99 ország meglátogatása után komoly döntés, melyik legyen a századik… végül egy nem különösebben egzotikus helyszínre esett a választás. Történt ugyanis, hogy hónappal későbbre már szervezés alatt állt egy észtországi utazás és valahogy bevette a fejembe magát az a gondolat, hogy nehogy már az első százban ne legyen benne minden szomszédos ország – úgyhogy Tallin előtt gyorsan autóba ültem és körbeutazgattam öt nap alatt Szerbiát, illetve elsősorban a Vajdaság látnivalóit. A délebbre, a koszovói területre eső látnivalók majd egy következő utazásra várnak…
Vasárnap reggel egy nem várt bosszúsággal indult az utazás, ugyanis pakolás közben derült ki, hogy a laptopom töltőjét a hét elején Győrben hagytam. Anélkül nem szívesen indultam volna, ugyanis a négy éjszaka közül csak az elsőre és az utolsóra foglaltam szállást, a két közbeesőnél nem tudtam pontosan kiszámolni, hol ér az éjszaka. A neten keresgélés pedig mégis könnyebb egy számítógépen, mint okostelefonon. Tovább a GPS-em hálózati töltője is csődöt mondott, így azt is csak gépről tudom tölteni – ezen ugyan feleslegesen izgultam, mert a határt átlépve egyből kiderült, hogy Szerbia teljes egészében hiányzik a TomTom Európa térképéről. Így Budapestről Szeged felé először Győrnek vettem az irányt. Közben kitettem a facebookra is, hogy jártam, és mint kiderült, egy ismerős hamarosan indult Győrből Pest felé. Így ő elment a töltőért, és amikor keresztezték egymást útjaink – Bábolnán – átadta azt, megspórolva nekem egy kis kerülőt.
A határátlépés viszonylag simán ment, és kellemes meglepetés volt, hogy bár Röszke után is autópályán lehetett haladni, az ingyenes volt. Még álltak a fizetéshez használt kapuk alapkövei, melyeknél lassítani kellett, de Szabadkáig ingyen volt a pálya.
Csantavér
Első megállóm, Csantavér (Cantavir) békés, zárkózott életében egy esemény okozott nagy felbolydulást: a templom építése. Történt ugyanis, hogy a falubéli zarándokok az 1920-as években Rómában jártak, és hazatérve nem győztek áradozni a Szent Péter-bazilika szépségéről. A falu lakói a lelkes elbeszélések alapján felbuzdultak, hogy márpedig ők is ilyen pompás templomot akarnak. A régi épületet lebontották, és 1929-ben megépült a mai neoromán, hatalmas, Padovai Szent Antalról elnevezett templom. A falu apraja-nagyja kivette részét a munkálatokból, de az óriási épület felhúzása így is felemésztette a közösség minden tartalékát, így a templombelső díszítésére nem maradt pénz: azt hatalmas, de jobbára amatőr festmények díszítik. Ezt sajnos nem is volt alkalmam megnézni, mert a templomot zárva találtam, de az impozáns épület így is megérte a látogatást.
Topolya
Következő megállóm, Topolya (Backa Topola) ugyancsak templomáról nevezetes. Az égbe törő, háromhajós katolikus templomóriás az akkoriban még újdonságnak számító vasbeton oszloprendszerrel, neogót stílusban épült a XIX-XX. század fordulóján. A torony 72,7 méter magas, a nagy kereszthajó hossza 71 méter és a templomban mintegy ötezer ember fér el. A templombelsőbe itt sem sikerült bejutnom, pedig a leírások szerint értékes festmények, bútorzatok díszítik.
Zombor
Zombor (Sombor) a török hódoltság idején stratégiai főhadiszállásként és oktatási központként funkcionált, és diákváros jellege ma is megmaradt. Jelentőségét jól mutatja közigazgatási épületeinek nagysága és pompája. A legimpozánsabb a vármegyeháza és a városháza, de különleges a Szentháromság-plébániatemplom is, melynek homlokzatán különös napóra látható. A főtér előtt széles sétálóutca nyílik, sok-sok kiülős vendéglátóhellyel, kényelmesen kávézó helyiekkel.
Bácskertes
Tettem egy kitérőt Bácskertes (Kupuszina) felé is, amely egy hamisíthatatlan palóc falu. Sajnos a falu ékességét, a tájházat itt is zárva találtam és vasárnap kora délután nem tartottam illendőnek felzörgetni a kulcs gazdáját. Így inkább csak jártam egyet a szép templommal ékesített kis faluban, amely nagyon büszke a hagyományaira. A művelődési házban minden foglalkozás ingyenes és az oktatók sem kérnek tiszteletdíjat: mindenki nagyon fontosnak tartja, hogy megőrizzék a palóc kultúrát.
Bezdán
Ebédelni Bezdánba indultam, a Pikec csárdába. Korábban jártam már itt és életem legjobb halászléjét ettem, azóta is visszavágyok. Mivel minden adag halászlé frissen készül és minimum 40 perc, előre odaszóltam telefonon, hogy ne kelljen sokat várni. A műútról lehajtva megszeppenve hajtottam az egyre nagyobb sárban, láthatóan itt még nemrég vonult le az ár. Az utolsó métereket már csúszva tette meg az autó és csak reménykedtem, hogy majd visszafele is megbirkózik a talajjal. Ahogy leültem, már tették is elém a bográcsot és a gyufatésztát – ez utóbbi olyan friss, hogy szinte még kotkodácsol. Most is fenséges volt a fogás és ennél szebb környezetet el se lehet hozzá képzelni. Sajnos a legendás dobos-torta most nem volt, mint megtudtam, alig két napja nyitottak az árvíz után és a sütő még nem üzemel. Sebaj, hamarosan ismét jövök!
Bács
Bács várát nem volt egyszerű megtalálni, a falu határain kívül van, és az oda vezető utat sem jelzik– pedig az aracsi pusztatemplom mellett ez a legrégibb és legjelentősebb délvidéki műemlék. Az elhanyagolt vár elvileg zárva volt, de a jelképes kerítés mellett könnyen be lehetett sétálni a területére, bár a csupasz, omladozó falakon kívül sajnos nem akad más látnivaló.
A nap során kétszer is megállítottak rendőrök, de végül megúsztam mindkét apró kihágást. Először egy stoptáblával is jelzett vasúti sín előtt nem álltam meg teljesen, csak nagyon lelassítva átgurultam a síneken. A pár méterre levő bokor mögül szinte előugrott két rendőr és azonnal ötven eurót követeltek. Büntetési számlatömbnek a nyomát sem láttam a kezükben, csak hajtogatták, hogy 50 euró, elég nyilvánvaló volt, hogy zsebre dolgoznak. Ehhez viszont én nem voltam partner, mondtam nekik, hogy nincs nálam ennyi készpénz, de készséggel befizetem később, ha adnak csekket. Ezen elvitatkoztunk még egy darabig, mármint ők szerbül, én meg magyarul, gyakorlatilag gesztikulálva, aztán továbbengedtek. Ebben szerepet játszhatott a kicsit törött és a bezdáni ártéri kalandtól nagyon-nagyon sáros autóm kinézete is, amit fejcsóválva mustrálgattak. A következő eset egy benzinkút után történt, ahogy visszahajtottam a pályára. Épp kapcsoltam be az övet, figyeltem a forgalmat és már le is intettek, mondván, nem ég a reflektor. Igaz, arra még nem volt időm, magyaráztam is, hogy épp most indultam. Ez a rendőr csekket akart adni és angolul is tudott, úgyhogy vele nehezebb dolgom volt, de pár légyszi, légyszi után azért ő is elengedett.
Pétervárad
Első nap Újvidéken szálltam meg, illetve a vele szomszédos Pétervárad (Petrovaradin) egyik pici utcájában megbúvó kis négyszobás privát szálláson (Fortress Apartments). Bár innen pár perc alatt fel lehetett sétálni a várba és a hídon átsétálva Újvidék belvárosának fő látnivalói is negyedórányi gyaloglásra voltak – a kis panzió mégis eldugott, csendes, békés hangulatú volt. A fantasztikus szállást – mint már oly sokszor – a tripadvisor „specialty lodging” kategóriájában találtam meg, mégpedig a lista élén Újvidéken.
Újvidék
Reggel felkapaszkodtam a várba, ahonnan remek kilátás nyílt a környékre, majd körbesétáltam Újvidék belvárosában. Közvetlenül a híd után ragyogott a napfényben a hatalmas munkával felhúzott báni palota hófehér márványépülete.
Az 1936-ban kezdődött és közel három évig tartó építkezés nagy segítséget jelentett a munkanélküliség leküzdésében, ugyanis mintegy ezer ember munkájára volt szükség a hatalmas munka során. Az egykori ártéri, ingoványos területet először le kellett csapolni, majd több tízezer köbméter talajt kellett kicserélni. A vízbetörésekkel szemben korszerű szigetelési technikákat alkalmaztak, a palotát pedig vasbeton cölöpökre helyezték. Nemcsak a korszerű építési technikára és a márvánnyal borított külsőre fordítottak nagy figyelmet, de a belső díszítésre is: drága stílbútorokkal rendezték be. A báni palota ma is közigazgatási székhely, ezért turistáknak csak előzetes engedéllyel látogatható.
A város további érdekesebb látnivalói közül két szecessziós remekművet emelnék ki: Menráth József gazdagon díszített szecessziós bérpalotáját, illetve a hatalmas zsinagógát. Mindkettő Baumhorn Lipót, a magyarországi zsinagógaépítészet legnagyobb mesterének munkája, aki a zsinagógákon kívül takarékpénztárakat, iskolákat, lakóépületeket is tervezett.
A város már a közelgő Exit fesztivál lázában égett, a főtér legtöbb épületét nem is tudtam rendesen lefotózni az előtte ácsolt színpadtól, bár a többi belvárosi középületet is jócskán eltakarták a kiülős teraszok napernyői – minta mindenki egész nap csak kávét szürcsölne, hétköznap délelőtt ellenére is óriási élet volt.
Kiszács
Utána egy kicsit visszafele kellett vezetnem, mert előző nap már nem fért bele Kiszács (Kisac) a programba, bár az útikönyvem lelkendezése az itteni színes házakról felcsigázta az érdeklődésem.
Fruska Gora
Annyira nem tartottam különlegesnek a falut, úgyhogy nem is időztem sokáig, inkább haladtam tovább a Fruska Gora nemzeti park felé. Ez a park nemcsak csodálatos természeti környezetéről, de a benne megbúvó kolostorokról is nevezetes.
Amikor a középkori szerb állam központjában, a mai Macedónia és Koszovó térségében megjelentek a törökök, a magyar királyok befogadták a szerb főurakat és birtokokat adományoztak nekik a Tarcal-hegységben. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a birodalom határvédelme lett a térség feladata, a kolostorok is ekkora virágoztak fel igazán. Ma tizenhat működő kolostor található a lankás dombok, csodálatos erdők vidékén, melyet szőlőligetek és gyümölcsösök tarkítanak. A térség kedvelt kirándulóhely túraútvonalai, kolostorai és pincészetei révén. Én elsőként a Novo Hopovo kolostort kerestem fel, amely lélegzetelállítóan ragyogott ki a környező vidékről. Az építkezés itt 1576-ban fejeződtek be, a kolostort Szent Miklósnak szentelték. A kolostor udvarán áll maga a templom, csodás oltárképeivel.
Innen öt perc autóval a jóval kisebb és egyszerűbb Staro Hopovo kolostor.
A főútra visszatérve sorra hajtottam el a barackárusok mellett – egyikük csodásan kínált portékáját látva nem is bírtam ki, hogy ne álljak meg. Megkérdeztem, kattinthatok-e egy képet. Persze, bólintottak. Elkészült a fotó és hogy ne távozzak üres kézzel, szedtem 8-10 barackot egy zacskóba, és odanyújtottam, hogy mérjék le, mennyivel tartozom. A hölgy váltott pár szót a férjével, majd kedvesen legyintve és szerb-német keveréknyelven magyarázta, ugyan már , hagyjam, ajándék.
Még két kolostort ejtettem útba Ireg, illetve Krusedol mellett, mind csodálatosan békés hangulatú volt, maximum 2-3 látogatóval. A legtöbb kolostorban van egy kis üzlet is, ahol a szerzetesek termékei, a gyümölcspálinkák, mezei mézek, kézimunkával előállított rózsafüzérek és saját festésű ikonok kaphatók.
Karlóca
Következő megállóm Karlóca volt, ahol azzal a nem várt problémával szembesültem, hogy a belváros egésze fizetős parkoló övezet, de a trafikban hiába kérdeztem, tudok-e valami cetlit venni vagy találok-e valahol automatát, csak ingatták a fejüket, hogy nem, itt csak SMS-sel lehet fizetni. Ehhez viszont csak az utolsó négy számjegy volt kiírva, gondolom, a telefonos rendszer használói tudják az egész számot. Így nem is mertem sokáig magára hagyni az autót, igyekeztem gyorsan körbejárni a főtér nevezetességeit.
Kabol
Kabol (Kovilj) egy kis bácskai település, amely ortodox monostoráról nevezetes. A templombelsőt felállványozva találtam, épp felújítás zajlott.
A kolostor mellett áll a „Százéves tölgy”, amely a sorozatos villámcsapások miatt kiszáradt. Az elkorhadt fa védelmére a tölgy mellé kis kápolnát emeltek és azóta a villámok el is kerülik a fát. A fa ma már szinte egybenőtt a kolostorral, amely kegyhellyé vált: a kolostor lakói és látogatói gyakran gyertyát gyújtanak itt. A romantikus hangulatot tovább fokozza, hogy a fa tetején egy gólyacsalád rakott fészket, most is épp ott nyújtogatták a nyakukat.
Belgrád
Este elvezettem Belgrádig és reménykedtem, majd könnyen találok szállást. Ez egyáltalán nem így alakult: egy darabig még leparkolni se tudtam sehol, aztán ahol sikerült, zárva találtam a hostelt. Sikerült egy McDonalds mellé húzódnom és wifit fognom, de amikor elhajtottam az első szabadnak tűnő hostelbe, ott kiderült, mégsincs már helyük. Vissza a McDonalds mellé, újra rákúszni a wifire, és ezután már inkább odatelefonálgattam azokra a helyekre, ahol szabad (és olcsó) szobát mutatott a booking.com, de mindegyik azt válaszolta, hogy már beteltek. Egy idő után meguntam a drága telefonálgatást és találomra elindultam egy irányba, kifelé a városból. Avalaig jutattam, ahol találtam egy útszéli motelt (1000 Ruza), olyan amerikai stílusút, ahol mindenki a saját szobája előtt parkolhat. Tiszta volt, csendes, ingyen volt a parkolás és a wifi, úgyhogy nekem tökéletesen megfelelt.
Másnap reggel visszahajtottam Belgrádba, de egyszerűen nem volt kedvem turistáskodni: inkább csak bóklásztam a sétálóutcában, vásárolgattam és jeges kávéztam. Kell néha egy kis láblógatás is.
A parkolás szerencsésen megoldódott, mert a hotel recepciósa ajánlott egy szuper parkolóházat: a parlament épülete alatt van, abszolút megfizethető és öt perc a sétálóutca. A város legmegdöbbentőbb látványa a Knez Milos utcán fogadja a turistát: az 1999-es NATO-bombázásban megsérült épületek egy része még ma is úgy áll, ahogy annak idején a bomba belecsapott: a volt szövetségi Hadügyminisztérium épületének csontváza kísértetiesen áll a sarkon, betört ablakokkal, kiégett szobákkal, összeroggyant lépcsőházakkal.
Szendrő
A céltalan kószálás után teletömtem magam ebédre pizzával, aztán csak összeszedtem magam, hosszú út várt rám. Elsőként Szendrő (Smederevo) monumentális várához hajtottam, amely a legnagyobb épségben megmaradt erődítmény a Duna mentén. Félelmetes belegondolni, hogy mindezt majd hatszáz éve, 1428 és 1430 között építették a török elleni védekezés céljából. Körbejárni is épp elég a hatalmas falakat, különösen a júliusi kánikulában.
Gamizgrad
Innen egy maratoni vezetés következett Gamizgrad római városhoz – azt hittem, ez lesz a legdurvább része az utazásnak, de nagyot tévedtem… mert az utána jött: a végeláthatatlan szerpentinezés Galambóc felé. Bár a térképen is látszott, hogy ez nagy kerülő lesz, azért nem volt világos, hogy ennyire… de egy világörökségvadásznak muszáj ide is eljutni.
Gamzigrad egy csodálatos fekvésű romváros, Galerius római uralkodó egykori palotája állt itt. Pont naplementekor érkeztem, ami duplán jó volt: egyrészt ilyenkor már a lélek nem jár erre, a turistabuszok utasai már a vacsorához készülődnek a hotelben. Másrészt a fények gyönyörűek voltak, szerencsére a terület este 8-ig nyitva van, így akár sötétedésig lehet itt bóklászni.
Miután körbejártam a rommezőt, még a faluba is bekukkantottam, ahol kora este sokan pecáztak.
Galambóc
Aztán beletapostam a gázba és reménykedtem, hogy még világosban odaérek Galambóc (Golubac) településhez, ahol majd szállást kereshetek. Bárhogy próbáltam sietni, az ide-oda kanyargó szerpentineken lassan ment a haladás, különösen, amikor sokáig nem lehetett egy-egy rém lassú teherautót megelőzni. Szép lassan rám sötétedett, és fogalmam se volt, milyen messze vagyok még, sőt egy idő után arról sem, merre kellene menni. Bár általában könnyen elboldogulok a térképolvasással, egy városkában olyan bonyolult útelágazások voltak, hogy megállt a tudomány. Szerencsére még járkáltak páran az utcán, de mindenki más irányba mutogatott. A kis csődületet látva egy rendőrautó is megállt, végül ők elég határozottan mutattak – visszafelé. Mint kiderült, szálloda csak 50 km-re van legközelebb és ahhoz egy jó darabon vissza kell vezetnem, ami igen elkeserítő volt. De nem volt mit tenni, nekivágtam. Végre aztán elértem Donji Milanovac városát, ahol a magánszállásokat már nem mertem megzörgetni, este fél 10 körül már vaksötét volt. Így az egyetlen szállodába mentem, ahova normális esetben be nem tenném a lábam, mert egy lelketlen, szocreál monstrum volt (Hotel Lepenski Vir). Ráadásul messze hangzott a tivornya hangja. Azt hittem, esküvő, de mint kiderült, egy 200 fős gyerekcsoport bulizik épp ott. Szerencsére akadt egy szoba viszonylag távol a nagyteremtől, ahova már kevéssé ért el a táncmulatság hangja, így végre bedőlhettem az ágyba.
Reggel 7-re húztam a vekkert, hogy utolérjem magam és minél hamarabb Galambóchoz érjek. Kicsit sajnáltam magam, hogy korábban kelek vakáció alatt, mint amikor még dolgozni jártam, de aztán kinéztem az ablakon, és a tájat megpillantva nem szomorkodtam tovább.
Gyors reggeli, rettenetes tejeskávéval, aztán rohanás, már amennyire a szerpentineken ez lehetséges volt. A tájra igazán nem lehetett panasz: a Duna vadregényesen kanyargott és több, mint 20 alagúton vezetett át az út. Aztán egyszercsak feltűntek a vár hatalmas bástyái, amelyek egyszerre illettek be a környező tájba, ugyanakkor büszkén ki is magasodtak belőle. A várat Zsigmond király építette, katonai célokra. De nem csak ő az egyetlen magyar, aki eszünkbe juthat: ezen a környéken harcolt Kinizsi Pál, itt szervezett csatát Hunyadi János és a Rozgonyiné című balladájában Arany János is megemlékezik cváráról.
Versec
Innen Versec (Vršac) felé indultam. Az út továbbra is a Duna mentén haladt. Topolovnikban egy pékség előtt álltam meg útba igazítást kérni, merre találom a kompot – és ha már ott voltam, tízóraiztam egy hatalmas vaníliás süteményt és lefotóztam az egyik közeli kert gazdag kerti törpe gyűjteményét.
A péksüteményt majszolva megállapítottam, hogy itt nem csak dupla akkora minden péksüti, mint otthon, de legalább háromszor olyan nehéz is: van bennük anyag bőven.
Ram és Stara Palanka közt komppal lehet átkelni a Dunán. Bár egy turistainformációban azt mondták, a komp félóránként jár, ez közel sincs így: egy nap mindössze öt járat indul. Szerencsére csak egy órát kellett várnom a következőre, amihez öt autó gyűlt össze. Még jó, hogy pont ennyi fért fel a kompra, mert a többi sofőr sokkal erősebb volt nálam, és nem szívesen húztam volna a rövidebbet, mert az további három óra várakozást jelentett volna. A jegy 1600 dínár körül volt, és néhány perc alatt átértünk.
Elnézve a nyikorgó, nem túl stabilnak tűnő kompon a kissé behorpasztott és nagyon koszos autómat eszembe jutott a korábbi céges autó, ami mindig csillogott kívül-belül és több évnyi használat után is mindig olyan „új-szaga” volt… szegény kis Yaris pedig másfél után már elég zilált állapotban van, de szerintem sokkal boldogabb:-)
Innen mezőgazdasági földek között vezetett tovább az út. Egy kicsit gyorsabban tudtam haladni, mint a szerpentines vidéken, bár néha egy-egy lassúbb mezőgazdasági jármű miatt vissza kellett venni a sebességből. Az örökkévalóságnak tűnő utazás végén csak elértem Versecbe, ahol megnézhettem a főtér remekbe szabott épületeit, elsősorban az 1757-ben, klasszicista és neogót stílusban épült városházát, valamint a püspöki palotát.
Nagybecskerek
A következő állomás a „Bánát szíve”, Nagybecskerek (Zrenjanin) volt. A városközpontban szinte minden háznak saját története van, hiszen kisiparosok, kereskedők több nemzedéke dolgozott itt. Megcsodáltam a városközpont zöld városházáját, valamint a Bega folyó mentén sorakozó pazar palotákat.
Aracsi pusztatemplom
Ezután Törökbecse (Novi Becej) felé vettem az irányt, ugyanis a Törökbecse-Karlova-Basa-híd közti háromszögben található aracsi pusztatemplom az útikönyv szerint leginkább innen közelíthető meg.
A városból egyáltalán nincs kitáblázva és elképzelésem nem volt, merre keressem a hatalmas szántóföldek közt. Mivel épp vállmagasságig ért minden irányban a napraforgó és a búza, ez nehezítette, hogy távolról is jól meglássam. Szerencsére akadt egy magyar falubéli, aki úgy-ahogy el tudta magyarázni, merre menjek: a településről Karlova irányába kell indulni, és úgy két kilométernyire jobbra van egy vasúti átjáró. Itt néhány romos épület van, valaha mezőgazdasági épületek lehettek, most több kamion és teherautó várakozott ott. Ettől további 1-2 kilométerre jobbra megint van egy vasúti átjáró, ahonnan egy földút vezet Basahíd irányába. Ezen kellett sokáig zötykölődni, és már amikor kis híján feladtam, hogy soha nem fogom megtalálni, egyszer csak felbukkant a templom teteje a napraforgómezők mögött.
A rom körül kis liget van, és elképesztő nyugalom. Egy árva lélek nem volt a közelben – mondanám, az a hely, ahol a madár se jár, de azokból éppenséggel rengeteg volt. Mint ahogy bogarakból is, amik rögtön berepültek a légkondicionált autóba, akárhányszor kinyitottam. Nem csodáltam a perzselő hőségben.
A romként is impozáns templomot csak a XIX. század első felében fedezték fel és az első átfogó tudományos elemzése egészen 2005-ig váratott magára. Művészettörténészek a templom építésének idejét a kora gót korszakra, a XIII. századra teszik, de nagyjából ez minden, amit tudunk róla. Homály fedi, hogy kik építették, milyen célból és miért pont itt. Talányosan áll a puszta közepén, kilométerekre minden településtől és műúttól, fenséges békességben.
Az út mentén szép színes méhkaptárok is voltak, körülöttük rengeteg repdeső méhecskével, így nem is igen akarózott közelebbről fotózni.
Törökbecsében ismét csak bureket ettem – gyakorlatilag ezen élek. Nagyon szívesen kóstolnék még csevapot is, de sehol nem adnak hozzá ajvárt, én pedig csak azzal szeretem… no, majd ha délebbre megyek a következő utazáson, ott biztosan akad.
Óbecse
Törökbecsétől alig néhány kilométer Óbecse (Becej), melynek főterét a helyiek pogácsának becézik kör alakja miatt. Itt magasodik a római katolikus templom, valamint a városháza tornya. De a település fő ékessége a falu határától 12 kilométerre található Dunderski Bogdán kastély, melyet valami elvetemült marketinges Fantast-palotának nevezett el. További bosszúság volt, hogy a hófehér kastély úgy elbújik a hatalmas fák között, hogy hiába jártam kétszer is körbe, képtelenség volt róla egy normális képet kattintani. A luxushotel árai viszont meglepően földközeliek, a szobaárak két főre négyezer dínárnál kezdődnek. A kastélyt övező parkban medence, kápolna és lovarda is helyet kapott.
Ada
Ada csak egy gyors megálló volt, ugyanis a város pompás templomai már bezártak, mire kora este odaértem, így a katolikus és a szerb ortodox templomot csak kívülről tudtam megcsodálni.
Zenta
Aznapra még egy nevezetesség maradt hátra: Zenta (Senta) gyönyörű szecessziós tűzoltósága. Amikor a kisvárosban autózva megálltam egy idős úr mellett, hogy útbaigazítást kérjek az útikönyvem fotójára mutogatva, csak tanácstalanul csóválta fejét, hogy ő bizony ilyen épületet nem ismer. Megköszöntem, ráléptem a gázra és a következő sarkon már meg is láttam a különös épületet. Hihetetlen volt, hogy a városkában van olyan lakó, aki ezt nem ismeri, bár ki tudja, hiszen mi is hányszor elmegyünk nap, mint nap Budapesten is különleges épületek mellett, anélkül, hogy figyelemre méltatnánk.
Palics
Zentáról a térkép szerint egy kisebb út egyenesen Szabadkára vezetett volna, de erre nem sikerült rábukkanni. Lehúzódva az úton egy ott stoppoló hölgyet kérdeztem meg, hogy találom meg, de ő se tudta. Mint kiderült, ő Tornyos felé próbált fuvart keríteni, de nekem ez elég nagy kitérő lett volna és a lefoglalt magánszálláshoz mindenképp szerettem volna még világosban odaérni, így elnézést kérve inkább tovább keresgéltem a közvetlen utat. Alig hajtottam tovább, két perc múlva szinte leszakadt az ég, akkora zápor kezdődött. Hirtelen belém villant, hogy szegény nő biztos ott áll még az úton, úgyhogy gyors 180 fokos fordulat. Így is volt, úgyhogy beinvitáltam az autóba, menjünk akkor Tornyos felé toronyiránt. Végülis nem volt sokkal több időben, a falu után ugyanis rá lehet hajtani az autópályára, ami bevezet Szabadkára.
Innen már csak a szállásra kellett hajtanom, amit Palicsban foglaltam le, a blog egyik olvasójának tanácsára. Mint kiderült, ez a családi vállalkozásban üzemeltett panziójuk (Vile Ricz), ahol személyesen is megismerhettem a nagyon szimpatikus házaspárt. Készült néhány naplemente fotó, aztán a település nevezetes éttermében, az Ábrahámban terveztem vacsorázni, de az épp a napokban zárt be egyhavi nyári szabadságra – mindenesetre jól mehet nekik, ha pont a szezon közepén egy hónapra lehúzhatják a rolót. No sebaj, lesz okom visszajönni. Mivel már az éhenhalás szélén voltam, gyorsan vettem egy frissen sült pljeskavicát a főtéri bódék egyikében, aztán tele pocakkal végre nyugovóra térhettem a meglehetősen zsúfolt nap után.
A palicsi tó aranykora a XIX. század elején kezdődött, amikor a szabadkaiak erdőket telepítettek a tó köré, és padokkal, szökőkutakkal tarkított parkot alakítottak ki. A századelőn külön női és férfi strandot létesítettek, az előzőt úgy kialakítva, hogy az öbölben fürdőzők minél inkább el legyenek takarva a kíváncsi szemek elöl. Bár a kisváros a sztrádától alig pár percre fekszik, még ma is igazi békebeli, nyugodt hangulata van. A régi pompás villák, építmények (Vigadó, Bagolyvár) fénye ugyan már megkopott, de még így is van egy kis dekadenciával vegyes nosztalgikus hangulata a sétánynak. A park építményeinek többsége mindössze tíz év alatt, 1902 és 1912 között épült fel
Palics arról is nevezetes, hogy Vermes Lajos, egy lelkes szabadkai fiatalember 1878-tól olimpiai versenyeket szervezett itt. A nyaranta tartott versenyeken változatos atlétikai és szertorna versenyszámok voltak, továbbá vívás, kerékpározás, gyalogjárás, küzdősportok és még hosszasan sorolhatnám. Volt belépő, fogadóirodák, bőkezű díjak és színes külsőségek – a játékok hatalmas népszerűségnek örvendtek.
Bár az előző négy napom nagyon pörgős volt, Palicson egyszerűen nem lehet sietni, valahogy lelassul itt az ember. Úgyhogy én is ráérősen elbeszélgettem a kedves házigazdáimmal, aztán szép nyugodtan megreggeliztem egy kis kávézóban. A hatalmas túrós táska kis híján kifogott rajtam – de csak begyűrtem.
Körbesétáltam a sétányon, majd jegyet váltottam az állatkertbe. A palicsi állatkert nem tartozik a világ leggazdagabb állatkertjeinek sorába, de az egész biztos, hogy ott van a legszebben kialakítottak között. Sétányai szinte arborétumnak is beillenek és néhány kivételtől eltekintve az állatok is elég nagy kifutóval rendelkeznek. Talán a csimpánz a legszomorúbb lakó, hiába kapott kis csimpánz-mackót. Feltűnő, mennyire gyerekbarát az állatkert – van simogató, több játékos szemléltető tábla és a park közepén egy hatalmas játszótér.
Szabadka
Már csak Szabadka (Subotica) maradt hátra, az egyik legjobban várt fénypontja az utazásnak. Imádom ugyanis a szecessziós építészetet és ez a város ennek kimeríthetetlen tárháza.
A város központja és jelképe az 1910 és 1912 között, Jakab Dezső és Komor Marcell tervei alapján épült városháza, amely előtt Zsolnay-kerámiákkal ékesített szökőkutak csörgedeznek. A földszint egyik sarkában kapott helyet a McDonalds, amely nem változtatva a hely stílusán, századelőt idéző asztalokkal és székekkel rendezkedett be.
Az én kedvenc épületem a játékos vonalvezetésű Raichle palota lett, ahova sikerült is bejutnom, és megcsodálhattam a pompás lépcsőházat is. Kívül-belül bármeddig el lehet gyönyörködni benne, mindig talál az ember új részleteket. A változatosan felhasznált anyagok közt található kovácsoltvas, Zsolnay kerámia, muránói mozaik és velencei üveg is. Az ablakok körüli, népi hímzést imitáló mozaikok egészen különlegesek. A palota ma galériaként működik és látogatásomkor egy nagyszerű fotós (Juhász László) munkái voltak itt kiállítva.
További szecessziós remekek a szomszédos Raichle bérház, a városházához hasonlóan szintén a Jakab Dezső és Komor Marcell páros tervei alapján épült Zsinagóga (sajnos elhanyagolva, zárva), a pár éve még aktív közösségi térként használt, de ma már szintén haldokló Népkör épülete, a Sonnenberg-ház (ma magyar konzulátus) és a Szabadkai Vidéki Kereskedelmi Bank.
A fenti épületeken kívül érdemes még betérni a város szép templomaiba is, mint például a Szent Teréz és a ferences templomba, valamint érdekes a színház épülete is.
Szabadka nemcsak az építészet terén tette fel a pontot az i-re, de burek ügyben is. A panzió tulajdonosainak javaslatára tértem be a Lipa pékségbe, ahol minden addigit felülmúló választékkal és minőséggel találkoztam. 13 féle burek volt, köztük meggyes is, így ezt kóstoltam, természetesen az elmaradhatatlan ivójoghurttal. A meglátogatott pékségek közül egyedül itt lehetett leülni és késsel-villával nekiveselkedni a bureknek, no meg közben ellesni a burek-készítés fortélyait a „látványkonyhából”.
Összességében nagyon jól éreztem magam az ötnapos körút során, hiszen változatos látnivalókban gazdag a környék és nagyon barátságosak a helyiek. A délebbre eső terület majd egy újabb menet lesz, amit ilyen bevezetés után alig várok!