7. Az utazás fináléja San Franciscoban

1993. szeptember 12, vasárnap

Juhé, ezt sem hittem volna, hogy sikerül, de bizony összejött: még jó pár hete, indulás előtt küldtem egy levelet Bélának, aki általános iskolában és meg utána sokáig a legjobb barátom volt, de jó pár éve disszidált és most Kanadában él, hogy ha tud, ugorjon már át San Franciscóba. Mondjuk találkozzunk szeptember 12-én 10 órakor egy bárban, aminek a címét az útikönyvből néztem ki. Naomi elvitt minket kocsival a megadott címre. Még hűvös volt a reggel, de ragyogott a nap, és a kicsi bárban Louis Armstrong zenéje szolt. Megreggeliztünk, és jóleső izgalommal várakoztunk. Pontban tízkor felbukkant Béla, barátjával, Jonoval, és rögtön egymás nyakába ugrottunk. Annyira, de annyira jó volt újra látni, hiszen együtt nőttünk fel és minden gyerekkori meg kamaszkori kalandot együtt éltünk át.

Béla (zöld pólóban balra), Jono (középen) és Nick

A közös városnézést a belvárosban, a Union Squaren kezdtük. Imádom ezt a várost. Csillogó-villogó felhőkarcolók keverednek régi, kedves kis házakkal, csilingelnek a villamosok a hepehupás utakon, a rettentő meredek utcákon felkaptatva újabb és újabb remek panoráma tárul az ember szeme elé.

Vidám, barátságos, szeretnivaló az egész. Felmentünk a St. Francis hotel külső liftjén a legfelső emeletre, hogy gyönyörködjünk a kilátásban, majd bevettük magunkat a kínai negyedbe. Vettünk kaját és a Golden Gate Parkban telepedtünk le piknikezni, ahol közben a bicajosok és görkorisok mutatványait is élvezhettük.

1993. szeptember 13, hétfő

Szörnyen indult a nap, mert a házigazdánk hatkor indult munkába és akkor nekünk is el kellett hagyni a házat. Állítólag nincs extra kulcsa. Mivel ezt meg egyszer nem akartuk bevállalni, inkább összepakoltunk és elhagytuk teljesen a terepet, keresünk másik szállást. Béláék máshol aludtak, velük fel tízre volt megbeszélve a találkozó, így volt 3.5 óránk reggelizni, nem kellett kapkodni, kényelmesen falatozhattunk. Megjöttek Béláék, majd másfél órát azzal töltöttünk, hogy leparkoljunk valahol. Ezt is megoldottuk. A mai fő program az Alcatraz volt, ahova kegyetlenül hideg szélben kellett áthajózni, vacogtunk a hajón.

A szuperbiztos börtön nagyon érdekes program volt, megnézhettük a szűk kis cellákat, aztán visszahajóztunk a városba. Este egy kínai étteremben vacsoráztunk, négyen négyfélét, így változatos kajákkal tömtem tele a pocakom. Kis levezető séta, majd elbúcsúztunk Béláéktól, indultak éjjel vissza Torontóba.

1993. szeptember 14, kedd

Ma shoppingolassal telt a nap, vettem pár CD-t, például azt a Cars albumot, amit egész úton hallgattunk Nick kocsijában. Ebédre dim sum a kínai negyedben, pálcikákkal, még nincs nagy rutinom, de elboldogulok vele. Délután a Yosemite parkba indultunk és remek szállást kaptunk Mercedben. Elragadó bíborvörös szoba, patyolattiszta fürdőszobával és egy kedves, öreg recepciós bácsikával, aki mindent tud a közeli parkról.

1993. szeptember 15, szerda

Reggel Walter, a hostel gazdája isteni reggelivel lepett meg minket: sok-sok palacsintával és dinnyével. Délelőtt a Mono Lake-t akartuk megnézni, de ez ugrott, mert felajánlottuk egy párnak, akiket előző este ismertünk meg, hogy elvisszük őket valahova a közelbe. Csak nem számoltunk azzal, hogy órákig készülődnek, aztán bankba akarnak menni, stb., stb., jól elcseszték a délelőttünket. Végre kitettük őket, aztán gyalogoltunk jó három órát a park déli részén az óriási fák között. 70-90 méter magasak, és rettentő öregek ezek a fák, de gyönyörűek.

Átlagban 7-8 méter az átmérőjük, de van akkora is, aminek az aljába alagutat fúrtak, azon át vezet az autóút. A naplementéhez a Glacier pontra hajtottunk fel, álomszép volt, ahogy rózsaszínben játszottak a felhők és rozsdavörösen ragyogtak a fák törzsei. Hazafele újra csillagnézés, Nick imádja, én meg szomorúan sóhajtottam fel, hogy meg életemben nem láttam hullócsillagot. És lám, sóhajom csodás meghallgatásra talált, mert abban a pillanatban tanúja lehettem ennek a természeti tüneménynek. Beleborsózott a hátam. Újra megállapítottunk, hogy ez egy csodákban bővelkedő út, vagy ahogy Nick mondja: „We are blessed”.

1993. szeptember 16, csütörtök

Reggel Walter megint szuper reggelivel rukkolt ki, majd búcsúzás. Úgy terveztük, hogy ellógjuk a napot a parkban, és itt is éjszakázunk sátorban. Csak sajnos szinte az egész nap a kempingkereséssel telt, nem gondoltuk, hogy ennyire tele van mind. A Mono Lake-re így ma sem maradt idő, de bejártuk a Tuloumne Meadowst, egy magasan fekvő, alpesi jellegű mezőt.

Nagyon zord, hideg, vad volt a táj, jól át is fagytunk, csontig hatolt a hideg. A kempingben tűz mellett melegedtünk át, aztán alvás.

1993. szeptember 17, péntek

Reggel ragyogó napsütésben hajtottunk vissza Friscóba. Útközben egy McDonaldsnál végre meg tudtunk mosakodni - a kempingben annyira jéghideg volt a víz, hogy még a kezem sem bírta. A Golden Gate Bridge ezúttal nem burkolózott ködbe, hanem ragyogott a napfényben, meg is álltunk egy kicsit gyönyörködni benne. Utolsó éjszakánkat egy amolyan igazi kaliforniai, meleg fickónál töltöttük (Servas vendéglátó), aki rajongott a macskákért. Csodás cicái voltak, csak persze előjött az allergiám. Még jó, hogy van nálam elég gyógyszer. Este Nickkel kettesben mentünk vacsorázni, mégiscsak az utolsó esténk, egészen elszontyolodtunk, hogy holnap elválunk, már megszoktam a kis kölyköt. Mivel öt évvel fiatalabb nálam a fiú, csak úgy hívom, my little pet.

1993. szeptember 18, szombat

A tegnapi sátras, hideg éjjel után ma igazán jót aludtunk, Richard pedig isteni reggelivel köszöntött minket. Pakolás, búcsú, Nick kivitt a reptérre és persze a Cars kazettát hallgattuk, kicsit ugye annak is köszönhetjük, hogy ilyen hosszúra nyúlt az eredetileg csak Taosig tervezett stoppolás. Szegény fiú még egy picit könnyezett is a reptéren, aztán búcsúpuszi és indulás. A 10 és fél órás repülőútnak épp a fele telt el. Most kel fel a nap, teljes időzavarban vagyok. Forgatom a naplót, emlékezek az útra és mosolyogva próbálok aludni egy kicsit. Micsoda öt hét volt…