4. Costa Rica

1995. január 30, hétfő

Még egy napot töltöttünk az óceán partján, igyekeztünk megbirkózni a hullámokkal - meg a remek pinacoladakkal. Csokibarna vagyok! Este elsétáltunk egy közeli étterembe, kb. egy kilométert az óceán partján.

Gyönyörű volt a naplemente, és a homokban sok száz kis rákocska futkározott. Volt egy kb. egy négyzetméteres hely, ahol különösen sok kis rákocska gyűlt össze, mintha valami gyűlést tartanának. Ahogy néztem őket felülről, kísértetiesen emlékeztettek egy éjszakai metropolis nyüzsgésére.

1995. január 31, kedd

Éjjel szörnyű utazás volt, buckás földutakon haladtunk, a busz úgy himbált, mint egy hajó viharban. Folyt rólam a víz, mindenem homokos volt, és rettentően viszkettek a szúnyogcsípéseim. Szegény sofőrünk is kivolt, Pavarotti áriákkal igyekezett nyugtatni magát, így egész éjjel operákat hallgattunk. Reggel még zuhogott az eső - de ez végülis nem meglepetés, az esőerdőbe érkeztünk.

A mai program a Tabacon Hot Springs, egy abszolút luxus hely forróvizes vízeséssel, és egy rakás medencével. A kiszolgálásra jellemző, hogy ki se kell szállni a medencéből, ha az ember inni akar - a süllyesztett bár közvetlenül a medence mellett van, így a vízben levő bárszékeken ülve lehet kortyolgatni a banánturmixot. Este hallottuk a közeli Arenal vulkán kitöréseit, de hiába vártam állványra szerelt kamerával a látványt, a felhők miatt nem lehetett látni a lávafolyásokat.

1995. február 1, szerda

Reggel újra zuhogó eső, bokáig jártunk a sárban a reggeli készítése közben. Irány San Carlos, egy helyes kis városka, ahol megebédeltünk, aztán meg se álltunk utolsó táborhelyünkig, Sarapiqui-ig. A folyó partján vertünk tanyát, és az útközben vásárolt halból remek fish taco-t csináltunk.

1995. február 2, csütörtök

Az utazás legnagyobb élménye: rafting a Sarapiqui folyón. Tízen vállalkoztunk erre (a többiek őserdei gyalogtúrára vagy kajakozni mentek). Két gumicsónakkal indultunk el. Kaptunk mentőmellényt, bukósisakot, evezőt - és egy elég elrettentő tájékoztatást, hogy viselkedjünk vészhelyzet esetén. Csak pislogtunk egymásra nagyokat - de akkor már nem volt visszaút.

Kormányosunk, Carlos hangos vezényszavakkal irányított minket. Az első sebes részen sikoltozva estünk túl, de aztán már csak jót nevettünk az egészen. Pillanatok alatt csuromvizesek lettünk - főleg amikor rájöttünk, milyen remekül lehet evezővel fröcskölni: kész közelharc alakult ki a két csónak utasai közt. Mivel Peter látta reggel szomorú képemet, hogy nem hozhatom magammal a fényképezőgépet (nem élte volna túl a mai kalandot), kölcsönadta az ő vízhatlan gépét, így azzal próbáltam megörökíteni az evezést. Ragini, az indiai lány felajánlotta, lefotóz engem így bukósisakban, mellénnyel - odaadtam neki a gépet, mosoly - aztán a következő pillanatban már a folyóban prüszköltem. Carlos ugyanis úgy vélte, mennyivel izgalmasabb lesz a fotó, ha azt örökíti meg, ahogy épp beleesek a vízbe. Mögém lopózott és egy mozdulattal belerántott a folyóba. A többiek is szolidárisak voltak velem, mindenki beleugrált a vízbe, és úszkáltunk egy jót.

Este búcsúvacsora. Fiatalabb soforunk, Lyle felesége costa ricai és ezen a környéken lakik a család. Ma este mindannyian eljöttek - a mama, a testvérek, az összes rokon, és hatalmas barbecue party-t varázsoltak nekünk. Friss kókuszból és ananászból egész éjjel készült a pinacolada, és hegyekben állt a kaja. Az egyik rokon spanyol dalokat énekelt gitárkísérettel - gyönyörű este volt.

1995. február 3, péntek

Mindenki másnapos. Raoul lassú mozdulatokkal keresgél valamit. " I don't find my toothbrush"- morogja. Majd tekintete elréved, elgondolkozik, és hozzáteszi: " I don't find the meaning of my life..." Lassan mindenki magához tér, reggeliként elfogyasztjuk a tegnapi vacsi maradékait, aztán utazás a végállomásra, San Joseba. Megérkezünk, de nem akarjuk elhinni, hogy vége. Csak állunk a busz mellett, amin 3 hétig éltünk együtt. Aztán egymás nyakába borulunk, és fogadkozunk, hogy írunk, találkozunk, telefonálunk, stb.

1995. február 4, szombat

Reggel 5.30-kor ébresztő, irány a repülőtér. Egy páran egyenesen a helyi bárokból érkeznek. Houstonban aztán utolér a végzet: New Yorkban hóvihar van, a repterek zárva. 7 óra várakozás. A többieknek sikerült elutazni - ők más városokból jöttek. Hullafáradt voltam, így leterítettem a hálózsákot, megpróbáltam aludni. Egyesek szánakozva néztek, mások meg lefényképeztek, mint a rendkívul tágas, rendes, tiszta repülőtér egyetlen hobóját... Aztán éjfélkor végre megérkeztem New Yorkba - épp 50 fokkal van hidegebb, mint San Joséban. Dideregve taxit hívok, és irány haza. Egyszer minden jó véget ér...