenc sofőröm, Raoul, akivel egymás nyakába borultunk, és rögtön nekiálltunk elmesélni utolsó találkozásunk óta történt kalandjainkat. Ez ugyanaz a busz volt, ugyanazon az úton, és ugyanazokkal a sofőrökkel, akikkel tavaly utaztam. Raoul megnyugtatott, hogy az én csapatom is megjön este, de ők egy hirtelen ötlettől vezérelve ma inkább Chichicastenangoban kezdtek. Délután áthajóztam abba a faluba, ahol tavaly a kedvenc fotóimat készítettem, újra vasárnap volt, újra piac, így kattogott megint a gép. És este megjött a csoportom, kölcsönösen nagyon örültünk egymásnak. Két ismerős is van az útitársak közt előző utakról, no meg a Raoul, kicsit osztálytalálkozó érzésem van. Este aztán végtelen sörözgetés-beszélgetés Raoullal...

HIRDETÉS
PRESS