Sri Lanka bővelkedik világörökségekben, úgyhogy nem volt kérdés, előbb-utóbb sorra kerül az utazások listáján. Amikor lecsaptam egy kedvező ajánlatra a Maldív-szigetekre, adta magát, hogy összekössem azt egy Sri Lanka utazással.
Sri Lanka utazás – praktikus információk
Vízumot online lehet előre igényelni és bankkártyával fizetni. Emailben jön egy visszaigazolás egy regisztrációs kóddal, ezt otthon ki kell nyomtatni, mert a reptéren be kell mutatni. A visszaigazolás alapján pecsételik be a vízumot az útlevélbe. Az útlevélnek a beutazástól számított 6 hónapig érvényesnek kell lennie, a vízum 30 napig érvényes.
Kötelező oltás nincs, és nem is fontos semmit beadatni. Malária sincs, úgyhogy nem érdemes gyógyszert szedni.
Eurót vagy dollárt célszerű kivinni és ott váltani Sri Lanka-i rúpiára. A reptéren elég egy keveset, majd a városban a többit (ott jobb az árfolyam).
A legbarátságosabb szállások a kis családi panziók, azok viszont általában nem fogadnak el hitelkártyát, úgyhogy vigyetek készpénzt.
Minden apróságért borravalót illik adni (például a templomnál a cipő őrzéséért), így mindig legyen a pénztárcában aprópénz.
A templomba vállat és térdet fedő ruházatban lehet belépni, de mezítláb. Mivel egy-egy városban számos templom van, így állandóan fel-le kell venni a lábbelit, érdemes papucsot hozni.
Tekintettel arra, hogy az ország meglehetősen biztonságos, akár tömegközlekedéssel is bevállalható, de az azért igen lassú. Ahhoz viszont elég kompakt kis ország, hogy belső repülőutakat iktassunk be. Sri Lankát a legcélszerűbb egy bérelt autóval bejárni, méghozzá sofőrrel. Ez kényelmes, biztonságos, gyors és nem vészesen drága.
Sri Lankán pompásan lehet kombinálni a tengerparti pihenést egy kulturális körúttal. Ha belefér anyagilag, a legjobb átmenni a Maldív-szigetekre nyaralni, de ha nem, Sri Lankán is akadnak szép partszakaszok.
A maximum hőmérséklet egész évben 30 fok körül van, az utazás időpontját inkább a csapadék mennyisége határozza meg. A legnedvesebb hónapok a május és június, valamint október és november. A legideálisabb időszak decembertől áprilisig tart.
Sri Lanka látnivalók – utazás egyénileg
Colombo
2014. január 26.
Colombo repülőterén jó nagy nyüzsgés fogadott. Lassan ment az útlevélkezelés, de meglett a pecsét, szerencsére a táskám is, úgyhogy már csak azon kellett izgulni, hogy várjon a sofőr. A Malkey nevű cégnél foglaltam egy autót sofőrrel, ismerős ajánlására. A kijáratnál hamarosan meg is láttam a nevem egy táblán, egy idős bácsi kezében. Gyorshajtással nemigen lesz baj, azt egyből megállapítottam.
Váltottunk pénzt nekem, aztán nekivágtunk. Elég bizonytalanul és lassan vezet a bácsi, de legalább óvatosan. Ma egyetlen program volt: eljutni az első szálláshelyre, Anuradhapurába. Rögtön első nap megértettem, miért mondta minden itt járt ismerősöm, hogy sokkal tovább tart az út mindenhova, mint gondolnánk. Mi is csigalassúsággal mentünk, tökéletesen egyenes, üres utakon is csak ötvennel, és állandóan megálltunk, mert a sofőr szomjas lett, meglátott egy lottóárust, adományt akart adni egy templomban, és még sorolhatnám. Amikor már épp feladtam a reményt, hogy még valaha célba érünk, végre elértük Anuradhapura városát, de korán örültem, mert utána jött még az igazi nehézség: felkutatni a vendégházat. Egy picike eldugott utcában van, úgyhogy telefonos segítséggel mentünk, de így se volt könnyű. A szállás (London Palace) nagyon rendben van, vadonatúj magánszállás modern fürdőszobával, de a kaja nevetségesen lassan jött, ugyanis itt nincs konyha, és másik hotelből hozzák. No, sebaj.
Anuradhapura
2014. január 27.
Reggel 8-ra beszéltük meg a találkozót a sofőrrel, de csak fél 9-re érkezett meg. Láthatóan nem direkt csinálja, csak kicsit szenilis, de azért igyekeztem határozottan elmagyarázni neki, hogy nem szeretnék minden reggel én várni őrá. Nekivágtunk. Ma a város világörökségi nevezetességeit vettük sorra, van néhány sztúpa és romos templom, több csoportban szanaszét nagy területen.
Sajnos a sofőrömről az is kiderült, hogy egyáltalán nem tud tájékozódni, így ötpercenként meg kellett állnunk iránymutatást kérni. Ennél is elképesztőbb volt, hogy az egyik templomból kisétálva fogalma nem volt, merre hagytuk az autót, még jó, hogy én emlékeztem, és odavezettem. Amikor az első egy-két látnivalónál nekem kellett rá várni, hogy szép lassan megnézzen mindent, akkor kissé fejcsóválva megpróbáltam neki elmondani, hogy inkább várjon meg az autónál, míg én körülnézek, különben soha nem végzünk a nevezetességekkel.
A városka világörökségi látnivalói közül az ősi bódhi-fa a legnevezetesebb, amit alig lehetett látni a köré emelt templomtól. A hívek az ajándékukat a nonstop szolgálatban levő őrnek adták át, az vitte a fához.
Mihintale
Mivel hőemelkedésem volt, és fájt a torkom, úgy döntöttem, nem lesz ebédszünet, hanem egy lendülettel átautóztunk Mihintaleba is, hogy mihamarabb vissza tudjak menni délután a hotelbe pihenni. Eleinte itt is rossz irányba mentünk és sok-sok kérdezősködés után visszafordultunk – ekkor azért már kezdtem elveszíteni a türelmem, mert naponta meghatározott idő és kilométer van a napidíjban, és bármelyiket túllépem, az plusz költség, így az eltévedések, kérdezősködések az én zsebemet terhelik.
Mihintale a szingaléz buddhizmus szülőhelye és fontos zarándokhelye. Templomkomplexumához 1843 lépcső vezet, de én lecsaltam az első néhány százat azzal, hogy egy kis mellékúton felhajtottunk az első platformig, aztán az utolsó pár tízet is, mert csak a legfontosabb templomig (Ambasthale Dagoba) mentem. Onnan még egy nagyon meredek és keskeny lépcsősor vezet a kőszikla tetejére, de addigra csurgott rólam a víz, és nemcsak a hőségtől, hanem a láztól, így inkább azt már nem erőltettem.
Este még utoljára kihúzta a gyufát a sofőr, amikor megmutatta az időelszámolását, ahova az előző este másfél órával többet írt, mint amikor elváltak útjaink a szállásomnál. Úgyhogy bármennyire is sajnálom az öreget, írtam egy levelet az autóbérlő cégnek, hogy ha megoldható, küldjenek másik sofőrt.
Dambulla
2014. január 28.
Hatott a tegnapi fejmosás, ma pontosan jött a bácsi. Két világörökségi helyszín volt előirányozva a napra: Dambulla és Sigiraya. Volt még egy-két dolog, amin töprengtem, de a sofőröm láthatólag még nem is hallott azokról a helyekről, és látván, milyen csigalassúsággal haladunk, úgy voltam vele, inkább nem erőltetem, legyenek meg a fontos dolgok.
Dambullában aránylag kibírható, 1500 LKR volt a belépő. Jó kis kapaszkodó volt elérni a sziklatemplomokat, amivel a városka beírta magát az UNESCO listára. De igazán megérte a kis lépcsőzés, mert lenyűgözőek a sziklába vájt templomok, tele Buddha szobrokkal és falfestményekkel.
Visszafelé sétálva egy rakás majommal is találkoztam, egészen meglepő volt, milyen ügyesen hámozták meg a magokat, terményeket.
Sigiriya
Pont abban a minutumban, ahogy visszaértem az autóhoz, elkezdett szitálni az eső, de reménykedtem, mire a közeli Sigiriyához érünk, eláll. Így is lett. Ott ismét mellbevágó belépő volt, 3900 LKR (30 dollár), bár legyünk őszinték, ez csak ázsiai mértékkel magas, Európában vagy Észak-Amerikában nem lepődnék meg rajta.
Sigiriya, avagy az Oroszlánszikla megmászása elég szép feladatnak tűnt, különösen két napnyi gyengélkedés után.
Nem voltam benne biztos, hogy felmászok a tetejére, de a sofőröm megoldotta a dilemmát azzal, hogy közölte, ő most elhajt a másik kapuhoz – menjek fel a tetejére és jöjjek le a másik oldalon. Így hát nekivágtam. Később kiderült, a másik parkolóhoz vezető út kedvéért nem muszáj teljesen felmenni a csúcsra, de olyan elképesztően szép volt a felfele vezető út, hogy egészen elfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen nem is szeretek hegyet mászni.
Nagyon változatosak voltak a lépcsősorok, és félúton meg lehetett kicsit pihenni egy csodálatos falfestményekkel díszített barlang bámulásával.
Minden kanyarnál jobbnál jobb fotólehetőségek adódtak, és ez viszi előre a szenvedélyes fotóst. A bugyim is csuromvizes lett, mire felértem, rettenetesen párás volt a levegő, de legalább nem esett. Útközben párszor hálát rebegtem a felhős időért, mert tűző napsütésben ez elég gyilkos séta lett volna.
Ritigala
Mire végeztem, még csak 2 óra körül volt, és magam is meglepődtem, de nem voltam annyira fáradt a túra után, így gondoltam, jöhet még egy – így hát Ritigala felé irányítottam a sofőrt. Ismét minden sarkon meg akart állni, de elég határozottan irányítottam, nem volt bonyolult az út. Sajnos a romokhoz vezető út utolsó 2-3 kilométer személyautó részére járhatatlannak bizonyult, csak terepjáróval lehetett volna továbbmenni, vagy pedig gyalog. A rommezőnél azonban most egy idegenvezető-jelölt se sündörgött, pedig máshol tucatjával vannak. Ez egy kevésbé ismert hely, nem is volt rajtunk kívül egy turista se erre, csak két helybéli srác. Ők elég megdöbbenve néztek, amikor rákérdeztem, hogy egyedül szerintük elindulhatok-e, és határozottan rázták a fejüket, hogy nem. Egyrészt itt nincs egyértelmű út az erdős területen, könnyen eltévedhetek, másrészt jöhetnek elefántok, és ha nem reagálok jól rájuk, bajba kerülhetek. Nem akartam erőltetni a dolgot, így visszafordultunk, és megkerestük a második szállásom Habarana városában.
Amiatt nem volt teljesen felesleges a kitérő, hogy láttam rizsföldeket, és egy érdekességet is: a gazda a kis termőterülete közepén levő, fára eszkábált kunyhóban lakik. A rizstermő terület körbe van kerítve dróttal, amely megszólaltat egy üres tartályból készült dobot, ha egy nagyobb állat megmozdítja. Erre felébred a puskával alvó gazda, és azonnal a levegőbe lő, hogy elriassza a terményt megdézsmálni kívánó elefántokat vagy más állatokat. Ügyes.
Habarana
A Mutu Village kis családi panzió még kedvesebb, mint az előző, csak néhány szobás házikó egy trópusi kert közepén. A sok érdekes fafajtának kifejezetten jól állt, hogy miután megérkeztem, lezúdult egy zápor. Érkezéskor gyömbérteát kaptam (sajnos rettentő sok cukorral, így amikor nem látták, felét kiöntöttem), vacsorára meg szuper fogásokat. Egy új-zélandi párral kerültem egy asztalhoz, azonnal egy hullámhosszon voltunk, szimpatikus fiatalok, Vietnámban élnek. Ahogy felvázoltuk az útitervünket, meglehetősen hasonló, sőt egy-két szállás is egyezik, úgyhogy valószínűleg még összefutunk. A kerthez egy cuki fekete-fehér cica is tartozik, holnap megpróbálom majd becserkészni.
Polonnaruwa
2014. január 29.
Elég kevés alvás volt, sokáig áthallatszott a család beszélgetése, aztán hajnalban müezzin, majd a kenyeret hozó autó zenéje. De valahogy összekapartam magam. Reggeli után nekivágtunk öreg sofőrömmel Polonnaruwa nevezetességeinek. A szállástól egy óra az út, amit sikerült másfél órára nyújtani, annyira lassan vezet a bácsi, aztán meg persze most se tudta, hol lehet jegyet vásárolni.
Kicsit csepergett az eső is, ami nem könnyítette meg a romok körbejárását, különösen, hogy szanaszét vannak szóra nagy területen. Mindegyiknél szandál le, aztán mehet az ember mezítláb a sárba. A vezetőm persze nem tudta, mi merre, de az útikönyvem és a parkolókban állomásozó többi sofőr útmutatásai alapján csak megtaláltunk minden fontosabb romot. Ide se volt olcsó a belépő, 3250 LKR.
Minneriya nemzeti park
Visszatérve a szállásra kis pihenés, aztán a tulaj szervezett nekem egy dzsipet, hogy el tudjak menni a közeli nemzeti parkba elefántokat nézni. Ezt bírom az ázsiai – meg általában a fejlődő országokbeli –utazásokban, hogy a teljes káosz ellenére mindent annyira könnyű elintézni. Csak kell egy jó kontakt, mint itt ez a kis panziós, és annak mindig van elég ismerőse. A tesó éppenséggel sofőr, az unokatestvérnek van masszázsüzlete, és így tovább. Ha kell egy bicaj másnapra, csak annyit kérdeznek, reggel hány órára hozzák. Minden szállásadó, minden sofőr az információk kimeríthetetlen tárháza, akik mindent meg tudnak szervezni – és ráadásul mindig jól, mert nem kockáztatnák a saját hírnevüket gyenge szolgáltatások ajánlásával. Ajith, az itteni szállásadóm még az autóbérlő cégemet is felhívta, és leteremtette őket, milyen sofőrt küldtek – bár semmi köze nem volt hozzá, az én gondomat rögtön a magáénak érezte, és azonnal igyekezett megoldani.
A szafarira egy nagyon ügyes, helyes sofőrt kaptam, aki ráadásul minden távoli madarat kiszúrt. Én jó, ha az elefántokat észreveszem. Mondogatta a madarak neveit, meg egy könyvben is mutogatta őket, de nekem ez annyira sötét zóna. Mindig megfogadom ilyenkor, hogy kiművelem magam legalább alapszinten madarakból, de aztán hazaérve mindig elmarad.
A látott madarak: green bee-eater (smaragdgyurgyalag), blue-tailed bee-eater (kékfarkú gyurgyalag), kingfisher (jégmadár), grey-headed fish eagle (szalagos vízisas), peacock (páva), openbill stork, white-bellied sea-eagle (fehérhasú rétisas), red wattled lapwing (indiai bíbic), painted stork (hindu gólya), myna (pásztormejnó), grey heron (szürke gém), jungle fowl (gallus), black-winged stilt (gólyatöcs).
Az elefántok területére át kellett kelni egy folyón, ami nekem kicsit neccesnek tűnt.
Megálltunk a partján, a többi dzsip sofőrje is vakargatta a fejét. Amíg tanakodtak, az én sofőröm kiszállt egy pillanatra valamiért, én meg azt vettem észre, hogy az autó csigalassúsággal ugyan, de határozottan csúszni kezd a folyó felé, míg én egyedül ülök az anyósülésen. Kapkodtam a kézifék után, de kapkodhattam, mert ott nem volt semmi, az itt a sofőr másik oldalán van. A kiabálásomra szerencsére észbe kapott a fiú, beugrott az autójába, és épp az utolsó pillanatban lépett a fékre. Kicsit hevesebben vert a szívem.
A sofőrök úgy határoztak, próbáljuk meg, úgyhogy átkelt minden autó a vízen, különösebb fennakadás nélkül. Hamarosan az elefántok is előbukkantak, bár nem 50-100, mint szokott, hanem vagy két tucat, így esőben kevésbé kell nekik a tóhoz zarándokolni. A jó hír viszont az volt, hogy volt köztük pár kölyök, azok mindig nagyon édesek.
Elkezdett szakadni az eső, úgyhogy kicsit feszültebben néztem a sasokat és pávákat, mert cidriztem, hogy fogunk visszahajtani a folyón, ha még nagyobb lesz. És igazam volt, nagyon megküzdöttek a fiúk, mire minden autó átkelt, hármat is csörlőzni kellett a végén, csúszkált mindenki össze-vissza. Ahogy elnéztem, nem nagyon bánták, hogy nyakig sárosak lettek, szerintem élvezik az adrenalint.
A dzsipes srác egyből a masszázsra vitt, meg van ez szervezve kérem szépen. Ott egy idős néni vett kezelésbe, és úgy átgyúrt, ahogy még senki. A fejem búbjával kezdte, amire olajat öntött és jól belemasszírozta, aztán mindenhol a fejem, különös tekintettel az orrom hegyére és a fülem cimpájára. Utána hasra fekvés, és hátul mindenhol, majd hanyatt fekvés, és a másik oldalt. Minden ujjperec, minden apró izom meg lett gyúrva. Utána befektettek egy fateknőbe, ami felül zárható volt, mint a szoligép, csak épp a fejem kilógott belőle. A teknő alja tele volt gyógynövényekkel, és rendesen jött a gőz is belőle, jól kiizzasztottak. Egészen újjászülettem.
Este email várt otthon, hogy holnap kapok új sofőrt, küldtem ugyanis pár emailt az autóbérlő cégnek, hogy ez így nem megy tovább. Sajnálom a bácsit, de az elkövetkező napokban a hegyekbe megyek, és ott nem szeretnék eltévedni, meg bizonytalankodva vezetni. Holnap még ő visz el Kandybe, aztán elválnak útjaink, ott átvesz a másik sofőr.
Kandy
2014. január 30.
Reggel végre nem pirítós és rántotta volt, hanem helyi reggel: string hopper (rizslisztből készült vékony tészta) és lavaria, ami kókusz és méz egyvelegével töltött string hopper. Nyami.
Megjött a sofőr, kicsit féltem, mennyire fog haragudni. Ehhez képest szokatlanul vidám volt, amit nem nagyon értettem, de örültem neki. Kandybe megint nagyon lassan mentünk, de ez most nem csak az ő hibája volt, hanem a rengeteg útjavításé, ami miatt hatalmas dugók voltak. Megálltunk egy fűszerkertben is, az én kérésemre. Itt nagyon jó kis vezetés volt, egy pasi végigmagyarázott egy rakás növényt. Megmutatta, milyen az eredeti fa vagy bokor, milyen a termés, elmagyarázta, hogyan dolgozzák fel, és azt is, mire, hogyan használják. Nem meglepő módon a vezetés egy üzletben ért véget, ahol igencsak magas árak voltak, de úgy voltam vele, ha nem veszek legalább egy valamit, akkor busás borravalót illik adni, szóval úgyse úszom meg. Így hát beáldoztam majd egy éjszakai szállás árátegy ananászkészítményre, ami állítólag majd észrevétlenül leégeti rólam a zsírt. Egy picit kétségem azért maradt az igen dundi eladót szemlélve.
Egyszer aztán csak megérkeztünk Kandybe, ahol még tekeregtünk egy darabig, mire sikerült összetalálkozni az új sofőrömmel. Első blikkre nagyon szimpatikus, duci fiatalember, jól beszél angolul, talpraesett és nagyon jól vezet. Így azért mindjárt más.
Kandy maga elragadó kis városka egy festői tó körül.
Nevezetessége egy templom, melyet egy itt található Buddha-fog körül emeltek. Dél körül épp a legjobb idő volt a látogatásra, mert az új sofőröm szerint – aki nem mellesleg Kandyből származik – reggel és este hatalmas tömegek vannak. Olyankor sürgetve terelik a népet az egész területen, hogy folyamatos legyen a haladás. A fogat persze nem látni, mint ahogy az lenni szokott, csak tudja az ember, hogy ott van. Mármint ha tényleg ott van, és tényleg az eredeti, és tényleg Buddha foga.
Utána felhajtottunk egy kilátópontra, majd bankolás, és irány a teamúzeum. Itt nem sok látogató volt, és a kiállított gépek nem igazán kötöttek le, de maga az épület szép volt, és sok érdekességet lehetett megtudni a tea történelméről.
Egy különös szállodába is beugrottunk, a Helga’s Folly nevű hotelbe, melyet mintha Gaudi és Dali pingáltak volna ki, különös kívül-belül a falak dekorációja. Annyira bizarr, hogy nem szívesen laknék ott, de így körbesétálni érdekes volt.
A szállást itt is nehezen találtuk meg, csupa világvégi kis vendégházban foglaltam szobákat, de megérte, mert elragadóak itt is a háziak. Egy kedves házaspár egy kisfiúval, kutyával (Cindy) és macskával (Kitty). Igazi házi vendéglátás, Hanthana Holiday Rooms. Három szobájuk van, és az enyém a legjobb, bár ez véletlen alakult így, szuper ár-érték arány 20 dollárért. Még kis erkélyem is van. A házban él egy tacskó és egy cica is, de szerencsére nem jött elő az allergiám. Mivel én voltam az első magyar vendégük, kaptam egy kis ajándékot (karkötőt) és megkértek, hadd fotózzanak le. Teljesen odáig voltak, hogy Magyarországról jöttem.
Vacsorára az összes vendég összegyűlt a családi nagy asztalnál. Rajtam kívül két pár van most itt, az egyik egy filmre illően gyönyörű római házaspár, akik otthon a Jehova Tanúi soraiban szingaléz menekülteknek tartanak Biblia-órákat. Tíz éve foglalkoznak ezzel, elég jól megtanultak szingalézül, de már negyedszer jöttek el egy hónapra, hogy csiszolják a nyelvtudásukat. A másik házaspár idős nyugdíjasok Salt Lake Cityből, egy bácsi egész pici kopasz fejjel és egy néni hosszú ősz hajjal, akik szerint Amerikának hamarosan vége lesz, így elmenekültek, és beköltöztek egy indiai asramba. Ők most csak vízumhosszabbítás miatt jöttek át Sri Lankára. Mit ne mondjak, érdekes diskurzus volt a házigazdák mesterien elkészített fogásai felett, amit a két asztalfőről Kitty és jómagam követtünk kissé döbbent tekintettel:-)
2014. január 31.
Ma lustálkodás volt, csak 9-kor indultunk. Előtte helyi specialitást reggeliztem, kókusztejben főtt rizst, melyet – mi mással – kis tűzerős csilivel lehetett ízesíteni. Én inkább kis szolidan egy banánt rágcsáltam el hozzá.
Megkértem a sofőrömet, vigyen ki a piacra (és milyen jó, hogy ő van, az öreg bácsi soha nem találta volna meg). Hatalmas élmény volt, fillérekért lehetett kapni mindent, ami nálunk egy vagyon: kardamom, csillagánizs, fahéj, szerecsendió – be is vásároltam egy szatyornyit. A legérdekesebb a fahéjat volt látni „élőben”, egy hatalmas köteggel. Vettem rambutánt is, otthon ez is mindig aranyárban van.
Nuwara Eliya
Aztán irány Nuwara Eliya, a teaültetvényeken keresztül. Két gyárban meg is álltunk, ahol meg lehetett nézni, hogy dolgozzák fel a teát és mindkét helyen volt kóstoló és üzlet is, vettem is pár dobozzal. Útközben végig, amerre szem látott, teaültetvények sorakoztak, gyönyörű volt a táj. Ráadásul még láttunk teaszüretet is.
Nuwara Eliyaban elég hideg fogadott. Otthon az itteni szállás kiválasztásával ment el a legtöbb idő, mert akármelyik hotelről olvastam az értékeléseket, előbb-utóbb mindig volt egy olyan komment, hogy fáztak a vendégek, én meg azt utálok. Nagy nehezen találtam rá a Misty View Cottagera, melyről egyöntetűen jó vélemény volt, kiemelve, hogy adnak plusz takarót és kis elektromos fűtőalkalmatosságot. Ez az egész úton ez a legdrágább szoba, de most nem fogok megfagyni, hogy 10-20 dollárt megspóroljak. A nevét nyilván nem véletlenül kapta, a környező hegyek felett csak úgy lógnak a ködös felhők.
Vacsorára zöldséglevest és sült zöldségeket kértem, bár egyik sincs az étlapon, úgy gondoltam, kell egy kis egészséges étkezés. Persze megoldották, nem is rosszul.
Már épp le akartam feküdni a holnapi korai ébresztőre tekintettel, amikor beütött a krach. Azaz majdnem. Megjelent ugyanis az új sofőröm, Prasad, és közölte, hogy ő most visszamegy Colombóba, mert egy másik kliens kifejezetten őt kérte, és holnap reggelre leküldenek helyette valaki mást. Mondtam, hogy erről szó se lehet, még egyszer nem kockáztatok, örülök, hogy ő ilyen jó, de szegény láthatóan nem tudott mit csinálni, a főnöke ezt az utasítást adta. Mondtam, hívja fel a főnökét, de az nem beszélt angolul, így ő mondta el nagy kínok közepette, hogy én nem akarok ebbe belemenni. A főnök hajthatatlan volt. Felhívtam így az én kontaktom a cégnél, és felháborodva közöltem vele, hogy ezt nem lehet csinálni ügyfelekkel, és nem vagyok hajlandó másik sofőrrel utazni. Váltig ismételte, hogy ügyes sofőrt kapok majd, de hát az elsőről is ezt állították, úgyhogy a bizalmam már eljátszották.
Úgy láttam, itt kiabálással nem megyek semmire, úgyhogy halál nyugodtan közöltem. Egy: ha az én sofőröm elmegy, akkor bérlek másikat én magam ott a városban. A Malkey is tudja, hogy Sri Lankán gyakorlatilag mindenki potenciális sofőr, csak ár kérdése az alku. Kettő: ez esetben a Malkey egy kanyi vasat nem lát tőlem. Elkövették ugyanis azt a hibát, hogy nem kérték el a hitelkártyaszámomat, meg egyáltalán semmilyen papírt nem töltöttünk ki. Három: amint hazaérek, az első dolgom az lesz, hogy teleírom az internetet ezzel a történettel. Ő közölte, hogy nincs mit tenni, az új sofőr már elindult, erre lecsaptam. Legyen egy kis női hiszti is nyomatéknak. Átgondolhatták a dolgot, ugyanis félóra múlva jött a hír, hogy marad Prasad. Na azért.
World’s End
2014, február 1.
Reggel 5.30-as ébresztő (grrr), gyors pakolás, kávé, indulás. A reggelit dobozba csomagolva kaptam meg. A World’s End nevű kilátóponthoz igyekeztem, ahova korán kell menni, mert 10 után már ködbe borul, amit látni kell. Egy órát autóztunk, aztán nagy meglepetésemre egy fél órát sorban álltunk a belépőjegyért. Mint kiderült, ahogy lemegy az európai karácsonyi-újévi hajrá, megjelennek a kínaiak, nekik ugyanis most vannak az újévi ünnepek, szabadságok, és elárasztják az országot. Volt néhány nagyon vicces csoport, főleg a fotósok néztek ki furán a hatalmas telefotó objektívekkel, állványokkal, fotós mellényekben, rettentő komolyan véve magukat.
Végre fél nyolc után nekivágtam. A túra egy körút, mintegy 9 km, érintve egy vízesést és két kilátópontot: a kicsi és a nagy Világvégét. Egy pontnál el kellett dönteni, hogy az óramutató járásával megegyezően vagy ellentétesen induljak – úgy döntöttem, legyen az az irány, amerről tovább tart elérni a Világvége pontra, mert nagyon párás-ködös volt az idő, és nem gondoltam, hogy fél órán belül kitisztul.
Nem lett igazam, mert szép gyorsan tisztult az idő, úgyhogy teljes iramban mentem, nehogy pórul járjak, és a végén leereszkedjen a völgybe a köd, mire odaérek. Csuromvizesen trappoltam végig az utat, pár fotó kattintására azért maradt idő. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy a haladási irányommal a törpe kisebbséghez tartoztam, ugyanis egyre többen jöttek velem szembe, akik még korábban elindultak és már visszafele tartottak. A kilátópontnál több tucat turista nyüzsgött, nagyrészt kínaiak, boldogan fotózva egymást és magukat. Maga a Világvége egy olyan plató, melyet egy 870 méter mély völgy határol. Nincs korlát, így kicsit veszélyes a hely, évente páran le is szoktak pottyanni. Kicsit illúzióromboló volt a Világvége elnevezéshez képest, hogy a világ végén túl, a völgyben még volt lakott település – amikor kitisztult az idő, egész jól lehetett látni.
Amikor kifotóztam magam, visszasétáltam a kiindulópontra. Útközben láttam pár érdekes madarat, például egy nagyobb, kerekded barnát fehér pöttyökkel és néhány pici szép kéket – de meg nem mondom, mik azok.
Ella
Úttalan utakon haladtunk Ellába, ismét láttam szép teaültetvényeket. Itt is elragadó kis szállásom van, az Auróra Bungalows. Két házikóban négy szoba, az árnyas veranda előtt jackfruit fákkal.
A jackfruit vicces növény: amíg éretlen, addig zöldségként használják (kókusztejjel curryt készítenek belőle), amikor megérik, akkor gyümölcsként fogyasztják, majd a kicsit túlérett, nagyon édes gyümölcsöt desszertekben hasznosítják.
Ella amolyan hátizsákos paradicsom, remek magánszállásokkal. Az egész utazás során ez volt a kedvenc szállásom. A tulaj soha nem volt útban, nem volt tolakodóan kedves, de mindig ott termett mosolyogva, amikor szükség volt rá. Amikor kértem például tőle egy kést a mangómhoz, akkor a konyhából a késsel együtt hozott egy másik mangót is, hátha az enyém már nem jó.
Délután körbesétáltam a falut, ami nem volt nehéz, mivel mindössze két rövidke utcából áll. Az egyből nyilvánvaló volt, hogy legalább ötször annyi turista van, mint helyi lakos, és ennek megfelelően a település leginkább a külföldiekre utazó éttermekből és úgynevezett ajurvédikus centrumokból áll. Ez utóbbiak neve talán enyhén fellengzősnek tűnhet annak fényében, hogy általában egy apró viskót takarnak, melyben egy-két elfüggönyözött ágy áll.
Ettem egy gyorsétkezdében kottut, zöldséges-tésztás vaslapon frissen sütött egytálételt, isteni volt. A szomszéd asztalnál „Mátrabérc terepfutás” feliratú srác ült, családostól, magyarul beszéltek, de nem mentem oda hozzájuk.
Vacsorára valami egészen elképesztő lakomát kaptam. Banánlevélbe csomagolva barna rizst és hozzá 9 kis tálkában a fogásokat: curryket, mangó csatnit, papadamot, mentapürét. Zseniális volt. A szálláshoz tartozó Ella Villageben volt mindez, amit a szállásadóm üzemeltet, ez a végtelenül szimpatikus, csupa mosoly fickó.
2014, február 2.
A reggeliben sem kellett csalódni: olyan sűrű gyümölcslevet kaptam, hogy kanállal kellett kiszedni a végét, mangó, papaya, és még ki tudja, miféle egzotikus gyümölcsökből. No és volt hopper is, ez a helyi palacsinta, amibe a külföldi turistáknak tojást ütnek, a helyiek meg telepakolják valami csilis curryvel.
Kicsit fura programmal indult ma a nap: elautóztunk együtt egy félórányira levő városba, ahonnan visszavonatoztam egy óra alatt Ellába. Hogy ennek mi értelme volt? Mindenképpen ki akartam próbálni itt a hegyvidéken a vonatozást, ami szinte kötelező program itt Sri Lankán. És megérte a bolond ötlet, nagyon élveztem minden percét. A másodosztály egy darab 20 üléses kocsiból állt, melyet szinte teljesen elfoglalt egy orosz csoport, először meg is ijedtem, hogy fogok fotózni, de szerencsére izgága módon ide-oda rohangáltak, így akadt nekem is lehetőség hozzáférni ablakhoz.
Tissa
Dél körül érkeztünk meg Tissába, ahol becsekkoltam a szállásra (Sanoga Guesthouse), ahol meglepő házi kedvenc volt.
Yala nemzeti park
Röpke pihenő után már indultunk is a Yala nemzeti parkba. A sofőröm szerzett dzsipet, 4000 SLK-ért, amihez még jött a parkbelépő, 3700 LKR.
Az első számú vágyam az volt, hogy lássak leopárdot, mert itt elég jó esély van rá, és félig-meddig sikerült is. Láttunk ugyanis kettőt: egyszer egyet elsuhanni nem túl messze két bokor közt, másodszor meg egyet lustálkodni egy faágon, nagyon messze. Sajnos fotó egyikről se tudott készülni, így azért nem volt teljes az öröm. Ami persze igazságtalanság, mert rengeteg más állatot láttunk: elefántot, mongúzt, varacskos disznót, őzikéket, hatalmas krokodilt, vízi bivalyt, sast, pávát, egy rakás egyéb madarat. Rengeteg dzsip volt a parkban, főleg a leopárdok körül, harminc autó okádta magából a füstöt, nem is csoda, hogy nem jöttek a nagymacskák közelebb.
Volt pár kis adrenalin-emelkedés is, leginkább amikor szembejött velünk az úton egy elefánt, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ki akarna térni. Jött több dzsip is az úton, de mi voltunk elöl, és mintha a vezetőm is kicsit feszült lett volna. Mondta, tegyünk be mindent a vezetőfülkébe a kinti utastérből, mert az elefánt szereti körbeszaglászni a dolgokat gyümölcs után kutatva, és ha beleszagol a fényképezőgépbe, nem biztos, hogy sok marad belőle – jobb, ha nincs ott semmi. Az elefánt egyre közelebb jött, és elég fenyegető volt, úgyhogy a sofőr gyorsan inkább letért az erdőbe egy nagyot kerülni, és a többi dzsip is követte. Picit azért féltünk, de kell ennyi izgalom.
Este ismét elképesztő vacsorában volt részem a vendégházban: ismét 9 kis tányérka sorakozott az asztalon, megpakolva finomabbnál finomabb falatokkal. Volt hal és rák isteni ízesítéssel, saláta, édesburgonya, kókuszreszelék, barna rizs és string hopper köretnek.
A teraszon levő másik asztalnál egy szimpatikus angol pár ült, kiabálva beszélgettünk, de esély nem lett volna összeülni egy asztalhoz: nem fértek volna el a tányérjaink. Itt is amolyan házi vendéglátás részese vagyok, csak három szoba van kiadva a családi házban. Nem mondanám, hogy luxus, az én szobámnak történetesen ablaka sincs, de annyira kedvesek a háziak és olyan zseniális volt a vacsora, hogy minden meg van bocsátva.
2014. február 3.
Reggeli után sétáltam egyet a városban levő hatalmas tó partján, ami tele van virágokkal és madarakkal, nagyon idilli a táj.
Mirissa
10-re megjött a sofőröm és elautókáztunk Mirissa városába. Csak egyszer álltunk meg, egy gyümölcsárusnál, ahol bevásároltam érdekes helyi cuccokat: rambutánt, maracuját és mangosztint.
Álmos halászfalvak, templomok, hatalmas Buddha szobrok és zöldellő rizsföldek mellett haladtunk el. Ebben a szigetországban nem is kell nemzeti parkba menni ahhoz, hogy az ember pávákat, különleges színes madarakat, játékos majmokat és lassan bandukoló varánuszokat lásson. A helyi nők mindig vállukat és térdüket takaró ruhákban járnak, a férfiak nadrág helyett néha szarongot viselnek, az iskolások pedig országszerte patyolattiszta hófehér egyenruhát.
Mirissában ismét egy családnál lakom (Rose Blossom), helyes házaspár, egy békés, nyugodt házban, nem túl messze a tengerparttól.
Délután le is mentem a strandra. Hatalmas hullámok vannak, és a part közelében homokkal keveredik a víz, úgyhogy nem olyan csodaszép, mint amiről álmodik az ember. Attól félek, a Maldív-szigetek után mindig húzom majd az orrocskám, ha tengert látok… nehéz lesz azt a szintet megugrani.
A legviccesebbek a turisták voltak, jól elszórakoztam azzal, hogy őket fotóztam: homokvárat építő hatvanas nénit, rózsaszín úszóban feszítő kövér fickót, hülyébbnél hülyébb pózokat felvevő fotózó kínaiakat.
Este összefutottunk azzal az új-zélandi párral, akikkel Habaranában már találkoztam, együtt mentünk vacsorázni, de rettenetes levest ettünk. Alig vártam, hogy a tengerpartra érjek, és jól megtömjem a hasam tengeri herkentyűkkel, de mindenki azt mondta, azt írta, hogy nem megbízható a minőség, így nem mertem kockáztatni a gyomorrontást. Ezért csak egy sima sütőtöklevest kértem, de ehetetlen volt. Na, sebaj, úgyis ideje fogyókúrázni…
2014. február 4.
Az utazás egyetlen totálisan semmittevős napja. Igaz, volt program tervezve, de végül elálltam tőle. Sri Lanka összes világörökségi helyszínét szerettem volna megnézni, én Mirissától mindössze 70 km a Sinharaja esőerdő. Gondoltam, 70 km-t lenyomunk egy óra alatt, sétálok egy kicsit az erdőben, aztán vissza – és majd még marad időm kicsit strandolni. Hát nem. Az utóbbi napokban jobban utánaolvasva megriadtam a feladattól. A 70 km ugyanis minimum három óra a rettenetes utakon, azaz hat órát autóban kellene ülni. További gond, hogy vezető nélkül nem ajánlott elindulni az erdőben, és vagy találnék vezetőt a környéken, vagy nem. Végül az is elriasztott, hogy mindenki hosszasan ecsetelte a leírásokban, mennyire elkerülhetetlenek a piócák, nagyon ajánlott speciális védőöltözetben (piócazokniban) menni – amire én egyáltalán nem készültem, és itt nem is lehet ilyet kapni. Így kivételesen lemondtam egy világörökségről, és átadtam magam a henyélésnek.
Isteni gyümölcstállal indult a nap, aztán délelőtt és délután is a strandon lógtam, ebéd után meg szunyáltam egy jót.
Este ismét a szimpatikus új-zélandi párral vacsorázunk, de ezúttal nem mentünk egy ismeretlen étterembe, hanem rendeltünk kaját a háziaktól. És milyen jól tettük: fenséges grillezett halat kaptunk.
Unawatuna
2014. február 5.
Délelőtt még úszkáltam, napoztam egyet, aztán délben áttettem a székhelyem egy másik strandra, a Mirissától egy órányira levő Unawatunába. Eddig ez az egyetlen szállás (Sam’s Guesthouse), amivel nem vagyok maradéktalanul boldog, közvetlenül a főút mellett van, így nagyon zajos, de most a kínai újév miatt csúcsban képtelenség lenne ilyen jó áron találni hirtelen egy másikat – úgyhogy ki kell itt bírni két éjszakát. A strand is kevésbé tetszik, mint Mirissában, ha tudtam volna, ott maradtam volna még egy éjszakát. Itt még jobban felkavarják a homokot a hatalmas hullámok, így tisztának jóindulattal se nevezhető a víz. Ráadásul az egyik hullám egy nagy követ is a lábfejemhez vágott, le is horzsolta a bőrt.
Kíváncsiságból megkérdeztem, milyen áron vannak a part menti csendesebb szállások – az 85 USD, nagyjából 11 ezer LKR lenne, itt pedig 3000 a díj, plusz 500 a reggeli. Mondjuk 85 USD sem vészesen sok egy vízparti szép szállodai szobáért, de nincsenek is szabad helyek.
A vacsorát a szálláson kértem, finom volt, de ez se volt annyira átütő, mint az eddigiek.
Galle
2014. február 6.
Reggel és késő délután a strandon heverésztem, a nap legforróbb részében pedig Galléba kirándultunk. A sofőröm meg is lepődött, hogyhogy nem kora reggel megyünk, amikor még nincs meleg, de mondtam neki, hogy akkor akarok inkább strandolni. Várost nézni én tudok a déli hőségben is.
Galle egy elragadó kis város alig pár percre Unawatunától, rengeteg hangulatos étteremmel, üzletekkel, galériákkal.
A Lonely Planet által ajánlott Mamma’s Rooftop Cafeban zseniális curryt ettem, kilátással a víztoronyra és az óceánra.
Aztán csak kószáltam a kis utcákon, bekukkantva az üzletekbe, de nem vettem semmit, van már elég kacat otthon.
Délután ismét ki a strandra, jólesően elnyújtózva a napon, magamba szívva minél több D-vitamint, kell még néhány hónapig otthon a tartalék.
2014. február 7.
Elérkezett az utolsó nap, indulni kellett a reptérre. A házigazdák kérésemre helyi palacsintát (hopper) készítettek reggelire, aztán délelőtt még strandoltam egy kicsit.Reggel elég sokan kocogtak a tengerparton, de én rutinosan elnyomtam magamban a lelkiismeretfurdalást, miközben elnyúltam a törülközőmön egy könyvvel.
Teknős menhely
Délre jött értem Prasad, és megindultunk észak felé. Útközben megálltunk egy teknősneveldénél, amelyből van néhány ezen a partszakaszon. A halászoktól 10 LRK-ért veszik meg a teknőstojásokat, melyeket itt keltetnek ki. Megoszlanak a vélemények, hogy szabad-e, kell-e beavatkozni a természet rendjébe. A keltetők nélkül a tojások nagy része elpusztulna, hiszen több madár is veszélyt jelent rájuk. Ugyanakkor mégiscsak az a természet folyása, ahogy az ember megjelenéséig mindig is zajlott a teknősszaporodás. Nehéz eldönteni, hol az igazság.
A főváros felé hajtva néhány helyen még látszottak romos házak, a 2004-es szökőár szomorú emlékeként. A városok már mind újjáépültek, de a települések közt levő néhány elszórt ház úgy maradt, romosan, emlékeztetve a szörnyű tragédiára.
Érdekesség, hogy Galléban a régi erőd által közrezárt óváros szinte sértetlen maradt, míg az új városrész házai óriási károkat szenvedtek. Már sok alkalommal kiderült, hogy évszázadokkal ezelőtt mennyivel stabilabban, tartósabban építkeztek – de ez nemcsak a házakra, hanem a háztartási fogyasztási cikkekre is igaz: régen minden tovább tartott volt. Otthon például apu még mindig az 50 évvel ezelőtti esküvőjére kapott kotyogós kávéfőzőt használja, miközben le merem fogadni, a ma gyártott készülékek nem fognak kibírni öt évtizedet.
Colombo felé közeledve egyre sűrűbb lett a forgalom, és hálát adtam az égnek, hogy nem nekem kell vezetni. Az egész országban kaotikus a forgalom, de a fővárosban és környékén totális a zűrzavar. A sávok csak amolyan elvi határvonalak, mindenki megy, amerre lát. Nem elég, hogy a 2 sávos úton 3-4 sávban halad a forgalom, de az autók közt tuk-tukosok, motorok, bicajosok cikáznak, a gyalogosok körültekintés nélkül nekiindulnak, az úttesten mindenhol kóbor kutyák alszanak és időnként egy-két tehén is betéved a forgalomba. Nagyon észnél kell lenni, és még úgy is mindennaposak a koccanások.
Ebédelni egy Perera and Sons egységben álltunk meg, ami egy jó kis helyi gyorsétteremlánc – reggelivel, ebédidőben curryvel, vacsoraidőben rottival. Főleg sri lankaiak látogatják, turisták elvétve, pedig tiszta, rendes hálózat. Mivel itt én voltam a kakukktojás, alkalmam volt megfigyelni, hogy esznek a helyiek: a currykből ízlés szerint 2-3 félét a rizshez keverve kis gombócokat formálnak és azt eszik kézzel. Kés-villát egyedül én használtam, na meg a sofőröm, aki valószínűleg udvariasságból idomult hozzám, ha már egy asztalnál ültünk.
Colombo
A fővárosban csak egy állami ajándékközpontban álltunk meg, ahol megbízható minőségben és elfogadható áron lehet szuveníreket vásárolni. Én még néhány doboz teát akartam beszerezni, otthoni segítőimnek, akik a növényeket öntözték és a cicát etették.
A repülőtéren aztán elbúcsúztunk Prasadtól, aki kiváló sofőrnek bizonyult. A becsekkolásnál már sok magyar szót hallottam, egy egész csoport utazott velem Isztambulig. A gépen ha nem is volt teljes üres sor nekem, de két egymás melletti ülést sikerült kifogni, és azon összekuporodva egész jól aludtam. Az apró termetnek is megvannak a maga előnyei.
Isztambulban ismét öt órás várakozás, de már otthonosan mozogtam a Cafe Neroban, ahol kényelembe helyzetem magam a megszokott fotelemben. Utána már csak egy rövidebb járat Budapestre, és haza is érkeztem. Szerencsére megúsztam a havas-ónos esős napokat, és viszonylag tavaszias idő várt – még jó, ugyanis nem vittem télikabátot, mindössze egy polárt és egy széldzsekit.
Összességében remek kis út volt, sok és változatos látnivalóval. Sri Lankán egyedül a tengerpart volt kicsit csalódás, mivel a hullámok állandóan felkavarták a homokot, így tisztának egyáltalán nem mondható a víz. Ami viszont mindenképp szuper volt, az a helyiek segítőkészsége, kedvessége és az általános közbiztonság. Kezdő Ázsia utazóknak feltétlenül tudom ajánlani, mert nem annyira koszos és kaotikus, mint sok más ország, de látnivalók vannak bőven.
Hasznos linkek készülődéshez
Repjegykereséshez hasznos lehet a legjobb repülőjegyek keresőkről írt útmutatóm.
Érdemes vinni napvédőt, széles karimájú kalapot, szúnyogriasztót. Könnyű, szellős ruhákat, kényelmes túraszandált a mászásokhoz. Van a weblapomon egy komplett csomagolási lista.
Hasonlítsd össze a szállások árait a BOOKING.COM-ON.
Ha szállodák helyett inkább magánszálláson, airbnb-ben laknál, a “Mi az az airbnb” bejegyzésem végén találsz egy kedvezményes meghívót a rendszerbe, de előtte olvasd át a tanácsaimat, hogyan tehető minél biztonságosabbá a foglalás.
Utószó
Hasznosak voltak a fentiek? Szívesen olvasol ilyen útleírásokat, tippeket? Ha igen, és nem lenne ellenedre valamivel viszonozni a blogba fektetett munkámat, könnyen megteheted úgy, hogy neked ne kerüljön semmibe! Ha itt a weblap jobb sávjában (mobilos verzióban a lap alján) levő booking.com kockában keresel szállást, azaz itt ütöd be, hova és mikor utaznál, a rendszer ugyanoda navigál, mintha közvetlenül írtad volna be az adatokat ezen a lapon. A szállás neked ugyanannyiba kerül majd, booking-on a genius kedvezményed is megmarad, de a rendszer érzékeli, hogy tőlem indult a foglalás, így kapok egy pici jutalékot. Minden nap több órát töltök gép előtt, hogy ilyen ingyenes tartalmat írjak nektek és nem állnak mögöttem szponzorok, azaz ez amolyan lelkes „közszolgálat”:-). A számodra költségmentes támogatásod nekem további utakat tesz lehetővé és ígérem, azokról is hasznos beszámolók készülnek majd!:-)