2. Honduras

1995. január 19, csütörtök

A határátkelés a világ e tájékán egész napos program. Főleg egy 30 fős csoportnak, melynek tagjai nyolc országból verődtek össze. Átváltottuk kecáljainkat lempirára, és bár ez még csak a második ország, kezdek teljesen belezavarodni a valutaárfolyamokba. .

1995. január 20, péntek

Szemerkélő eső - ódon hangulat: a copani rommező, az egyik legnagyobb maja emlék. Mosolyogva olvasgatom a régi uralkodok neveit: Waterlily Jaguar, Smoke Monkey, Rising Sun...

Délután ebéd a városban, és végre találtunk egy hotelt, ahol megengedték, hogy egy lempiráért lezuhanyozzunk. Sikerült a több réteg napolajat és szúnyogriasztót lemosni magamról - egészen új érzés. Este a busz köré sereglett a környékről az összes gyerek: segítettek aprítani a zöldségeket, és persze megvendégeltük őket a vacsorával.

1995. január 21, szombat

Ma kettévált a csapat: a társaság zöme elrepült Roatánra, egy mesebeli kis karib szigetre. Engem pont most ért utol a gyomorrontás, amin a legtöbb útitárrs mar átesett: kegyetlen hasmenés, hányás, magas láz, meg se tudtam mozdulni. Sofőrünk, Raoul aggódva nézegette a hőmérőt, amin én nem tudtam eligazodni (Fahrenheit-ban). Összeráncolt homlokkal közli: "According to the thermometer you are dead". Majd megszakadt a szívem, hogy nem tudok elrepülni a szigetre, de képtelen voltam akárcsak felállni. Abba meg még belegondolni is rossz volt, hogy repülőre üljek. Így három másik beteggel együtt maradtam a buszon, és Trujillóban pihengettem a tengerparton.

1995. január 22, vasárnap

Ma Raoul, a 40-es, kopaszodó, pocakos sofőrünk elvitt négyünket egy meleg vizű forráshoz. Mi voltunk az egyedüli vendégek, így fejenként jutott mindenkinek 2 medence. Csak ücsörögtünk a meleg vízben, és időnként kilőtt valamelyikünk a WC irányába...

A nap szlogenje: csak azt nem tudom, melyik felemmel hajoljak a WC fölé... Úgy néztünk ki, mint egy szanatórium lakói. És közben Raoul, a maga lassú módján, egész nap mesélte élete sztorijait...

1995. január 23, hétfő

Reggel felébredek - Chris, a kanadai srác hunyorogva kérdezi: "Nem tudod, hol az ásó?" Nem igazan értem, miért kell ez neki. Aztán kiderül: nem volt ideje eljutni a WC-ig és el akarja takarítani a busz mellől a nyomokat... Végre megjöttek a többiek, leégve, tele szúnyogcsípéssel, de nagyon jókedvűen. A sziget vonzerejére jellemző, hogy négy útitárs is ott maradt, nem jönnek tovább velünk, nem tudtak ellenállni a türkizkék tengernek... Este hatalmas vacsorafőzés, zuhogó esőben. A busz szerencsére erre is fel van készülve, a 2 sofőr hatalmas sátrat varázsol a busz mellé, az alatt készül a lasagna..

1995. január 24, kedd

Éjjel szauna volt a buszon: zuhogó eső, párás hőség. Pulhapanzákban ébredtünk, egy vízesés melletti kis parkban. A sáros, csúszós köveken lebukdácsoltunk a vízesés aljáig, ahol kiderült, hogy kellemes meleg a víz. Így aztán nem is tudtunk ellenállni a kísértésnek, ledobáltuk a ruhákat, és kezdődött a pancsolás.

Aztán felbukkant egy nyugdíjas turistacsoport, akiknek először földbe gyökerezett a lábuk a vízesés alatt meztelenül ugráló csapat láttán. De aztán elővették a fényképezőgépeiket és videokameráikat, majd lelkesen fotóztak minket. Különösen Peter volt fotogén, a gorillatermetű amerikai srác, egy szál baseballsapkában, az elmaradhatatlan kanárisárga vízhatlan kamerájával a nyakában...

Délben megálltunk a Yojoa tó partján, ahol vagy 15 kis halvendéglő volt - igyekeztünk minél kisebb csoportokba szétszóródni, mert itt ha 5-6 ember bemegy egy étterembe, már megáll az élet... Este a nicaraguai határ közelében levő Aurora parkban táboroztunk le, ahol kellemes hangulatban készült a vacsi az olcsó hondurasi rumnak köszönhetően... A fiúk vígan hordták a vizet és közben remegő hangon énekeltek - a hatalmas zöldségszeletelő késeket nem mertük a kezükbe adni, így ma a lányokra hárult a főzés.