5. Sangaste, Parnu és Saaremaa

2013. augusztus 18.

Hosszú autózás várt ma rám, Saaremaa szigetére, de mindenekelőtt tettem egy kis kitérőt a Sangaste kastélyhoz. A vörös téglából épített várszerű építményt állítólag a Windsor kastélyról mintázták. Leginkább esküvőket tartanak itt, de néhány átlag szállóvendég és turista is megfordul a falai közt.

Ahogy továbbhajtottam Parnu felé, belémvillant, hogy teljesen elfelejtettem megnézni Tartuban a régi obszervatóriumot, pedig az a Struve Földmérő Vonal világörökség része. Nem is pontosan Tartuban található, hanem onnan 20 kilométerre, egy Tőravere nevű kis település. Bepötyögtem a GPS-be, jó két óra kerülő, de hát legyen, épp belefér. Persze ez a kitérő is felesleges lett, ugyanis abból a településből kettő is van, de valahogy ez nem tűnt fel és én másfelé mentem. Akkor viszont már nem volt kedvem a másikhoz is elzarándokolni, irány inkább Parnu és a tengerpart. Mire odaértem, az előzetes időjárás-jelentésre alaposan rácáfolva ragyogó napsütés fogadott, úgyhogy egy kis spontán fürdőzéssel vigasztaltam meg magam a felesleges körökért. A strandon is hallottam magyar szót, nem utaztam elég messze. A víz nagyon hideg volt, de a tudat, hogy megmártózom a tengerben, azért jól esett.

Utána már egyenesen irány a sziget, nagy szerencsém volt a komppal, ahogy a partra értem, gyakorlatilag egyből hajthattam be a hajó gyomrába és azonnal indultunk is.

Alig pár perc alatt átértünk a szigetekhez, onnan még egy óra autóval a szállásra. Este a házigazda javaslatára egy malomból kialakított étteremben vacsoráztam, szoljanka levest és egy furcsa édes italt, amiben különféle gabonák vannak joghurtban feloldva egy kis cukorral.

Vacsora után körbesétáltam a várat, pont jókor, naplementében. Még az is lehet, hogy ebből is világörökség lesz, legalábbis fent van a jelöltek listáján. Közben elcsodálkoztam, az ajándékboltban látott hímzett ruhákon és papucsokon milyen ismerős volt a minta:

Csak nem hagyott nyugodni, hogy Tartuban kimaradt a Struve földmérő pont – van másik kettő is Észtországban és azok nincsenek ANNYIRA messze. Bár Kuressaareból, ahol megszálltam, Tallinn csak négy óra, ha a legközelebbi földmérő pontot felkeresem, úgy nyolc és fél – de legalább nem kilenc és fél, mintha egész Tartuig kerülnék.  Az esztelen kerülő ellen szólt, hogy Vilnius közelében is van egy földmérő pont, ha majd ott járok, azt könnyebben meg tudom nézni. A hatalmas kitérő melletti érv volt viszont az, hogy akkor elmehetek Amblába, ahol a fő kiiking központ van, hátha látom akcióban az óriáshintát.  A Lonely Planetben olvastam a kiiking nevű sportról, amit a világon csak itt, Észtországban űznek és nagyon szerettem volna megnézni. A fővárosban és Tartuban hiába kérdezősködtem, nem tudtak kiikinget mutatni, és az interneten bukkantam rá, hogy Amblaban van egy tuti lelőhely. Mivel az idő nem kedvezett a strandolásra, ez végleg arra billentette a mérleg nyelvét, hogy irány vissza az ország belsejébe. Lemondtam a másnapi szállást és felhúztam jó koránra a vekkert (vagyis hétre állítottam pityegni az okostelefont).

HIRDETÉS
PRESS