4. A hegyvidéken

Február 1.

Reggel 5.30-as ébresztő (grrr), gyors pakolás, kávé, indulás. A reggelit dobozba csomagolva kaptam meg. A World’s End nevű kilátóponthoz igyekeztem, ahova korán kell menni, mert 10 után már ködbe borul, amit látni kell. Egy órát autóztunk, aztán nagy meglepetésemre egy fél órát sorban álltunk a belépőjegyért. Mint kiderült, ahogy lemegy az európai karácsonyi-újévi hajrá, megjelennek a kínaiak, nekik ugyanis most vannak az újévi ünnepek, szabadságok, és elárasztják az országot. Volt néhány nagyon vicces csoport, főleg a fotósok néztek ki furán a hatalmas telefotó objektívekkel, állványokkal, fotós mellényekben, rettentő komolyan véve magukat.

Végre fél nyolc után nekivágtam. A túra egy körút, mintegy 9 km, érintve egy vízesést és két kilátópontot: a kicsi és a nagy Világvégét. Egy pontnál el kellett dönteni, hogy az óramutató járásával megegyezően vagy ellentétesen induljak – úgy döntöttem, legyen az az irány, amerről tovább tart elérni a Világvége pontra, mert nagyon párás-ködös volt az idő, és nem gondoltam, hogy fél órán belül kitisztul.

Nem lett igazam, mert szép gyorsan tisztult az idő, úgyhogy teljes iramban mentem, nehogy pórul járjak, és a végén leereszkedjen a völgybe a köd, mire odaérek. Csuromvizesen trappoltam végig az utat, pár fotó kattintására azért maradt idő. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a haladási irányommal a törpe kisebbséghez tartoztam, ugyanis egyre többen jöttek velem szembe, akik még korábban elindultak és már visszafele tartottak. A kilátópontnál több tucat turista nyüzsgött, nagyrészt kínaiak, boldogan fotózva egymást és magukat. Maga a Világvége egy olyan plató, melyet egy 870 méter mély völgy határol. Nincs korlát, így kicsit veszélyes a hely, évente páran le is szoktak pottyanni. Kicsit illúzióromboló volt a Világvége elnevezéshez képest, hogy a világ végén túl, a völgyben még volt lakott település – amikor kitisztult az idő, egész jól lehetett látni.

Amikor kifotóztam magam, visszasétáltam a kiindulópontra. Útközben láttam pár érdekes madarat, például egy nagyobb, kerekded barnát fehér pöttyökkel és néhány pici szép kéket – de meg nem mondom, mik azok.

Úttalan utakon haladtunk Ellába, ismét láttam szép teaültetvényeket. Itt is elragadó kis szállásom van, az Auróra Bungalows (2500 SLR) Két házikóban négy szoba, az árnyas veranda előtt jackfruit fákkal.

A jackfruit vicces növény: amíg éretlen, addig zöldségként használják (kókusztejjel curryt készítenek belőle), amikor megérik, akkor gyümölcsként fogyasztják, majd a kicsit túlérett, nagyon édes gyümölcsöt desszertekben hasznosítják.

Ella amolyan hátizsákos paradicsom, remek magánszállásokkal, és ebben a kemény versenyben első ez a kis paradicsom a tripadvisor listáján. Az egész utazás során ez volt a kedvenc szállásom. A tulaj soha nem volt útban, nem volt tolakodóan kedves, de mindig ott termett mosolyogva, amikor szükség volt rá. Amikor kértem például tőle egy kést a mangómhoz, akkor a konyhából a késsel együtt hozott egy másik mangót is, hátha az enyém már nem jó.

Délután körbesétáltam a falut, ami nem volt nehéz, mivel mindössze két rövidke utcából áll. Az egyből nyilvánvaló volt, hogy legalább ötször annyi turista van, mint helyi lakos, és ennek megfelelően a település leginkább a külföldiekre utazó éttermekből és úgynevezett ájurvédikus centrumokból áll. Ez utóbbiak neve talán enyhén fellengzősnek tűnhet annak fényében, hogy általában egy apró viskót takarnak, melyben egy-két elfüggönyözött ágy áll.

Ettem egy gyorsétkezdében kottut, zöldséges-tésztás vaslapon frissen sütött egytálételt, isteni volt. A szomszéd asztalnál „Mátrabérc terepfutás” feliratú srác ült, családostól, magyarul beszéltek, de nem mentem oda hozzájuk.

Vacsorára valami egészen elképesztő lakomát kaptam. Banánlevélbe csomagolva barnarizst és hozzá 9 kis tálkában a fogásokat: curryket, mangó csatnit, papadamot, mentapürét. Zseniális volt. A szálláshoz tartozó Ella Villageben volt mindez, amit a szállásadóm üzemeltet, ez a végtelenül szimptikus, csupa mosoly fickó.

Február 2.

A reggeliben sem kellett csalódni: olyan sűrű gyümölcslevet kaptam, hogy kanállal kellett kiszedni a végét, mangó, papaya, és még ki tudja, miféle egzotikus gyümölcsökből. No és volt hopper is, ez a helyi palacsinta, amibe a külföldi turistáknak tojást ütnek, a helyiek meg telepakolják valami chilis curryvel.

Kicsit fura programmal indult ma a nap: elautóztunk együtt egy félórányira levő városba, ahonnan visszavonatoztam egy óra alatt Ellába. Hogy ennek mi értelme volt? Mindenképpen ki akartam próbálni itt a hegyvidéken a vonatozást, ami szinte kötelező program itt Sri Lankán. És megérte a bolond ötlet, nagyon élveztem minden percét. A másodosztály egy darab 20 üléses kocsiból állt, melyet szinte teljesen elfoglalt egy orosz csoport, először meg is ijedtem, hogy fogok fotózni, de szerencsére izgága módon ide-oda rohangáltak, így akadt nekem is lehetőség hozzáférni ablakhoz.

Dél körül érkeztünk meg Tissába, ahol becsekkoltam a szállásra (Senoga Guesthouse), ahol meglepő házikedvenc volt.

Röpke pihenő után már indultunk is a Yala nemzeti parkba. A sofőröm szerzett dzsipet, 4000 SLK-ért, amihez még jött a parkbelépő, 3700 LKR.

Az első számú vágyam az volt, hogy lássak leopárdot, mert itt elég jó esély van rá, és félig-meddig sikerült is. Láttunk ugyanis kettőt: egyszer egyet elsuhanni nem túl messze két bokor közt, másodszor meg egyet lustálkodni egy faágon, nagyon messze. Sajnos fotó egyikről se tudott készülni, így azért nem volt teljes az öröm. Ami persze igazságtalanság, mert rengeteg más állatot láttunk: elefántot, mongúzt, varacskos disznót, őzikéket, hatalmas krokodilt, vizibivalyt, sast, pávát, egy rakás egyéb mararat. Rengeteg dzsip volt a parkban, főleg a leopárdok körül, harmind autó okádta magából a füstöt, nem is csoda, hogy nem jöttek a nagymacskák közelebb.

Volt pár kis adrenalin-emelkedés is, leginkább amikor szembejött velünk az úton egy elefánt, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ki akarna térni. Jött több dzsip is az úton, de mi voltunk elöl, és mintha a vezetőm is kicsit feszült lett volna. Mondta, tegyünk be mindent a vezetőfülkébe a kinti utastérből, mert az elefánt szereti körbeszaglászni a dolgokat gyümölcs után kutava, és ha beleszagol a fényképezőgépbe, nem biztos, hogy sok marad belőle – jobb, ha nincs ott semmi. Az elefánt egyre közelebb jött, és elég fenyegető volt, úgyhogy a sofőr gyorsan inkább letért az erdőbe egy nagyot kerülni, és a többi dzsip is követte. Picit azért féltünk, de kell ennyi izgalom.

Este ismét elképesztő vacsorában volt részem a vendégházban: ismét 9 kis tányérka sorakozott az asztalon, megpakolva finomabbnál finomabb falatokkal. Volt hal és rák isteni ízesítéssel, saláta, édesburgonya, kókuszreszelék, barna rizs és string hopper köretnek.

A teraszon levő másik asztalnál egy szimpatikus angol pár ült, kiabálva beszélgettünk, de esély nem lett volna összeülni egy asztalhoz:  nem fértek volna el a tányérjaink. Itt  is amolyan házi vendéglátás részese vagyok, csak három szoba van kiadva a családi házban. Nem mondanám, hogy luxus, az én szobámnak történetesen ablaka sincs, de annyira kedvesek a háziak és olyan zseniális volt a vacsora, hogy minden meg van bocsátva.