3. Bonchida, Kolozsvár és a Tordai-hasadék

2013. szeptember 4.

Reggel még friss lendülettel kirándultam egyet Bonchidára, ahol egy romos, de még így is nagyszerű kastély áll.

Utána bevetettem magam Kolozsvár felfedezésébe. Körbesétáltam a szépen felújított és szerencsére épp napsütötte főteret, megnéztem Mátyás lovasszobrát és szülőházát.

Ebédre – mi mást – kolozsvári káposztát ettem a katolikus egyház által üzemeltetett Agape étteremben, melynek emeletén elegánsabb étterem, földszintjén egyszerű menza működik – nekem ez utóbbi pont megfelelt.

Délután még a Házsongárdi temetőben is terveztem sétálni egyet, de ez igen rövidre sikerült egy meglehetősen bosszantó apróság miatt: senki nem tudott nekem aprót váltani a parkoláshoz. Papírpénzzel nem lehet fizetni, kártyával elvileg igen, de sehol sem sikerült, az apró meg hiánycikk.

Ugyanezért a Bulgakov kávéházba se tudtam visszamenni, pedig még a sült túrógombócot is ki akartam ott próbálni egy erdélyi gasztronómiában jártas barátnőm ajánlása nyomán.

Indultam tovább, a tordai-hasadék felé.

A hatalmas sziklahasadékon oda-vissza két óra alatt lehet végigsétálni, úgyhogy még előtte csillapítanom kellett a délután menetrendszerűen rám törő édesség utáni vágyat. Szerencsére akadt egy gigantikus kürtöskalács az autóparkolóban, az pont megfelelt.

A séta könnyű és igen látványos, úgyhogy kiváló program. Elég sok kisgyerekes család is nekivágott, én majd szívrohamot kaptam a kicsiket látva, néhol azért elég veszélyes az út. Megkérdeztem a jegyszedő bácsit, gyakoriak-e a balesetek, de azt mondta, csak néhány évente van egy-egy.

Erre az éjszakára nem foglaltam előre szállást, mivel sokan ajánlottak magánszállásokat Torockóban, így biztos voltam benne, valahol csak akad hely. Az egy dolog, hogy sehol nem volt, de valahogy olyan flegmán bántak velem a szállásadók. Ide-oda küldözgettek, rámutattak egy házra, hogy próbáljam meg ott, de az a ház zárva volt, csengetésre se jött ki senki… máshol meg a mobilján épp cseverésző tulajdonos csak a vállát vonogatta, amikor érdeklődtem, mégis hol nézelődjek. Mindez azért volt furcsa, mert a románokkal pont ellentétes tapasztalatom volt: ha valakit megkérdeztem, hol van teszem azt egy templom és nem tudta, soha nem nyugodott addig, amíg nem kerített valakit, aki tud segíteni. Senki soha nem hagyott effektív segítség nélkül. Torockón 4-5 fiaskó után úgy felhúztam magam, hogy elmentem a szomszéd falu, Torockószentgyörgy panziójába. Bár elég műmájer épület a sok népi bútorral, és nem is olcsó, de legalább befogadtak.