3. Nicaragua

1995. január 25, szerda

Szemerkélő esőben érkeztünk meg a nicaraguai határhoz, amit egy fabódé jelképezett. A hivatalnok szép lassan kiírta összes adatunkat az útlevelekből, majd leszurkoltuk a némi alkudozás után fejenként 7 dolláros adót. Irány Granada, a régi spanyol város. Alacsony kőházak, faragott faajtók. Minden ház ajtaja tárva-nyitva, mindenhol a nappaliban egyforma székek, ugyanaz a TV-műsor megy az egyforma fekete-fehér készülékeken. Hihetetlen egy élmény végigsétálni a főutcán.

Úgy döntöttünk, hogy ezúttal étteremben vacsizunk, hogy kipróbáljuk a helyi ízeket. Az első próbálkozásunk nem járt sikerrel. Betévedtünk egy étterembe, és próbáltunk étlapot kérni. A pincér halálosan unott arccal közölte: Pollo. (csirke). Összeszedve minden spanyoltudásunkat próbáltuk faggatni: És rizs? Saláta? Ő lassan felemelte tekintet, és újra csak azt mondta: Pollo. Láttuk, hogy nem megyünk sokra vele, így továbbálltunk. Aztán a második helyen már menü is volt - igaz, ott is csak pollo-t tudtunk enni.

A vacsi után jót söröztünk, majd Daniel, egy útitársam rávett, hogy fürödjünk egy nagyot a tóban. Gyönyörű holdfény volt, és vígan lubickoltunk a vízben - csak másnap olvastuk el az útikönyv idevonatkozó részét: "The world's only freshwater sharks live in Lago de Nicaragua". Erről ugyan nem tudtunk, de arról igen, hogy elég szennyezett a víz. Így gondoltuk, nem ártana lezuhanyozni valahol. Betértünk egy étterembe a parton, és megkérdeztük a tulajt, van-e zuhany a közelben. Készségesen felajánlotta a kerti slagot, így azzal sikerült mosakodnunk, az étteremvendégek nagy örömére.

1995. január 26, csütörtök

Még soha nem láttam ilyen lehangoló fővárost. Managuát 1972-ben szinte teljesen lerombolta egy földrengés - úgy néz ki, mint egy kísértetváros. A főtéren a bazilika teteje hiányzik, csak a csupasz falak merednek az ég fele. Az emberek sebtében összeeszkábált fakunyhókban élnek - nagy a szegénység. Egy rendőri ellenőrzés során kiderült, hogy a kért 72 óra helyett csak 24 órás tartózkodást pecsételtek a busz papírjaiba, így sebtében el kell hagynunk az országot.

A buszon elterjedt a rémhír, hogy a helyi valutát nem lehet sehol semmire átváltani, így mindenki alkoholt vásárolt a maradék pénzen. Mindenféle játékokat játszottunk, de a büntetés mindig ugyanaz volt: még egy korty az üvegből... Estére sikerült átjutni Costa Ricába, az óceán partján táboroztunk le. Kegyetlen szél fújt, mindenünk tele lett homokkal - de ez senkit se érdekelt, mert vígan dalolva-táncolva töltöttük az éjszakát.

1995. január 27, péntek

Reggel hasogató fejfájások, vöröslő szemek. Irány a Rincon de la Vieja Nemzeti Park. Dylan, a jómódú san franciscoi jogász srác kibérelt egy szobát a közeli fogadóban, ahol - kerülve a feltűnést - szép sorban mind a harmincan lezuhanyoztunk.

1995. január 28, szombat

Ragyogó napsütésre és rántottaillatra ébredtünk - a sofőrök ínyenc reggelivel kedveskedtek nekünk. Jót túráztunk a parkban, aztán este újra utazás. Felvettünk egy stoppost, akiről kiderült, hogy helyi idegenvezető, és ismer eldugott régi sziklarajzokat a közelben.

Bár az utazási irodánk brossúrája nyomatékosan közli, hogy programváltozások állandóan várhatók, ez még a mi sofőrjeinknek is meglepetés volt. Előkotortuk a zseblámpákat, és a folyó partján elindultunk - épp, mint a régi éjszakai túrák kamaszkoromban...

1995. január 29, vasárnap

Az éjszakai utazás után reggel alig hittünk a szemünknek: egy árnyas kis ligetben ébredtünk, pálmafák alatt. Végre nem volt szél, volt viszont gyönyörű óceánpart, hatalmas hullámokkal. Bele is vetettük magunkat, bár úszni képtelenség volt - még soha nem láttam ekkor hullámokat, állandóan visszavetett a partra. Mikor kifáradtunk, csak heverésztünk a ligetben kifeszített függőágyakban, és kortyolgattuk a pinacoládát.