3. Tallinntól keletre

2013. augusztus 16.

Reggel kicsekkolás, busszal az autókölcsönzőhöz. Egy eddig általam nem ismert irodánál foglaltam (NU Car Rentals), az volt a legolcsóbb a neten. A külvárosi gyártelepre kiérve a megadott címen nem láttam se autókölcsönzős feliratot, se kóbor autókat, ült viszont az épület küszöbén az orrát lógatva egy másik turista, mellette a bőröndjével.  Kérdeztem, mi újság , azt felelte, zárva az ajtó. Végigböngésztem a kapucsengőket és lám, az egyiken autókölcsönző felirat volt, hurrá. Felcsengettem, és már jött is a fiatalember. A szokásosnál gyorsabb, egyszerűbb volt papírmunka, az útlevelem és a jogsim nem fénymásolgatta, hanem lefényképezte a mobiljával és már vezetett is ki egy hátsó udvarba, ahol ott várt rám egy Toyota Auris.  Indulás.

Első becélzott állomás a Palmse egykori urasági kastély, melyet az 1760-as években építtetett egy balti német család. Az eredeti pompájában tökéletesen helyreállított, korabeli bútorokkal berendezett épület ma múzeumként üzemel. Korán odaértem, még húsz perc volt a nyitásig, úgyhogy addig elautókáztam egy másik közeli kúriához. Amikor megérkeztem, egy hatalmas busznyi turista épp felkászálódott a buszára és egyből kitaláltam, hogy ők is a Palmsebe mennek. Nem akartam utánuk érkezni, mert akkor se normális fotót nem tudok majd csinálni a 40 izgő-mozgó turistától, se a mosdóba vagy a kávézóba nem jutok be sorban állás nélkül – úgyhogy gyors fotó a másik épületről, aztán bevágódtam az autóba, irány Palmse, leelőzve a buszt.

Nagyon helyes a kúria, meg a körülette levő kert a kis tóval és melléképületekkel, de csodálkoztam, hogyhogy nem nyitottak itt valamelyik kis tóparti pavilonban egy kávézót. Csak pár száz méterrel odébb van egy pajtaszerű épületben egy étterem, ott lehet kávézni, nem olyan hangulatos.

Továbbhaladva kelet felé egyszer csak útlezárásba ütköztem, jó nagyot kellett kerülni. Fogalmam nem volt, merre haladok, de ragyogott a nap és a magnóból észtül bömbölt a Hotel California – magamban azon mosolyogtam, ezek azok a pillanatok, amiért érdemes elindulni…

Sillamae leírása elég furcsának tűnt az útikönyvben, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megálltam itt. A város itt maradt az 50-es évekből, mintha teljesen megfeledkezett volna róla az idő. A sztálini építészet élő műemléke a város – hatalmas, kőfaragásokkal ékesített lakótelepek, melyek még őrzik az egykori pompát, de már látszik rajtuk az idő. Az épületek vakolata omladozik, soknak megroggyant a teteje, a kőfaragások hiányosak. A széles árnyas sugárutak, impozáns lépcsők vízköpőkkel, mindenhol az elegáns, a grandiózus vegyült a melankolikussal, az elenyészővel. Nagyon-nagyon különös egy hely.

A következő megálló Narva volt, az orosz határ mellett. Itt javarészt oroszok laknak, úgyhogy az észttel akkor se boldogultam volna, ha tudnék észtül. A sok elterelés és az értetlen helyiek miatt meglepően lassan találtam meg a város ékességét, a hatalmas erődöt, de végül csak meglett. Furcsa, hogy szinte a útlevél-ellenőrző bódék mögé kell menni, annyira a határon van, a folyó túlpartján levő hasonló erőd Ivangorodban már orosz terület. Európában egyedülálló ritkaság a keskeny határfolyó orosz, illetve észt oldalán álló két erőd, melyeket még a dánok emeltek a 13. században.

Az épületben nem túl érdekfeszítő múzeum van, a kertben pedig egy haragosan villogó szemű hatalmas Lenin szobor, a Baltikum legépebben megmaradt Lenin-szobra - úgy látszik, itt nem kellett az ilyesmiket ledönteni.

Tartuban volt foglalva a szállás, de egy kis kerülővel mentem, hogy érintsem a Peipsi-tó északi részét. A sok helyütt homokos partszakaszú tó népszerű üdülőhely volt a szovjet időkben, az úton haladva rengeteg kempinget, üdülőt láttam, de mind elhagyatottan, szomorúan álltak a turistaszezon kellős közepén. Különösen Vasknarva település érdekelt, ahol az útikönyv szerint szellemjárta templomrom van, melyet állítólag a KGB rádióközpontként használt. Ez nem volt akkora szám, de nem bántam meg a kirándulást, hiszen nagyon különös hangulat volt erre, mintha nem is 2013-at írnánk.

Sokat olvastam arról, milyen remek füstölt halat árulnak a tóparton, de sokáig egy halárussal sem találkoztam, csak kihalt szállodákkal, bezárt boltokkal és éttermekkel. Mintha mindenki elmenekült volna innen. Amikor már kis híján feladtam, végre feltűnt egy halárus, be is lakmároztam remek halból, savanykás orosz kenyérrel, isteni volt. Az első bódé után láttam vagy két tucatot, egymás után tűntek fel az út szélén- kőépületekben, fabarakkokban, lakóautókban, halárus halárus hátán.

Tartuban elég egyszerű volt a szállás (Vikerkaare), de egy éjszakára jó lesz. A hal után csak kis édességre vágytam, így kerestem egy nagy hipermarketet, és bevásároltam Túró Rudikból, legalább letesztelem, melyik a legjobb. A kosarakban turkálva tanácstalanul nézegettem a kínálatot, több márkának több ízesítésű változatát kínálták. Szerencsére egy copfos fiatalember a segítségemre sietett és részletesen elmondta, melyik milyen és melyek az ő személyes kedvencei. Azok közül választottam hármat vacsorára, némi gyümölccsel kiegészítve.