Írország már régóta izgatta a fantáziámat. Évekkel ezelőtt jártam Dublinban egy hosszú hétvégén, de tudtam, hogy ennek az országnak nem a városok az erősségei, hanem a tömegközlekedéssel nehezen vagy sehogy sem elérhető természeti látnivalók. Csakhogy tartottam a bal oldali közlekedéstől.
Végre összeszedtem a bátorságom, készítettem egy gyönyörű útitervet, vettem egy fapados repülőjegyet, kibéreltem két hétre egy autót, kiválogattam egy rakás elbűvölő vendégházat, és nekivágtam. Természetesen megvoltak a klasszikus látnivalók: Dublin, a Moher-sziklák, a Ring of Kerry és a nevezetes várak. De a legizgalmasabbak mégis a váratlan felfedezések voltak, azok az apró csodák, melyekbe szinte véletlenül botlottam.
Érkezés, autóbérlés
2014. szeptember 15.
A Ryanair papírforma szerint késve indult, és most tapasztaltam először a konténeres váró működését Ferihegyen, mit ne mondjak, döbbenet. Sehol egy szék, idősek és kisgyerekesek ácsorognak kanyargó sorokban. Rettenetes.
Jó késő este érkeztem meg Dublinba, de szerencsére az autóbérlés viszonylag gyorsan ment. Igaz, autóbérléseknél mindig van valami légy a levesben, most épp az, hogy hiába vettem online teljes biztosítást a közvetítő cégtől (a bal oldali vezetéstől félve), a szolgáltató, a Budget is rám akart verni 1300 euró körüli zárolást. Mint kiderült, nem biztosítást vettem, hanem egy visszatérítést, ha káreseményem lenne, azaz a Budget nem érzi magát ettől nyeregben. Én viszont nem akartam ekkora zárolást, úgyhogy inkább lemondtam telefonon a brókernél a biztosítást, és megvettem közvetlenül a Budgettől. Mindig tanulok valami újat.
Szerencsére Yarist kaptam (előre írtam nekik levelet, hogy ha egy mód van rá, és szerencsére volt), úgyhogy legalább az autó ismerős volt. Szép lassan lecsorogtam Braybe, az első szállásomra, a Hillview BB-be (45 euró). Ez volt a legkedvezőbb szálláslehetőség a holnapi első napirendi pont, a Powerscourt Estate közelében. Este 10 körül érkeztem meg, de kedvesen fogadtak. Szép nagy szobám van, ingyen parkolás, hasít a wifi, és halálos csend – nekem való hely.
Powerscourt Estate
2014. szeptember 16.
Komótos ír reggelivel indult a nap, ezt azért nem fogom két hétig bírni. Első megálló a Powerscourt Estate, egy hatalmas, pompás park. Az 1740-es években kialakított kertet egy pityókás kertész tervezte át a 19. században, talán ez is közrejátszhatott abban, hogy ennyire játékos, zegzugos a végeredmény.
A bejáratánál felirat hirdeti, hogy a National Geographic szerint ez a világ harmadik legszebb kertje. Ilyenkor persze az embert nem hagyja nyugodni a kérdés – de akkor melyik az első kettő? Még jó, hogy van internet, ami választ ad a kínzó kíváncsiságunkra. Végigsétáltam az ajánlott körutat, útba ejtve a tornyot, a japánkertet és a háziállatok temetőjét, majd egy kis kávézás és impulzus vásárlás (kék-fehér pettyes esőkabát formájában).
Glendalough
A második napirendi pont Glendalough volt, ahol szintén tettem egy órányi sétát a mélykék tavak, keresztek, templomromok közt, szerencsére pompás időben. Nem nehéz megérteni a szerzeteseket, annak idején miért választották ezt a környéket: a sűrű erdő közepén megbújó völgy tényleg spirituális hangulatot áraszt.
Russborough
Aztán ismét egy kastély, melynek az előbbivel ellentétben nem a kertje, hanem a berendezése érdekes: Russborough. Csak vezetett sétán lehet megnézni, de szerencsére épp indult egy, mikor odaértem, összesen (velem együtt) három fővel, így nem volt olyan rettenetes. Ahogy az útikönyv fogalmaz, kész csoda, hogy egyáltalán beengednek ide látogatókat, olyan sokszor kirabolták már. Most is lóg egy sor nevezetes festmény a falakon, de remélhetőleg tanultak a hibákból, és jobban őrzik. De a festményeken kívül van egy rakás váza, óra, érdekes bútor és mindenekelőtt gazdagon díszített hófehér mennyezet.
Browne’s Hill Dolmen
A nap utolsó programja a Browne’s Hill Dolmen volt, Európa legnagyobb fedőkövével, ehhez képest rajtam kívül egy látogató se járt épp arrafelé. Nem csoda, nem volt könnyű megtalálni, én is csak azért nem adtam fel, mert rettentő makacs vagyok.
Itt már kezdett sötétedni, úgyhogy siettem a szállásra, hogy még ne legyen annyira nehéz megtalálni (előző este megszenvedtem a vaksötétben). Itt is privát szálláson lakom, a Laragh House-ban. Egy picit kevésbé nyugis és barátságos, meg zajosabb is, mert forgalmas út mellett van, de 30 euróért ne szóljak egy szót se.
2014. szeptember 17.
Ma főtt zabkásával indítottam a napot, tapasztaljuk meg a szerényebb oldalát is az ír reggeliknek.
Kells kolostor
A Kells melletti kolostorrom volt az első program, ahonnan épp akkor ment el az ott lévő két fő turista, amikor én odaértem, úgyhogy az enyém volt az egész terep – illetve pár tucat birkán kellett osztozkodnom rajta. Se csoportok, se idegenvezetők, se táblák vagy kötelek – szabadon bóklászhat az ember az óriási romos falak közt. Ez a Kells egyébként nem az a Kells, amelyről a neves kódex kapta a nevét, az Meath megyében van. Én pedig most Kilkenny megyében járok, és a kolostorromokról annyit lehet tudni, hogy nagyrészt a 15. századból valók. Mivel itt nincs jegypénztár, gyakorlatilag bármikor szabadon látogatható, jó célpont lehet napfelkeltekor vagy naplementekor is.
Kristályüveggyár
Egy gyárlátogatás következett, a Waterford kristályüveggyár látogatóközpontja, amely a világ egyik legnevesebb üzeme a maga műfajában. A legtöbb üvegből előállított, világversenyeken kiosztott kupa, serleg itt készül. Már voltam jó néhány üveggyárban, de egyszerűen nem bírok betelni az üvegfúvók és csiszolók bámulásával, akármeddig el tudnám nézni, hogy készül egy szép váza.
Cashel sziklák
Utána a Cashel sziklához hajtottam, itt már meggyűlt a bajom az egymást fotózó ázsiai turistákkal. Maga a „szikla” nem is igazán szikla, hanem egy domb, amely tele van ősi erődítmények maradványaival: van itt székesegyház, kerektorony, apátsági épületek és persze kelta keresztek. Közülük a legnevezetesebb a Cormac-kápolna, amelynek nagy része sajnos fel volt állványozva, és elvileg zárva volt. Pont bement néhány munkás felmérni valamit, úgyhogy utánuk surrantam, ha már kinyitották az ajtót. Olyan sötét volt bent, hogy fényképezni nem lehetett, sőt kint is olyan szürke volt az idő, hogy nem lehetett normális fotókat készíteni. De ne szóljak semmit, legalább nem esik.
Cahir vár és Swiss Cottage
A Cahir várhoz épp zárás előtt érkeztem, de még beengedtek. Bent nincs sok látnivaló, inkább csak maga az építmény érdekes, azt hamar körbejártam.
Még a Swiss Cottagehoz is gyorsan elmentem, ahova szintén az utolsó pillanatban érkeztem, épp elindult már az utolsó idegenvezetés, de még megengedték, hogy csatlakozzak. Ez kis romantikus erdei nyaraló nem várt meglepetés volt, a leírás és a külsejéről készült fotók alapján nem gondoltam, hogy a belső terek miatt egyből belopja magát a szívembe. Ugyanaz a John Nash tervezte, mint a szintén remekbe szabott brightoni Royal Pavilont.
Elvileg lett volna még egy program mára, a Lismore kastély kertje, de azt buktam, talán holnap reggel megpróbálom bepótolni.
Este alig találtam meg a szállást, az Ardmore BB-t, ugyanis jó pár kilométerre kiesik Ardmoretól, vagy egy órát csalinkáztam, de meglett. Az egyik legdrágább szállás az út során, 50 euró, de a találomra megkérdezett többi BB is ennyi, vagy még drágább volt, hiába, tengerparton vagyunk.
Lismore kastély
2014. szeptember 18.
Reggel első utam a tegnap elmaradt Lismore kastélyhoz vezetett, amelynek épülete nem látogatható, de két szinten levő kertje igen. Különösebben nem volt nagy élmény, annál inkább egy eldugottabb látványosság, a Towers – ehhez a városból néhány kilométert ki kell hajtani a folyóparton, és egy parkolóból besétálni az erdőbe (a turistainformációs irodában van térkép, amivel egyértelmű). Egy tervezett grandiózus várhoz épült bejáratról van szó, melyet soha nem fejeztek be, és melyet kezd benőni a növényzet. Nagyon izgalmas így látni az erdő közepén, és már maga az erdő is mesebeli, mohával vastagon borított fáival.
Fota vadaspark
Innen a Fota vadasparkba hajtottam. Különösebben nem rajongok az állatkertekért, de felkeltette a figyelmem az útikönyvből az a mondat, hogy itt sok állat szabadon van, és akár egy kenguru is átugrálhat előttünk a járdán. Aha, kenguru – gondoltam kétkedve. De tényleg. Nagyon szuper állatkert, tényleg csak az van rács mögött, aminek muszáj. A zsiráfoknak és zebráknak hatalmas terük van, a kenguruk meg valóban szabadon ugrabugrálnak. A majmok a mesterséges tavakon kialakított szigeteken élnek, és sok szerkezet van, amin ugrálhatnak.
Cobh
A parktól alig pár perc Cobh, ahonnan az éhség elöl több millió ír vándorolt ki az Újvilágba, illetve ezreket deportáltak Ausztráliába. Ennek a korszaknak, valamint a Titanicnak (amely itt vette fel az utolsó 123 utasát, mielőtt elindult első és végzetes útjára) egy nagyon jó kis múzeumot alakítottak ki a kikötőben. Hajók makettjei, levelek, személyes tárgyak, fotók és filmek mutatják be a korszakot, a kivándorlások és bűnözők kitoloncolásainak körülményeit. A kikötő forgalma szinte felfoghatatlan: 1815 és 1970 között hárommillió ír (a mai Írország lakosságának megfelelő szám) hagyta el itt az óhazát.
Ekkorra már rám esteledett, úgyhogy csak egy gyors vacsorára maradt idő, amihez a tengeri herkentyűs fogásokról nevezetes Kinsale településre hajtottam és egy valóban elsőrangú tál kagylót toltam be.
Cork
A szállásom Cork külvárosában volt, a Glencairn BB-ben. Ez is eléggé kiesett a városból, de itt legalább volt egy utcanév, ami alapján a GPS megtalálta. Picike a szobám, de tiszta és csendes, ez a lényeg – ráadásul csak 30 euró.
Este elmentem egy bloggerina-kolleginához látogatóba, mert itt lakik Papp Éci, az Eztettem szerzője. Kicsit falatozgattunk és dumcsiztunk, de nem sokáig, mert hulla voltam – rettentően leszívja az energiám a bal oldali vezetés.
A Muckross birtok és a kietlen Skellig szigetek
2014. szeptember 19.
Reggel bundáskenyeret kértem a csodálatos télikertben elfogyasztott reggelinek, aztán indulás. Bementem a városba, Écivel találkoztunk, hogy egy rendes kávét is igyak az itteni reggeliknél felszolgált löttyök után, de nem volt igazán jó a cappuccino sem. De legalább beszélgettünk még egy kicsit, meg sétáltunk egyet a belvárosban.
Muckross birtok
A Muckross birtok meglátogatása volt ma a fő program, ahol a ház, a kert és a farm is bejárható. A ház és a farm belépős, a hatalmas kert ingyenes. Rengeteg autó volt a parkolóban, eddig összesen nem láttam ennyi turistát. A ház aránylag érdekes volt, de azért nem mondanám lebilincselőnek, a farm pedig amolyan skanzenszerűség, 2 kilométeres sétaútvonalon pár régi tanyaházzal. Igazán a kert itt a nagy szám, az tényleg hatalmas és csodálatos. Ez tulajdonképpen a Killarney-i Nemzeti park szíve. Bejárható lovaskocsival és bicajjal is, de én csak gyalogoltam egy kicsit.
Ring of Kerry
Utána pedig irány a Ring of Kerry déli része. Félúton lesz a szállásom, holnap reggel hajókirándulás (remélem!), aztán az északi részen kanyarodok majd vissza. Az ajánlott útvonal pont fordítva van, óramutató járásával ellenkező irányban, de nekem így illeszthető bele jobban az útitervbe.
Sajnos késő délutánra nagyon elromlott az idő, úgyhogy esőben érkeztem meg a szállásomra, Ballinskelligsbe, a tündéri kis Tig an Rince BB-be. Halál nyugodt hely, nagyon tiszta, békés, igazi kis oázis.
Skellig-szigetek
2014. szeptember 20.
Micsoda nap volt! A nagy gonddal összerakott útitervben egyetlen „ceruzás” bejegyzés szerepel: a Skellig szigetek. Ide ugyanis csak nyáron járnak hajók, és akkor is időjárástól függően, mert elég kietlen vidék. Nagyon izgultam, hogy sikerüljön, Írországban ugyanis csak két világörökség van, és az egyiket már pár éve megnéztem egy hosszú dublini hétvége alkalmával, így most csak ez a „tétel” javíthatta az UNESCO statisztikám.
Reggel nyolckor a bájos kis BB tulajdonosnője felhívta nekem a hajóst, akinél foglaltam az utat (Murphy Sea Cruises), mi a helyzet. Ő sajnálattal közölte, nem indulnak a hajók, túl viharos a víz, sőt, holnap se, sőt, talán idén már egyáltalán nem, vége a szezonnak. Azt is hozzátette, hogy egy hajó se megy, mert minden reggel 8-kor kupaktanács van, és vagy kimegy mindenki, vagy senki sem. Lógó orral reggeliztem, birizgáltam kicsit a facebookot, majd 9.40-kor belém villant, hogy valami nem stimmel: nekem ezekkel a dolgokkal mindig olyan szerencsém szokott lenni. 20 percre laktam a kikötőtől, ahonnan 10-kor indulnak a hajók, úgyhogy pakolásra nem nagyon volt idő – mindent beledobáltam a csomagtartóba és padlógáz. 10.00-kor csikorogva fékeztem a kikötőben néhány tetovált, cserzett bőrű tengeri medve előtt és reménykedve kérdeztem: ugye megy hajó? Nem mind, de néhány bevállalósabb kimegy, és az egyiken (skelligsrock.com) van még egyetlen hely. Na, ez az én papírformám – vigyorogtam, úgyhogy gyorsan előhalásztam a bakancsot, dzsekit és rohantam a hajóra. Az út tényleg nem volt kéjutazás, dobált rendesen a hajó, de a kis szigeten szuper idő volt.
Felmásztunk a hegytetőn levő, méhkas formájú kőházakhoz, ahol évszázadokon át szerzetesek laktak.
Aztán még megálltunk a szomszédos kisebb szigetnél is, ahol elképesztően sok madár fészkel.
Valentia
Miután kikötöttünk, ettem egy isteni ebédet egy vízparti étteremben. Majd áthajtottam egy kis hídon a Ring of Kerry csücskében megbúvó kis szigetre, Valentiára. Az egész vagy 11 km hosszú, úgyhogy gyorsan körbe lehet autózni. Szerintem ez a Ring of Kerry koronaékszere, hihetetlen bájos és békés kis vidék. Találtam egy tündéri kávézót, ahol persze rettenetes volt a kávé, de kit érdekel, ha egy virágoskertben napozva fogyaszthatja el.
Másra már nem is maradt idő, még a Gap of Dunloe volt tervben, de csak arra az esetre, ha a Skellig nem jön össze, így viszont nem fért már bele, de nagyon nem bántam. Killarneyben a szállásom (Killarney Lodge Bread and Breakfast) nagyobb az előbbieknél, ez nem is annyira BB, mint inkább egy lodge (50 euró).
Gap of Dunloe
2014. szeptember 21.
Reggel nagyon hűvös volt, de gyönyörű idő. Rájöttem, hogy viszonylag „laza” a mai napra előirányzott program, úgyhogy még simán belefér a tegnap elmaradt Gap of Dunloe. Az internet és a panziós hölgy is egyaránt azt tanácsolta, hogy „fordítva” járjam végig, ha autóval megyek. A klasszikus út ugyanis északról délre vezet a hegyvonulatokkal övezett völgyben, a legtöbben ugyanis a Kate Kearney\’s Cottage-től indulnak, és lovas szekereken járják végig az utat. Van néhány gyalogos, és sok bicajos is, de viszonylag kevés autós, mert a szekeres fickók elhíresztelték, sőt, ki is táblázták, hogy az útra csak az ott lakók hajthatnak be autóval. Ez azonban nem igaz, ugyanis az út bárki számára járható, és mivel nekem gyalog nem lett volna elég időm, a lóra meg allergiás vagyok, igenis autóval mentem. Azért jó délről indulni, mert így az ember nem kullog egy szekér után, azok ugyanis nem szívesen engedik el az autókat – ha viszont szembe jönnek, mégiscsak muszáj kitérni egymás elől.
Killarneyből az N71-es úton kell elmenni a Moll’s Gap nevű kilátóig (már addig is rengeteg szuper fotó készült a reggeli pára alól kikukucskáló hegycsúcsokról).
Ezután Sneem felé tartva ott kell jobbra fordulni, ahol Black Valley van kitáblázva. Autóval is bő félóra az út a szurkodon keresztül, már csak azért is, mert 30-nál gyorsabban ritkán lehet hajtani.
Már majdnem végigértem a völgyön, amikor egyszer csak egy nagy durranást hallottam – defekt. Nem a legjobb hely és idő – autó ugyanis nagyon kevés járt erre, ráadásul vasárnap volt, na meg a térerő is hiányzott, hogy telefonos segítséget kérjek. Azzal vigasztaltam magam, lehetne rosszabb is: például ha esne az eső, vagy ha nem a bal első, hanem valamelyik jobb oldali durrant volna ki – azt ugyanis nincs ember, aki kicserélte volna nekem, úgy bűzlött a friss lószartól, amibe előtte belehajtottam. Szerencsére viszonylag gyorsan jött egy autó, és rögtön az első a segítségemre volt. Két férfi és egy nő utazott benne, és a két pasi villámgyorsan felszerelte a pótkerekem. Elmondták, azzal ne menjek messze, csak egy szervizig, amire viszont másnapig várni kell: az egy dolog, hogy vasárnap van, de ráadásul meccs is, és ma mindenki azzal van elfoglalva.
Visszamentem Killarneybe, ott a turistainformációs irodából felhívtuk az autókölcsönzőt, akik semmit nem segítettek, azt mondták, a kerék az én gondom és költségem. Végül úgy döntöttem, ki kell bírnia a mai szállásig, nem akarok csúszni a programmal egy napot, mert akkor borul az egész, mint valami dominó.
Dingle és a Slea fok
Úgyhogy szép komótosan, de elhajtottam Dingle városába, amit kinéztem mára. Édes kis tengerparti városka színes házakkal és szuper haléttermekkel.
Meg is ebédeltem, aztán még lementem a félsziget csücskébe, a Slea fokhoz, ami eddig a legfestőibb táj volt, amit láttam ebben az országban. Lankás dombok, birka és tehéncsordákkal, kövér zöld legelőkkel, és csillogó kék tengerrel. Csodálatos.
Kora este érkeztem a szállásomra, Adarebe, az Oakwoods House BB-be (35 euró). Nem is mentem már innen sehova, legyen egy nyugodt este, amikor végre olvasok egy jó könyvet.
Adare
2014. szeptember 22
Finom reggelit kaptam, közben beszélgettünk egy kicsit a házigazdával, az aranyos Nórával, aztán körbejártam Adaret. Az aprócska településen mindig rengeteg turista van, akik a néhány zsúpfedeles házikó miatt jönnek ide, és leragadnak az ajándékboltokban meg kávézókban. Pedig csak egy picit kell arrébb menni, hogy tökéletes nyugalmat találjon az ember: a falu szélén levő Ágoston-rendi kolostor kerengője abszolút hangulatos, de be lehet hajtani az Adare Manor luxusszálloda kertjébe is.
A felirat szerint ugyan csak vendégeknek, de a házigazdám azt mondta, menjek csak nyugodtan, úgyhogy szép határozottan elhajtottam az épületig, és leparkoltam a vendégeknek fenntartott helyek egyikén. Körbesétáltam a csodálatos régi kastélyt és a körülötte levő kertet, ahonnan be lehetett látni a közeli golfpálya dimbes-dombos területére is.
Sajnos nem úsztam meg egy gumivásárlást, mert nem lehetett a tegnapi defektes gumim kijavítani, azt magyarázta a szerelő, hogy ha oldalt szakad ki, akkor túl veszélyes toldozgatni. 60 euróm bánta, de nem volt igazán mit tenni.
A Moher sziklák felé vezetve belebotlottam Bunratty várába is. Nem mentem be, csak kívülről készítettem pár fotót, meg körbejártam az ajándékboltot – fel tudnék itt vásárolni mindent, annyira cuki teáscsészék, esőkabátok, sapkák vannak, imádom mind.
Moher sziklái
A Moher sziklánál nem várt meglepetés volt, hogy belépőt szedtek, az útikönyv írásakor ez még nem így volt. A 6 eurós jegy eddig a legdrágább volt, kibírható, szerencsére nem norvég árszínvonalon dolgoznak. A sziklák tényleg mutatósak, de iszonyatos sok ember volt. Elvileg van egy kijelölt út, de azon alig ment pár ember, szinte mindenki a kerítésen kívül, a szakadék szélén bóklászott. Biztos van időnként pár szelfiáldozat.
Doolinban ettem gyorsan egy fish cake-t, aztán megkerestem a szállásom, a városból pár kilométerre fekvő Ballinalacken várat, ahol kivételesen két éjszakát töltök. Maga a vár csak egy romos torony, a tulajdonképpen szálloda a mellette felhúzott újabb, de azért még kellően régi épületben van. Este a tulajdonos család feje megmutatta a tornyot, elég romos, de van hangulata. Kiderült, hogy a fickónak vannak Budapesten is befektetései, akkor vásárolt ingatlanokat, amikor sok honfitársa, úgy 10-12 éve, és benne is ragadt szegény. Más magyar vonatkozásra is fény derült, a szállodában ugyanis magyar az egyik séf és az egyik szobalány is.
Lisdoonvarna
Ott vacsoráztam, aztán áthajtottam a közeli kisvárosba, Lisdoonvarnaba, ahol épp tombol a párválasztó fesztivál. Az első meglepetés az volt, hogy csupa idős embert találtam, mint kiderült, így hétköznap esténként övék a terep, és a hétvége a fiataloké. Másodjára akkor esett le az állam, amikor megláttam, milyen örömmel és szenvedéllyel táncolnak. Elképesztő.
Az Aran szigetek és a Burren kőrengetege
2014. szeptember 23.
Ma hajókirándulás volt a program az Aran szigetekre. Az útikönyv ugyan 40 perces hajóútról mesél, de 1 óra 40 percig tartott (Doolin2Aran Ferries), mire a szigetvilág legnagyobb szigetére, Inishmore-ra átértünk. A Rossavealből érkező hajó az azon érkezők elmondása szerint viszont tényleg 40 percet jött, és az jóval nagyobb volt, úgyhogy nyilván kevésbé himbálózott – ha tudtam volna, érdemesebb lett volna onnan jönni. Na, mindegy. A szigeten az LP szerint legjobb bicajjal körbetekerni, de irtó hideg volt, viharos szél és csöpörgő eső, úgyhogy ez nem tűnt vonzó ötletnek. Inkább rászántam a 10 eurót a kisbuszra, amely körbevisz a szigeten. Először a kétezer éves erődhöz mentünk, ahova az úttól úgy 20 perc felmászni.
Hihetetlen érdekes, bár elgondolkodik az ember, mégis mi a túrónak jöttek ide egyáltalán emberek. Az egész szigetet kő borította, amit embertelen munkával hosszú halmokba raktak – ezekről később kiderült, hogy jó kis szélfogó kerítések.
A kő alatt volt picike föld, de messze nem elég, úgyhogy a betelepült lakosok a szárazföldről hoztak hajóval apránként, évek hosszú sora alatt elég földet, melyet homokkal és hínárral keverve alakították ki a termőtalajt, hogy megteremjen a burgonya. Irtó kietlen az egész táj, különösen ilyen szürke időben, lehet, hogy egy szebb nap kellemesebb arcát láttuk volna. Én még ilyen zord vidéket talán nem is láttam – tenger és szél formálta kőrengeteg, egy darab fa nélkül.
A kisbuszunk az út vége felé lerobbant, úgyhogy vidáman fütyörésző és végig poénkodó sofőrünk segítséget kért – meg is érkezett Dimitrij egy másik busszal, de nem fért el a lerobbant mellett, úgyhogy szemből jött, majd egy jó darabon – amíg meg nem tudott fordulni – tolatva ment. Így zajlik errefelé az élet…
A visszafelé hajóút még rosszabb volt az odaútnál, rettentően émelyegtem a hatalmas hullámoktól, épp, hogy nem dobtam ki a taccsot. Partot érve szerencsére hamar magamhoz tértem, és be is nyomtam egy jó kis Guinsess sörben hosszan főtt marhapörköltet.
Este ismét átautóztam Lisdoonvarnaba, hogy találkozzak Willyvel, a matchmaker-rel, mert tegnap este nem volt szolgálatban. Ő már három évtizede a fő párközvetítő itt, hatalmas figura, akinél fiatalok és idősek álltak sorba, hogy megtalálja számukra az Igazit.
2014. szeptember 24.
Reggel nehézkesen indultam el, olyan szép napsütés volt. Ráérős reggeli, komótos pakolás, gyönyörködés a tájban. Már dél volt, mire végre nekivágtam, de akkor ugye már megkezdődött Lisdoonvarnában a tánc, muszáj volt megint megállni egy kicsit, odáig vagyok ezekért a kis öregekért. Most a régi fürdőhöz hajtottam, ahonnan kiindult ez az egész tradíció, ott is tartanak táncokat, kizárólag 12-14 óra közt.
Burren
Végre csak elszakadtam a fesztiváltól, és nekivágtam a Burren vidéknek. A valaha egy folyosós sír bejáratát alkotó Poulnabrone dolmen volt az első megálló, az ország legtöbbet fotózott őstörténeti emléke. Az ötezer éve épített sírhely záróköve öt tonnát nyom.
Ezután a közeli várszerű, kővel körülkerített gazdaságba (Caherconnel-erőd) is bekukkantottam, ahol valami képet kaphat a látogató, hogy éltek a késő vaskori, kora keresztény időkben egy tanyán.
Kihajtottam a tengerpartra, át a Burren kőrengetegein, kíváncsi bociszemektől kísérve. Isteni finom ebédet ettem New Quay seafood éttermében.
Továbbhajtva útbaejtettem Dunguaire várát, de nem álltam meg, azt hiszem, már elég várat láttam.
Clonmacnoise
Éppen, hogy zárás előtt estem be Clonmacnoise romjaihoz, amely valaha az ország legjelentősebb kolostorközpontja volt. Az iroda már bezárt, de beengedtek, sőt azt mondták, addig maradok, amíg jólesik – mint kiderült, a kijáratként funkcionáló ajtót nem zárják egyáltalán. A fények már nem voltak olyan szépek, de kárpótolt az, hogy egyedül lehettem. Amikor kijöttem, láttam egy csalódott párt, akik szintén elkéstek, megmutattam nekik, hol tudnak bemenni, nagyon hálásak voltak. Utána jöttek még páran, úgy láttam, ők tudták a járást, hogy kell záróra után belépő nélkül a romoknál naplementét nézni.
A szállásom most Galway külterületén van, a Marless House nevű panzióban (40 euró).
Connemara nemzeti park
2014. szeptember 25.
Eddig a mostani szálláson volt a legnagyobb a reggeli választék, ráadásul bátran lehetett keverni a felsorolt fogásokat – úgyhogy én kevertem is, kértem bundáskenyeret füstölt lazaccal. Isteni volt, és milyen jól ment hozzá a mellé pakolt kapribogyó. Ezt megjegyzem.
Az időjárás már kevésbé volt vidám, szemerkélt az eső, szürke volt az ég, de hát csak nekivágtam.
Ma a Connemara nemzeti park volt a program, elautókáztam Clifden felé. Útközben időnként kisütött a nap, de közben tovább szitált az eső, úgyhogy állandóan egy szivárvány kísérte az utam. A hosszabb úton, Roundstone érintésével értem el a tengert, mert így áthaladtam a tőzeges, lápos vidéken is, elég elvarázsolt táj.
Clifdenben ebédeltem, a Mitchell’s nevű étteremben, életem talán legjobb chowder-ét, sok-sok kaporral. Clifdenből végigautóztam a 12 kilométeres Sky Roadon is, amelyről szuper kilátás van a tengerre – ha ráérősebb lettem volna, ezt érdemes lett volna végiggyalogolni, és úgy élvezni a látványt.
Kylemore Abbey
Mivel állandóan (de tényleg, időnként 5 méterenként) megálltam fotózni, jó későn érkeztem meg a csodálatos fekvésű kastélyhoz, Kylemore Abbey-hoz. Ez az első világháború óta – még napjainkban is – kolostorként működik, így csak néhány szobája látogatható.
A kolostornál nem időztem sokat, mert 5-re megbeszéltem egy találkozót a Congban fekvő Ashford Castle értékesítési igazgatójával, hogy mutassa meg nekem a kastélyt, az ország első számú luxusszállodáját. Ezt ugyan lekéstem, de a szolgálatban levő manager körbemutatta az épület publikus helységeit – a szobákat nem tudta, mert mind foglalt volt. Összefutottam a három étterem egyikének magyar szakácsával is, aki olvassa a blogot:-). A kertbe egyébként 5 eurós belépődíj ellenében bárki bemehet, de a kastélyba csak az ott lakók, én a blogra hivatkozva kértem és kaptam engedélyt, hogy oda is bejussak.
A kastélytól alig pár száz méterre levő, de jóval szerényebb kis BB-ben lakom, a Nympsfield House-ban (35 euró). Nagyon csendes hely, szuper jó fej házigazda nővel, csupa mosoly és élet az egész csaj.
Hínárfürdő Sligóban
2014. szeptember 26.
Ma is bundás kenyér – füstölt lazac kombót kértem, az már bevált tegnap. Viszonylag időben sikerült elindulni, nem szüttyögtem el reggel az időt – de muszáj volt iparkodni, mert ma elég hosszú út állt előttem.
Először megnéztem a kis Cong falu határában levő templomromot, ahol rajtam és néhány birkán kívül egy lélek se volt – turistabuszoknak túl kicsi az út, amely ide vezet.
Ezután a Sligóhoz közeli Enniscrone nevű tengerparti üdülőhelyre hajtottam, hogy valami egészen furát próbáljak ki.
A Kilcullen Hínárfürdő évszázadok óta népszerű kezelési módja errefelé a reumatikus betegségeknek. Orvosi bizonyíték ugyan nincs a gyógyhatására, de az írek szeretik. Sőt, a modern korban az is elterjedt róla, hogy hínár rendkívül magas jódtartalma jót tesz a bőrnek, hasonlóképpen hidratál, mint az olívaolaj, ráadásul ez a forró fürdő izomlázra, sőt másnaposságra is kiváló. Az újszerű divat hatására több fürdő is nyílt a nyugati parton, de a legklasszabb még mindig az eredeti, 1912-ben nyílt épület, ahol a régi kádakban lehet ücsörögni. A kezelés hagyományosan azzal indul, hogy bele kell ülni egy fadobozba, amit aztán magunkra zárunk, csak a fejünk lóg ki egy nyíláson, és egy kar segítségével gőzt engedünk a testünkre. Ezzel kinyitjuk a pórusokat – magyarázta a kabinos fiúcska. Utána elmerülünk a jó meleg tengervíz, és az aznap reggel halászott, gőzöléssel fertőtlenített hínár keverékében, és egy órán át áztatjuk magunkat. Először nagyon furcsa, olyan sikamlós, büdös és ijesztő színű, de aztán hozzászokik az ember. A végén hideg zuhannyal lehet befejezni a szeánszot, sőt, masszázsra is lehet maradni. A fürdő 25 euró, a masszázzsal együtt 50 lett volna, de se időt, se pénzt nem akartam most az utóbbira áldozni, úgyhogy csak áztattam magam egy kicsit.
Innen bő kétórás autóút volt Glencolumbkille, egy mindentől távol levő település. Kietlen, zord, kopár dombok közt autózva egyszercsak egy zöldellő, napos völgyben találja magát az ember, és ott virítanak a település kis házai.
Cliffs of Slieve League
Innen Donegal felé visszaindulva van leágazás a Cliffs of Slieve League nevű kilátóhelyre, amiért megéri ez a sok kocsikázás. Ugyan nem annyira drámaian függőlegesek a sziklák, mint a Cliffs of Moher esetében, de a tömeg, jegypénztár, ajándékbolt és minden hasonló hiánya miatt itt sokkal inkább olyan érzése van az embernek, hogy tényleg elérkezett a világ végére. Ráadásul ezek a sziklaszirtek háromszor olyan magasak, mint Moher sziklái: 600 méterről omlanak a tengerbe, ezzel listavezetők az egész európai kontinensen. Csodaszép kora esti napsütés volt, és talán ha egy tucat látogató, igazán varázslatos volt.
Aztán még egy autózás, Donegal mellé, ahol a szállás foglaltam, az Eas Dun Lodge nevű vendégházban (45 euró). Valahogy a weblapról nem jött le, hogy ez ennyire kiesik a városból, egészen az erdő közepén kellett kilométereket vezetni a vaksötétben, fáztam és féltem, nem volt valami kellemes. Maga a B+B egyébként szép és tiszta, de nem volt az a meleg fogadtatás, mint máshol, inkább csak formálisan udvarias. Ez az utolsó szállásom Írországban, holnap irány Észak-Írország, azaz Nagy-Britannia!
Irány Észak-Írország
2014. szeptember 27.
Ma is kelni kellett aránylag időben, mert sok program lett betervezve, ráadásul egy kétórás vezetéssel indult a nap, amíg elértem az első célpontot. Szerencsére mind a négy „napirendi pont” egy kupacban volt, úgyhogy utána már csak a nap végén várt rám egy hosszabb vezetés.
Az ország északi tengerpartjára hajtottam, ahol először a Dunluce várkastélynál álltam meg, melynek már csak a romos falai állnak, de így is elég mutatós a tenger fölé kiugró sziklaszirten.
Innen pár perc legurulni a közeli Bushmills városkába, ahol bejelentkeztem a whiskyüzem túrájára. Ezek a túrák eléggé egy kaptafára épülnek, és egy idő után nem annyira izgik, de azért ha már itt voltam, nem hagytam ki.
Giants’ Causeway
Sokkal izgalmasabb volt a következő látogatás, a Giants’ Causeway, azaz az Óriások Útja. Az útikönyvem szerint ide nem szednek belépőt, de ez pár éve íródott: most egy vadiúj, óriási látogatóközpont állja az ember útját, ahol természetesen borsos belépőt szednek, aztán ajándéktárgyak százaival igyekeznek még megsarcolni a népet. Innen több sétaútvonal indul, mindkét irányban a hegygerincen, de a legérdekesebb (és egyben legkönnyebb) lesétálni magukhoz a furcsa sziklaalakzatokhoz. Sajnos nem sütött a nap, minden nagyon szürke volt, de legalább nem esett az eső. Tök érdekes volt a bazaltcsonkokon mászkálni, bár olyan képet művészet volt lőni, amin ne lett volna egy rakás turista. Mi lehet itt nyáron? Visszafele gondoltam, felugrok a buszra, de kiderült, hogy a kis shuttle külön fizetős. Nekem mondjuk egy vállrántás volt, hogy akkor visszasétálok, nem gond, de a kisgyerekesek, idősek még ezért is fizethettek, ez azért elég lehúzás, nem igaz, hogy nem termeli ki a belépődíj.
Carrick-a-Rede
Az utolsó megálló a Carrick-a-Rede kötélhíd volt, egy 20 méter hosszú, egy méter széles kötélzet egy part menti sziklaszirt és Carrick-a-Rede aprócska szigete közt, úgy 30 méterre a tenger felett. A kis szigeten évszázadok óta lazachalászat folyt, és a híd is eredetileg a halászokat szolgálta. 200 éve minden tavasszal újrarakják, a mai napig ugyanolyan módszerrel, de ma már inkább a turisták, mint a halászok kedvéért. Kicsit féltem, hogy nem lesz nyitva, viharos időben ugyanis lezárják, és ma is eléggé fújt a szél, de most átengedték a látogatókat. Szerencsére nem sokkal zárás előtt érkeztem, úgyhogy nem volt tömeg, nyáron itt rengeteget kell várni, mert persze mindenki fotózni akar. Maga a part menti ösvény egyébként mindig nyitva van, úgyhogy záróra után is érdemes elsétálni ide a parkolóból (kb. egy kilométer a hídtól), csak magára a hídra a jegyárusító bódé zárása után nem lehet rámenni.
Ezután Belfast felé vettem az irányt, de nem a városban lakom, hanem attól fél órányira, Crumlin teleülésen, ugyanis itt jóval olcsóbb a szállás, 35 font a Keef Halla panzióban. Vacsorázni egy közeli étterembe mentem, a Ballyrobin Country Lodge Hotelbe, ahol végre ettem fish’n’chips-t, anélkül nem is lehetne hazamenni!:-)
2014. szeptember 28.
Alig tudtam elaludni, az alattam levő szobában ugyanis hangosan beszélgettek, aztán házaséletet éltek, majd a fickó úgy horkolt, hogy remegtek a falak. Valahogy füldugóval csak sikerült éjfél után elszenderülni, de nem pihentem ki rendesen magam.
Belfast
Fél 10-re volt megbeszélve ma egy túra, úgyhogy fél 8-kor ébresztő, 8-kor reggeli, nincs itt kérem lazítás. A szállásom fél óra kényelmes autóútra van Belfast központjából, ahol csodával határos módon egyből találtam egy parkolóhelyet is.
Belfast egy kiváló példa arra, miért érdemes ránézni a tripadvisorra – nemcsak a szállások fülön, de a látnivalók tekintetében is. A Lonely Planet ugyanis egy kukkot nem szól a város kimagaslóan legérdekesebb programjáról, a fekete taxikkal bejárható falfirka-túrákról. Ezekről a tripadvisor olvasói szuperlatívuszokban beszéltek, úgyhogy én is beneveztem egyre, és szerintem egyszerűen kötelező minden ide látogatónak. A nagyjából másfél órás túrákat régi londoni taxikban vezetik nagyon jó és nagyon tapasztalt helyi idegenvezetők – nem olyan fiatalok, akik tankönyvből tanulták a történelmet, hanem jellemzően ötvenes férfiak, akik maguk is átélték az eseményeket. Elmagyarázzák a katolikus-protestáns konfliktus gyökereit egészen az 1600-as évektől, miközben megmutatják, milyen a mai város katolikus és protestáns része, valamint a senki földje.
Én totál sokkolva voltam, legalábbis én nem tudtam, hogy itt a mai napig teljes vallási szegregáció van – külön lakónegyedek, külön iskolák, mint ahogy teljesen elképzelhetetlen egy vegyes kapcsolat. Az idegenvezetést pont az teszi személyessé, hogy a taxis saját élményeket is mesél – az enyém történetesen részt vett éhségsztrájkban, megölték az unokatestvérét, és ismer olyan fiatalt, akit a közelmúltban vertek meg, mert egy másik táborból való lánynak kezdett udvarolni. Belfastban is áll egy „berlini fal”, de az a különbség, hogy ezt nem valami politikusok kényszerítették a népre, hanem maguk akarják, hogy itt legyen, mert ez valamennyire enyhíti a konfliktust. A kapuk éjszakára zárva vannak, de volt, amelyik még a mai békés vasárnap is, úgyhogy a GPS totál használhatatlan volt, mert állandóan zárt kapukba botlottam.
Bár külső szemlélőnek rettenetes belegondolni, hogy lehet így élni, a helyiek valahogy „normálisnak” tartják – örülnek, hogy már nincsenek véres harcok, de eszük ágában nincs felszámolni az ellentéteket, azt mondták, jól elvannak ők így totál szegregáltan. Operaház meg városháza máshol is van, de ilyen csak itt, ráadásul enélkül totál érthetetlen a város. Több cég is kínál ilyen túrákat, én azt választottam, amelyikről a legtöbb jót olvastam: Belfast Mural Tours.
A túra után kicsit körülnéztem a belvárosban, ahol a legnagyobb élmény a szecessziós St. Malachy’s Church és az extravagánsan elegáns viktoriánus Crown Liquor Saloon voltak. A legenda szerint az 1895-es átépítése során a tulajdonos házaspár lojalista hölgy tagja ragaszkodott ahhoz, hogy az addig Railway Tavern-nek hívott kocsmát Crown-ra nevezzék át, és ennek megfelelő képet helyezzenek el rajta. A szenvedélyes nacionalista, de ugyanakkor bölcs férj ezt úgy oldotta meg, hogy a koronát a bejárathoz, a földre helyezte mozaik képében, hogy minden látogató megtapossa.
2014. szeptember 29.
Ma már csak annyi maradt hátra, hogy visszaautózzak Dublinba. Ebédelni a tengerparton álltam meg, Howth városkában, a nagyszerű Octopussy’s Seafood Tapas Barban.
Aztán leadtam az autót a reptéren, egy karcolás nélkül. Szépen körbejártam az országot, úgyhogy Írország: pipa:-)
Írország praktikus információk
A tél enyhébb, a nyár hűvösebb, mint nálunk. Bármikor eshet az eső, úgyhogy alap egy jó esőkabát, sőt érdemes a nadrágra felhúzható orkán-nadrágot is vinni.
Írországban az érvényes fizetési eszköz az euró.
A beutazáshoz útlevél vagy személyi szükséges, amelynek az utazás végéig kell érvényesnek lennie.
Írországban lehet vezetni érvényes magyar vezetői engedéllyel.
Baloldali közlekedés van, a távolságokat és a sebességkorlátozást a táblákon metrikus rendszerben adják meg.
Három tüskés csatlakozójuk van, úgyhogy magyar készülékekhez átalakítót kell vinni.
További olvasnivaló
Ha tetszett Írország, bizonyára bejön Skócia is!
Skócia körút – egyénileg, autóval
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes „közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)