Lettország (2009)

Hosszú hétvége Rigában - 2. rész

A következő két nap vidéki kirándulással telt. Először Siguldaba és Cesisbe vonatoztam el, a fővárostól északkeletre. Ehhez sajnos 7-kor kellett kelni, koromsötétben es ráadásul meg reggeli sem volt ilyen korán - de muszáj volt elcsípnem a 7.50-es vonatot, mert a következő csak 11 órakor ment volna. Az útikönyv buja nemzeti parkot, sárga virágos réteket, csobogó vízeséseket ígért - ehhez képest a siguldai pályaudvaron épp csak jegesmedvék nem voltak. Kopár, jéghideg taj, a néhány leszálló utas gyorsan szétrebbent (ők ugyanis tudták, merre induljanak) és csak én álltam ott vacogva - sehol egy turistairoda, egy útjelző tábla, semmi támpont. Bemenekültem egy kávézóba, hogy magamba döntsek valami forró italt es túllegyek az első sokkon. Kiokoskodtam az útikönyv meglehetősen gyenge térképen, merre van a vár, aztán fel a kötött sapkát, arra a szőrmés kapucnit, és indulás. Kb. úgy nézhettem ki, mint aki a Himaláját készül meghódítani, talán csak az oxigénpalack hiányzott a hátamról. Hálát adtam az égnek, hogy reggel sízoknit húztam. Persze technikailag nincs ANNYIRA hideg, de nekem szokatlan, hogy olyan helyen vakációzom, ahol hidegebb van, mint otthon. Felfoghatatlan.

A vár nem különösebben látványos, gondolom, nyáron inkább a kilátás miatt jönnek ide a turisták. Betértem a városka elegáns hófehér templomába, ahol egy kedves hogy rögtön szóba elegyedett velem és nógatott, menjek fel az emeletre megnézni egy tárlatot. Na mármost engem a világ vezető múzeumainak is untatnak a kiállításai, így nem sok kedvem volt ehhez, de nem akartam megbántani, felmentem az emeletre. Ott aztán leesett az állam. Nagyon különleges tájképek es csendéletek lógtak a falon, rendkívül változatos, színes, fényes gombokból komponálva. Ilyet meg nem láttam, az biztos.

Felmászhattam a harangtoronyba is, izgi volt így egyedül. Aztán vissza a pályaudvarra és továbbutaztam Cesis fele. Itt sok-sok szép régi házikót ígértek, de sajnos ez is meglehetősen túlzásnak bizonyult, az óváros csak egy igen rövid utcácskából áll. Így inkább egy kávézóban mulattam az időt, ahol remek kávé es isteni pelmeni volt. Gyakorlatilag csak pelmeni-n élek, nem is értem, miért vannak itt más ételek, az annyira finom, hogy én ellennék rajta bármeddig. Mint a kínaiaknál a wonton, a tibetieknél a momo vagy az olaszoknál a tortellini - kis hússal, sajttal vagy zöldséggel töltött batyuk, főve vagy sütve, jó sok tejföllel (és időnként kaporral, ami különösen a sajtossal finom).

Másnap délkeletre indultam, kényelmes busszal, a Rundale palotába. Szerencsére sokat enyhült az idő, még a napocska is kisütött, bár elég bizonytalanul. Nem mondhatnám, hogy hömpölyögtek a turisták tömegei arrafele - így teljesen egyedül kószálhattam a palota termeiben. A teremőr néni követett csak - egyszer ugyan rám szólt, hogy a fotózáshoz fotó jegyet kellett volna venni, de aztán inkább több teremmel lemaradt, vagy ha utolért, akkor szemérmesen elfordult, fotózzak csak kedvemre. Persze az étterem nem volt nyitva, amiért nem neheztelhetek rájuk ilyen forgalom mellett - még jó, hogy előrelátóan hoztam magammal egy banánt a reggeli büféasztalról.

Kora délután mar vissza is értem Rigába, de hamar besötétedett és nemzeti ünnep lévén minden zárva volt, úgyhogy ettem egy kis pelmenit, aztán kicsit lazítottam az aranyos kis szobámban. Befejeztem a negyedik könyvet is, tényleg minden napra jut egy. Este újra nyakamba vettem a varost - a függetlenség napját ünneplik. Este 8-kor az elnök beszélt a Szabadság emlékmű előtt. Erről a hatalmas oszlopról, tetején a szabadságot jelképező nőalakkal először azt hittem, hogy szovjet emlékmű, még szoborszerű kiskatonák is vannak a talpazatnál. De éppen hogy nem - a 30-as években készült es a 80-as évek végén a függetlenségi mozgalom központja volt. A szovjet időkben pedig egyenesen tiltott volt, már amennyire egy hatalmas oszlopot be lehet tiltani a város közepén.

Az elnöki beszéd alatt teljesen elfacsarodott a szívem. Vagy inkább irigység volt? Nem is tudom. Mindenesetre ott álltam egy hatalmas tömeg közepén, akik szép csendben, nyugodtan végighallgattak az országuk vezetőjének a beszédét. Nem fütyültek, nem volt húúú meg haaa, nem dobáltak tojást, nem szerveztek ellentüntetést, nem volt tele a város rohamosztagokkal és nem kellett bedeszkázni az ablakokat. A néhány felvonuló rendőr feladata kizárólag a forgalom segítése volt, bár azzal se volt sok dolguk, az emberek megoldották maguk.

Aztán szépen levonult az óriási tömeg a folyópartra, nem volt lökdösődés, mindenki elhelyezkedett és szép kulturáltan megnéztük a tűzijátékot. Tapsoltunk és hazasétáltunk. Hihetetlen, hogy így is lehet(ne).

Egyébként ami a letteket illeti - nekem nagyon szimpatikus népség. Első blikkre zárkózottnak tűnnek, nem sugárzik róluk úgy a kedvesség és a barátságosság, mint mondjuk a délkelet-ázsiai emberekről. De ha kérdéssel fordulunk feléjük, mindig segítenek és nem csak pont annyit, amennyit muszáj, hanem lelkiismeretesen. Mindenhol, ahol megfordultam, abszolút tiszták voltak az utcák, sehol nincs szemét vagy graffiti. A vonatok nem túl elegánsak, de tiszták és pontosak. Az emberek meglehetősen nyugodtak, nem láttam részegeket vagy hangosan kiabálókat. A gyalogosok nem rohangálnak át az utcán a pirosban es az autósok megállnak mindig a zebra előtt. Nagyon kulturált népség, kicsit szomorúan gondoltam az otthoni állapotokra, miért vagyunk mi fényévekre ettől. No de egyszer talán... Az árak hasonlítanak az otthoniakhoz, vagy talán még egy kicsit magasabbak. A helyi deviza nagyon erős, egy euró átváltási aránya 0.7 lat. Rendes étteremben egyszer sem jártam, mert vannak isteni pelmeni gyorséttermek, de azért ott is 3 euró körül kell fizetni, egy városi buszjegy pedig egy kb. euró.

Utolsó nap délelőttjén még kószáltam egy utolsó az óvárosban és magamba tömtem az utolsó adag pelmenit, aztán kibuszoztam a reptérre. Sikerültek a kötelező vásárlások is - magamnak a saját két rögeszmém (helyi zene es ajándék a lakásnak), aztán a masszőrömnek összegyűjtöttem a teljes érmesorozatot, az egyik barátnőmnek beszereztem hűtő-mágnest és a cukorzacskó-gyűjtő fanatikusnak vadásztam két cukorzacskót (többet nem tudtam felkutatni). Remélem, mások nem találnak meg különös hobbikkal, mert mar ennyit is elég észben tartani.

Ismét prágai átszállással repültem haza. Prágában még összefutottam egy évek óta nem látott volt kollégával, így Budapestig vidáman csacsogva telt az utazás. Nagyon kellemes pár nap volt, úgyhogy beiktatom a közeljövőben a másik két balti államot is. De addig még elmenekülök valahova melegebb tájakra, ha nem jön közbe semmi, januárban Afrikába.