2. A Kulturális háromszög

Január 28.

Hatott a tegnapi fejmosás, ma pontosan jött a bácsi. Két világörökségi helyszín volt előirányozva a napra: Dambulla és Sigiraya. Volt még egy-két dolog, amin töprengtem, de a sofőröm láthatólag még nem is hallott azokról a helyekről, és látván, milyen csigalassúsággal haladunk, úgy voltam vele, inkább nem erőltetem, legyenek meg a fontos dolgok.

Dambullában aránylag kibírható, 1500 LKR volt a belépő. Jó kis kapaszkodó volt elérni a sziklatemplomokat, amivel a városka beírta magát az UNESCO listára. De igazán megérte a kis lépcsőzés, mert lenyűgözőek a sziklába vájt templomok, tele Buddha szobrokkal és falfestményekkel.

Visszafelé sétálva egy rakás majommal is találkoztam, egészen meglepő volt, milyen ügyesen hámozták meg a magokat, terményeket.

Pont abban a minutumban, ahogy visszaértem az autóhoz, elkezdett szitálni az eső, de reménykedtem, mire a közeli Sigiriyához érünk, eláll. Így is lett. Ott ismét mellbevágó belépő volt, 3900 LKR (30 dollár), bár legyünk őszinték, ez csak ázsiai mértékkel magas, Európában vagy Észak-Amerikában nem lepődnék meg rajta.

Sigiriya, avagy az Oroszlánszikla megmászása elég szép feladatnak tűnt, különösen két napnyi gyengélkedés után.

Nem voltam benne biztos, hogy felmászok a tetejére, de a sofőröm megoldotta a dilemmát azzal, hogy közölte, ő most elhajt a másik kapuhoz – menjek fel a tetejére és jöjjek le a másik oldalon. Így hát nekivágtam. Később kiderült, a másik parkolóhoz vezető út kedvéért nem muszáj teljesen felmenni a csúcsra, de olyan elképesztően szép volt a felfele vezető út, hogy egészen elfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is szeretek hegyet mászni.

Nagyon változatosak voltak a lépcsősorok, és félúton meg lehetett kicsit pihenni egy csodálatos falfestményekkel díszített barlang bámulásával.

Minden kanyarnál jobbnál jobb fotólehetőségek adódtak, és ez viszi előre a szenvedélyes fotóst. A bugyim is csuromvizes lett, mire felértem, rettenetesen párás volt a levegő, de legalább nem esett. A kis vízalatti gép is megsínylette a páratartalmat, egy félórára bepárásodott a lencse, addig használtam az okostelefont. A nagy gépet nem akartam felcipelni, ha már ekkora gépválaszték van. Hamar rájöttem, a vízalatti gép nem csak víz alatt hasznos, de esőben is, vagy kevés fénynél, például templombelsőben (2.0 rekesz!), no és ha lusta vagyok a Canont magammal vinni. Útközben párszor hálát rebegtem a felhős időért, mert tűző napsütésben ez elég gyilkos séta lett volna.

Mire végeztem, még csak 2 óra körül volt, és magam is meglepődtem, de nem voltam annyira fáradt a túra után, így gondoltam, jöhet még egy – így hát Ritigala felé irányítottam a sofőrt. Ismét minden sarkon meg akart állni, de elég határozottan irányítottam, nem volt bonyolult az út. Sajnos a romokhoz vezető út utolsó 2-3 kilométer személyautó részére járhatatlannak bizonyult, csak terepjáróval lehetett volna továbbmenni, vagy pedig gyalog. A rommezőnél azonban most egy idegenvezető-jelölt se sündörgött, pedig máshol tucatjával vannak. Ez egy kevésbé ismert hely, nem is volt rajtunk kívül egy turista se erre, csak két helybéli srác. Ők elég megdöbbenve néztek, amikor rákérdeztem, hogy egyedül szerintük elindulhatok-e, és határozottan rázták a fejüket, hogy nem. Egyrészt itt nincs egyértelmű út az erdős területen, könnyen eltévedhetek, másrészt jöhetnek elefántok, és ha nem reagálok jól rájuk, bajba kerülhetek. Nem akartam erőltetni a dolgot, így visszafordultunk, és megkerestük a második szállásom Habarana városában.

Amiatt nem volt teljesen felesleges a kitérő, hogy láttam rizsföldeket, és egy érdekességet is: a gazda a kis termőterülete közepén levő, fára eszkábált kunyhóban lakik. A rizstermő terület körbe van kerítve dróttal, amely megszólaltat egy üres tartályból készült dobot, ha egy nagyobb állat megmozdítja. Erre felébred a puskával alvó gazda, és azonnal a levegőbe lő, hogy elriassza a terményt megdézsmálni kívánó elefántokat vagy más állatokat. Ügyes.

A Mutu Village (4500 LKR) kis családi panzió még kedvesebb, mint az előző, csak néhány szobás házikó egy trópusi kert közepén. A sok érdekes fafajtának kifejezetten jól állt, hogy miután megérkeztem, lezúdult egy zápor. Érkezéskor gyömbérteát kaptam (sajnos rettentő sok cukorral, így amikor nem látták, felét kiöntöttem), vacsorára meg szuper fogásokat. Egy új-zélandi párral kerültem egy asztalhoz, azonnal egy hullámhosszon voltunk, szimpatikus fiatalok, Vietnamban élnek. Ahogy felvázoltuk az útitervünket, meglehetősen hasonló, sőt egy-két szállás is egyezik, úgyhogy valószínűleg még összefutunk. A kerthez egy cuki fekete-fehér cica is tartozik, holnap megpróbálom majd becserkészni.

Január 29.

Elég kevés alvás volt, sokáig áthallatszott a család beszélgetése, aztán hajnalban müezzin, majd a kenyeret hozó autó zenéje. De valahogy összekapartam magam. Reggeli után nekivágtunk öreg sofőrömmel Polonnaruwa nevezetességeinek. A szállástól egy óra az út, amit sikerült másfél órára nyújtani, annyira lassan vezet a bácsi, aztán meg persze most se tudta, hol lehet jegyet vásárolni. Kezd nagyon betelni a pohár.

Kicsit csepergett az eső is, ami nem könnyítette meg a romok körbejárását, különösen, hogy szanaszét vannak szóra nagy területen. Mindegyiknél szandál le, aztán mehet az ember mezítláb a sárba. A vezetőm persze nem tudta, mi merre, de az útikönyvem és a parkolókban állomásozó többi sofőr útmutatásai alapján csak megtaláltunk minden fontosabb romot. Ide se volt olcsó a belépő, 3250 LKR.

Visszatérve a szállásra kis pihenés, aztán a tulaj szervezett nekem egy dzsipet, hogy el tudjak menni a közeli nemzeti parkba elefántokat nézni. Ezt bírom az ázsiai – meg általában a fejlődő országokbeli –utazásokban, hogy a teljes káosz ellenére mindent annyira könnyű elintézni. Csak kell egy jó kontakt, mint itt ez a kis panziós, és annak mindig van elég ismerőse. A tesó éppenséggel sofőr, az unokatestvérnek van masszázsüzlete, és így tovább. Ha kell egy bicaj másnapra, csak annyit kérdeznek, reggel hány órára hozzák. Minden szállásadó, minden sofőr az információk kimeríthetetlen tárháza, akik mindent meg tudnak szervezni – és ráadásul mindig jól, mert nem kockáztatnák a saját hírnevüket gyenge szolgáltatások ajánlásával. Ajith, az itteni szállásadóm még az autóbérlő cégemet is felhívta, és leteremtette őket, milyen sofőrt küldtek – bár semmi köze nem volt hozzá, az én gondomat rögtön a magáénak érezte, és azonnal igyekezett megoldani.

A szafarira egy nagyon ügyes, helyes sofőrt kaptam, aki ráadásul minden távoli madarat kiszúrt. Én jó, ha az elefántokat észreveszem. Mondogatta a madarak neveit, meg egy könyvben is mutogatta őket, de nekem ez annyira sötét zóna. Mindig megfogadom ilyenkor, hogy kiművelem magam legalább alapszinten madarakból, de aztán hazaérve mindig elmarad.

A látott madarak: green bee-eater (smaragdgyurgyalag), blue-tailed bee-eater (kékfarkú gyurgyalag), kingfisher (jégmadár), grey-headed fish eagle (szalagos vízisas), peacock (páva), openbill stork, white-bellied sea-eagle (fehérhasú rétisas), red wattled lapwing (indiai bíbic), painted stork (hindu gólya), myna (pásztormejnó), grey heron (szürke gém), jungle fowl (gallus), black-winged stilt (gólyatöcs).

Az elefántok területére át kellett kelni egy folyón, ami nekem kicsit neccesnek tűnt.

Megálltunk a partján, a többi dzsip sofőrje is vakargatta a fejét. Amíg tanakodtak, az én sofőröm kiszállt egy pillanatra valamiért, én meg azt vettem észre, hogy az autó csigalassúsággal ugyan, de határozottan csúszni kezd a folyó felé, míg én egyedül ülök az anyósűlésen. Kapkodtam a kézifék után, de kapkodhattam, mert ott nem volt semmi, az itt a sofőr másik oldalán van. A kiabálásomra szerencsére észbekapott a fiú, beugrott az autójába, és épp az utolsó pillanatban lépett a fékre. Kicsit hevesebben vert a szívem.

A sofőrök úgy határoztak, próbáljuk meg, úgyhogy átkelt minden autó a vízen, különösebb fennakadás nélkül. Hamarosan az elefántok is előbukkantak, bár nem 50-100, mint szokott, hanem vagy két tucat, így esőben kevésbé kell nekik a tóhoz zarándokolni. A jó hír viszont az volt, hogy volt köztük pár kölyök, azok mindig nagyon édesek.

Elkezdett szakadni az eső, úgyhogy kicsit feszültebben néztem a sasokat és pávákat, mert cidriztem, hogy fogunk visszahajtani a folyón, ha még nagyobb lesz. És igazam volt, nagyon megküzdöttek a fiúk, mire minden autó átkelt, hármat is csőrlözni kellett a végén, csúszkált mindenki össze-vissza. Ahogy elnéztem, nem nagyon bánták, hogy nyakig sárosak lettek, szerintem élvezik az adrenalint.

A dzsipes srác egyből a masszázsra vitt, meg van ez szervezve kéremszépen. Ott egy idős néni vett kezelésbe, és úgy átgyúrt, ahogy még senki. A fejem búbjával kezdte, amire olajat öntött és jól belemasszírozta, aztán mindenhol a fejem, különös tekintettel az orrom hegyére és a fülem minden cimpájára. Utána hasra fekvés, és hátul mindenhol, majd hanyatt fekvés, és a  másik oldalt. Minden ujjperec, minden apró izom meg lett gyúrva. Utána befektettek egy fateknőbe, ami felül zárható volt, mint a szoligép, csak épp a fejem kilógott belőle. A teknő alja tele volt gyógynövényekkel, és rendesen jött a gőz is belőle, jól kiizzasztottak. Egészen újjászülettem.

Este email várt otthon, hogy holnap kapok új sofőrt, küldtem ugyanis pár emailt az autóbérlő cégnek, hogy ez így nem megy tovább. Sajnálom a bácsit, de az elkövetkező napokban a hegyekbe megyek, és ott nem szeretnék eltévedni, meg bizonytalankodva vezetni. Holnap még ő visz el Kandybe, aztán elválnak útjaink, ott átvesz a másik sofőr.