1. Nagykároly és Szaplonca

2013. szeptember 2.

Magam se értem, hogy történhetett, de szinte teljesen ismeretlen maradt előttem Erdély így száz ország meglátogatása után. Tudtam persze, hogy csodaszép kincseket rejteget, de valahogy mégse éreztem sürgető vágyat, hogy odautazzak. „Majd ha nyugdíjas leszek!” – válaszoltam, ha valaki azt firtatta, miért nem megyek oda – „Amikor már nem bírom a hosszú repülőutakat, a sátorozást, a nomád utazásokat”. De volt talán két másik dolog, ami visszatartott. Egyrészt egy 1985-ös, meglehetősen nyomorúságosra sikerült hétvégi kiruccanás a Feketetói vásárra, amely az első és mindeddig egyetlen romániai utazásom volt. Még kis egyetemista voltam, nulla rutinnal, mentem a nagyok után. Mindössze egy végeláthatatlan vonatozásra, szakadó esőre, sárdagasztásra és szürke, nyomasztó hangulatra emlékszem. Másrészt talán túl sokáig, túl erősen sulykolta a média, hogy Erdélyben a románok mennyire nem szeretik a magyarokat és mintha tartottam volna attól, hogy barátságtalanul fogadnak és keresztben lenyelnek. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Egyszer csak úgy alakultak a dolgaim, hogy egy vasárnap rádöbbentem, van öt szabad napom, akár el is utazhatnék valahova. Repülős utat már nem volt idő szervezni, de egy autós körút szóba jöhetett – és akkor beugrott Erdély. Egy vasárnap este is nyitva tartó könyvesboltban beszereztem egy útikönyvet és hétfő reggel nekivágtam. Ennyire felkészületlenül még soha nem indultam útnak, azt se tudtam, pontosan hova tartok, csak úgy az irány volt belőve. Az első éjszakára azért befoglaltam egy szobát, remélve, nagyjából odáig jutok el az első nap végére.

Ha már a keleti határ felé tartottam, megálltam Tunyogmatolcson is, szüleim szülőfalujában, hogy beugorjak egy-két nagynénihez, aztán Szatmárnémeti felé vettem az irányt. Ott kicsit körülnéztem a főtéren, elintéztem a praktikus dolgokat (pénzváltás, román autópálya-matrica, tankolás) és már gurultam is tovább Nagykároly felé. A régi lovagvárakra emlékeztető Károlyi-kastélyt már zárva találtam, így csak körbe tudtam sétálni.

Avasfelsőfalun áthajtva igazat kellett adnom az útikönyvnek, miszerint ide „elsősorban azok menjenek, akik szörnyülködni akarnak azon, hogy milyen irányba halad a mai román közízlés” – a régi, hangulatos házak helyét ugyanis hatalmas paloták vették át, melyek mind csicsásabbak akarnak lenni társaiknál.

Továbbhaladva Szaplonca is útba esett, amely vidám temetőjéről lett híres. Itt korántsem találjuk a temetőkre oly jellemző szürke, búskomor hangulatot – a harsány, egyforma kékre festett fejfák már a kapuból derűt, vidámságot árasztanak. Egy helybéli, Stan Ioan Patras az 1930-as években kezdte kipingálni a fejfákat az elhunytak életét, munkáját, vagy éppen haláluk körülményeit bemutató képekkel, versekkel. A mester 1977-ben bekövetkezett halála óta egyik tanítványa folytatja a hagyományt. Mindegyik fejfa egyedi, bár bizonyos motívumok – mint a házimunka, mezőgazdasági munka és alkohol – gyakran ismétlődnek. Némely rajzból egyértelmű a halálok (rosszkor érkező autó, vonatbaleset), más képek inkább talányosak. A képekhez rövid verses rigmusok szolgálnak magyarázatul, de mivel azok románul íródtak, nem értettem őket – néhányat azonban ITT elolvashattok.

Szaploncán áll a körtvélyesi ortodox kolostor fatemploma is, melynek 78 méter magas fatornya ma Európa legmagasabb faépítménye.

Lassan besötétedett, úgyhogy aránylag jól számoltam ki, estére épp megérkeztem a Máramarossziget melletti Vadu Izei településen levő szállásomra. Azaz először csak a faluba, mert a panziót sehogy se találtam. Az út mellett posztoló rendőrökhöz fordultam, akik nagyjából beigazítottak a jó irányba, de ott a vaksötét kis mellékutcákon végképp nem tudtam, merre menjek. Egy bácsit szólítottam meg, aki nem tudta elmagyarázni, hogy kanyarogjak, de mutatta, hadd üljön be az autómba, majd úgy mutogat. Be is ült, amikor is megéreztem, hogy bizonyára fogyasztott aznap este pár pohárkával és attól tartottam, hogy engem nem a panzióhoz fog vezetni, csak hazaviteti magát. No, mindegy, sok választásom nem lévén, mentem, amerre mutatta, aztán megálltam, amikor jelezte – és lőn, épp a panzió előtt álltunk. Ott egy nagyon kedves román család fogadott, akik megmutatták a szobámat. Láthatóan valamely családtag itt lakik, amikor nincs vendég, mert a szekrények tele voltak ruhákkal, a falak családi fotókkal, a fürdőszoba piperecikkekkel. Engem ez nem zavart, annál inkább a korgó gyomrom. Megkérdeztem a családot, tudok-e valahol vacsorázni. Térültek-fordultak és már tették is elém a hatalmas tál forró csorba levest, a nagy halom fánkot, mellé az üvegnyi házi szilvapálinkát és az ásványvizet. Soha rosszabb fogadtatást!