6. Amikor a kétórás stoppolásból két hetes lesz...

1993. szeptember 4, szombat

Isteni napunk volt. Joshua, Nick és én bőséges reggeli után beültünk Nick kocsijába, indulás. Mint megtudtam, Nick hat hónapot utazgat az USA-ban és az út elején vette az autót Floridában. Már az utazás vége felé jár, még a Sziklás hegységet akarja megnézni, amire a legjobban vágyott, aztán majd eladja a kocsit és hazarepül. Az amcsik után kész felüdülés volt a két angol kölyökkel beszélgetni.

Taos a leghíresebb pueblo, azaz indián falu a környéken. Barna adobe épületek, rendkívül fotogén. Megkerestük a hostelt, jó pár éve itt forgatták az Easy Rider jónéhány jelenetét, akkoriban híres hippi tanya volt.

Az eredeti terv az volt, hogy itt szállunk meg, holnap pedig búcsú és én reggel továbbmegyek Denver felé. Igenám, de akkor nem látom meg a Mesa Verde nemzeti parkot, amit nem lehet busszal megközelíteni. Rávettem hát Nicket, hogy menjünk el arra. Joshuat megragadta Taos, ő maradt, Nickkel pedig autóztunk tovább. Tettünk egy kis kitérőt egy hot springs felé, én meg soha nem láttam ilyet, egy hideg folyóban egy forró tócsa, ott üldögélnek benne egy páran, némelyek teljesen meztelenül. Durangoba már sötétedés után érkeztünk, az álmos Santa Fe után meglepő volt a nagyvárosi hangulat. A hostelben egy alkoholmámorban úszó recepciós közölte, hogy ágy már nincs, de van matrac, letehetjük a konyhában, ha az jó lesz. OK.

1993. szeptember 5, vasárnap

A hostellakok furcsán néztek ránk reggel, ahogy bejöttek a konyhába és mi ott kuporogtunk. Elhajtottunk a Mesa Verde National Parkba, nagyon boldog voltam, hogy újra autózom, bár Nick nem engedte át a vezetést.

A Mesa Verde sziklába vájt falvairól nevezetes. Jó ezer éve éltek itt az anasazi indiánok, de csak vagy száz évet, aztán ismeretlen okokból eltűntek. A Cliff Palacet önállóan is bejárhattuk, a másik érdekesnek tűnő helyet, a Balcony House-t viszont csak parkőrrel. Hosszúnak tűnt a sor, de amikor a parkőr szép tagoltan elmondta, hány lépcsőt kell megmászni, hány alagúton kell hason csúszva átaraszolni, többen kiléptek a sorból. A túra egyébként nem volt nehéz, viszont nagyon érdekes.

Miután kifotóztam magam, továbbmentünk Denver fele, innen megy majd a buszom a Yellowstonehoz. Egy nap alatt nem lehet odajutni, meg kellett szállnunk, de nagyon nehezen akadt szállás. Ahogy autóztunk órákon át, rájöttem, hogy csodálatos útitársra akadtam: Nick az út minden apró részletére figyel, a madarakra, az illatokra, a felhők játékára, a változó színekre. Éjfél körül értünk Montroseba, de ott sem volt szállás, hajtottunk hát tovább. Nick a Blues Brothersből idézett, a kedvenc részem: „It's 106 miles to Chicago, we've got a full tank of gas, a half a pack of cigarattes, it's dark and we’re wearing sunglasses. Hit it!”.

Majd berakta a kazettát, amit én is imádok, és végigénekeltük az utat. A kocsi magnója egyébként hol szól, hol nem. Egy-egy bukkanónál elhallgat, majd órák múlva egy másik bukkanónál megszólal. De most ment. Grand Junctionban végre akadt egy szoba, két duplaágy, pazar fürdő, úszómedence, isteni.

1993. szeptember 6, hétfő

Reggel csobbanás a medencében, majd óriási amerikai reggeli: pirítós, omlett, narancslé, ahogy illik. Kicsit szomorkás voltam, hogy Denverben elválunk, de Nicket nem érdekli a Yellowstone, az ő álma a Rocky Mountains. Ahogy közeledett az elválás, csak szótlanul ültünk a csendben, amikor egyszer csak beindult a magnó a Cars kazettával: „Who's gonna drive me home tonight?” E sorsszerű jelnek Nick sem tudott ellenállni, jön hát velem Yellowstoneba. Illetve visz engem oda. Majd onnan tér le a Sziklás hegység felé, mondd már, kis kerülő. Gyönyörű tájakon haladtunk, nagyon jó kedvünk volt. Rock Springsben találtunk egy olcsó motelt.

1993. szeptember 7, kedd

Egész nap kocsikázás Yellowstone felé, gyönyörű tájak, és Nick remek társaság.

Már sötét volt, mire Yellowstonehoz érkeztünk, egy tó mellett kiszálltunk, álomszép volt. A tavat megvilágította a hold, körülötte a hegyek, nagy csend, csak a víz csobogott és gejzírek gőzét láttuk a sötétben. Az ég tele csillagokkal, mint kiderült, Nick imádja őket, ismerte mindet. Ültünk a meleg motorháztetőn és sorra mutogatta őket, a tejút is tisztán látszott, álomszép volt. West Yellowstone városkában persze sehol nem találtunk olcsó szállást, le kellett perkalni 25 dollárt fejenként egy lakályos kis házikóért. Node egyszer élünk.

1993. szeptember 8, szerda

Megint jó döntés volt rászánni a pénzt meleg kis kuckóra, kegyetlenül lehűlt az idő éjszaka. Reggel csak vacog az ember. Először is átkocogtunk a hostelbe egy olcsóbb szobát foglalni ma éjszakára, aztán megcéloztuk a Yellowstone parkot. Alig mentünk pár kilométert, előkerült a kamera, egymás után tűntek fel őzikék, szarvasok, bölények, stb.

Először a Norris Geyser Basint láttuk, itt a visitor center-nel közölték, hogy kb. 40 perc múlva kitör az egyik gejzír, arra siettünk hát. Amerre csak néztünk, bugyborékoló, gőzölgő kis tócsák, kiszáradt fák, holdbeli táj.

A nagy gejzír a megadott időben ki is tört, úgy 10-12 másodpercig lövellte fel a jó húsz méter magas vízoszlopot, az ujjongó turisták nagy örömére. Néha semmit sem láttunk a gőztől, de amikor egy kis szellő elfújta a vízfelhőt, remek volt a látvány.

Aztán a Mammoth Hot Springs felé vettük az irányt, ami egy teraszos képződmény, majd a helyi Grand Canyont néztük meg.

Végül a park kedvence, az Old Faithful következett, ekkora már besötétedett. Hiába, nagyok a távolságok, a park egytized Magyarországnyi területen fekszik. Az Old Faithful körül padsor, amin körbe-körbe ücsörögtek a turisták a kitörésre várva, mintha valami színházban lennénk, muris volt. Szerencsére mi is láttunk egy kitörést, igaz, hogy messziről és a sötétben, de azért érdekes volt. A vakuk, mint valami apró villámok izgalmasan világítottak meg a gőzoszlopot. Hazafele megálltunk egy kicsit a semmi közepén csillagokat nézni, csodálatos volt.

1993. szeptember 9, csütörtök

Reggel felhívtam a busztarsasagot, mikor megy a busz Yellowstoneból Salt Lake City fele. Pár napja már megtudtam, hogy reggel kilenc körül indul egy Boremanból, ami este kilencre ér a mormon fővárosba, csak azt nem tudtam, mikor ér ide. A Greyhoundos fickó unott hangon közölte: legközelebb 1994 tavaszán jön majd busz erre. Az nem lehet, próbáltam tiltakozni, hiszen én ezt már megérdeklődtem és tuti, hogy van busz. Csak volt, felelte, labor day-ig, azaz szeptember 6-ig, a turistaszezon végéig. Három napja ment el az utolsó. Visszakullogtam a szállóba, ahol épp búcsúztunk volna Nickkel, és közöltem a hírt. Szegény már beletörődött a sorsába, hogy az eredetileg egyórásra tervezett stoppolásom kissé hosszúra nyúlt, és mosolyogva ajánlotta fel, hogy akkor elvisz Salt Lake Citybe. Potom egy napi út. Sötétedés előtt érkeztünk, remek kis szobát találtunk és fejedelmi mexikói kaját tömtünk magunkba. Kicsit ugyan szomorúan, mert holnap már tényleg elválunk, én nyugat fele megyek San Franciscoba, ő meg keletnek, a Sziklás Hegység felé.

1993. szeptember 10, péntek

Reggel a mosodában indítottam a napot, végre megint tiszta minden ruhám, majd felfedeztük a várost. A mormonok legnagyobb templomába, a Church of Latter Day Saints épületébe sajnos csak mormonok léphetnek, így az nekünk kimaradt.

Az egész területről valami elképesztő gazdagság sugárzik, nem csoda, hiszen a mormonok fizetésük egytizedét az egyháznak adják le. Virágos, gondozott park közepén gazdag múzeum, visitor center, irodák állnak és egy érdekes koncertterem: fából készült, egy darab szög nélkül és elképesztően jó az akusztikája. Az idegenvezető egy újságpapírt tépett szét a színpadon és remekül lehetett ezt hallani a nézőtér minden szögletében. A visitor center minden látogatója kap egy mormon bibliát ajándékba, gratis, csak a címet kell megadni, és majd elhozzak a hittérítők. Próbáltam elmagyarázni, hogy mindenkinek egyszerűbb lesz, ha nekem most a helyszínen odaadják, messze van az a Magyarország, stb., de egy pillanatra sem jöttek zavarba, közölték, hogy a világ minden szegletében vannak hitterítőik, ne izguljak, oda is elhozzak.

Egy könyvtárba is eljutottunk, ahol a világ legnagyobb genealógia gyűjteménye van, rögtön le is ültünk családfát kutatni. Nem sok reményt fűztem ugyan a dologhoz, de bepötyögtem a számítógépbe a családi nevemet - semmi válasz. Aztán a mamám családi nevét, és lám, máris felsorolt egy csomó embert az 1700-as évekből. Nofene. Mikrofilmen is lehet keresgélni, ha az embernek van türelme.

Délután aztán elhajtottunk a Salt Lake-hez, szótlanul, szomorúan, kicsit megszoktuk már egymást, sajnáltuk, hogy elválunk. És akkor megint megtörtént a csoda, megint bekapcsolt a magnó magától, és megint a Cars kazetta volt benne: „Baby, just one more time to touch you... „ Tágra nyílt szemekkel bámultuk a magnót és egymást. A sorsnak ugye nem lehet ellenállni, így Nick végképp lemondott a Sziklás Hegységről. Irány San Francisco! Mivel az jó 15 órás vezetésre van, nem is húztuk az időt, rögtön rákanyarodtunk az autópályára és lenyomtunk három órát Elko városáig. Ez mar Nevada, rengeteg a kaszinó, magasabb a sor alkoholtartalma, egészen más világ. A mormonok is ide járnak át kicsit kicsapongani, mi is elvertünk pár dollárt, node féktelen jókedvünk volt.

1993. szeptember 11, szombat

Egész nap vezettünk, reggel tíztől este tízig, egy szakaszon még én is átültem a kormányhoz. Ha ugye ezt tudtam volna előre, nem vettem volna tíznapos Greyhound bérletet, amit végül csak két napig használtam. No sebaj. Az út nem volt túl érdekes és rettentő meleg volt. De sok helyen meg lehetett pihenni kiépített megállókban, ahol patyolat tiszta mosdó, piknikasztalok, telefon várja a megfáradt utazót. Csak úgy kíváncsiságból megnéztem, és ezek a világvégi telefonok is mind működtek. Elképesztő. A veszélyre figyelmeztető táblák elég laza stílusban íródnak, például az úton dolgozó munkásokat a következő tábla jelezte: „Road workers. Give 'em a break.”

Utahból indultunk és Nevedán át Kaliforniába érkeztünk. Nick időnként vigyorogva idézi a szállóigévé lett kérdést: Which state is it? Are we in Utah? Ez még egy étteremben ragadt ránk, Grand Junctionban, ahol a helyi újságban volt egy lista az ide érkező turisták leggyakoribb kérdéseiről. Köztük volt az ominózus "Is this Utah?" is. Az órainkat is alig győzzük átállítani, mindenhol más az időszámítás. A rádió, mint mindig, hol megszólalt, hol elhallgatott, főleg Queent hallgatunk, kívülről fújjuk már az összes dal szövegét. San Francisco gyönyörűen tárult elénk: egy emelkedőről láttuk meg a város fényeit a naplementében. Hamar megtaláltuk a szállásadónkat, Nyomit, akinek Andy adta meg a címét, és aki megengedte, hogy a nappaliban meghúzzuk magunkat a szőnyegen.