5. Texas és Új-Mexikó

1993. augusztus 31, kedd

Szerencsére alig voltak a buszon, volt helyem aludni két ülésen. Előttem két francia fiú ült, egész úton nyers sárgarépát ettek, engem is kínálgattak, helyesek voltak. Valami vacsorán voltak, ahol a vártnál kevesebb vendég jött, és magukkal hozták a maradék répát. Este tízkor indultunk és reggel hatra értünk Phoenixbe. Egy órányi várakozás után indulás tovább, és este hatkor gördültünk be El Pasoba, szétültem a popsimat. Felhívtam a vendéglátóm, akiről kiderült, hogy egy Dale Carnegie kurzust vezet, és épp órája van, üljek hát be hozzá, mielőtt hazamegyünk. Hullafáradt voltam, majd leestem a székről, így nem tudtam élvezni a nagy lehetőséget, hogy egy egyébként méregdrága kurzust ingyen élvezhetek. Épp a lelkesedés volt a téma, minden résztvevőnek lelkesedni kellett valamiért, hogy majd több időt tölt a gyerekeivel, vagy ezentúl minden reggel futni megy. Az óra végén kórusban szavaltak, hogy: „if you act enthusiastic, you will be enthusiastic”. Azt még félálomban is megállapítottam, hogy ez a kurzus sem lesz sikeres nálunk, ilyet csak itt lehet eladni.

1993. szeptember 1, szerda

Reggelire nagyon egészséges, de rendkívül ízetlen kaját kaptam: müzlit vízzel hígítva és herbateát. A teát sikerült egy alkalmas pillanatban a mosogatóba üríteni, de a müzlit le kellett nyomnom, hogy ne bántsam meg a lányt. Éhesen, de elindultam körülnézni. Felmentem a hegytetőre, ahonnan látszott az egész város: egyik fele amerikai, az El Paso, a másik fele Mexikóban fekszik, Juarez. Őszintén szólva, nincs itt sok látnivaló. Este átjött a szomszéd kislány, hihetetlen kreatív kis kölyök volt. Először felvett valami zenét egy szintetizátorral, majd a saját maga által komponált zenére táncolt, pantomimezett, produkálta magát. Eljátszotta, hogy sétál valahol, megijed, fél, rohan, megnyugszik, lenyűgöző volt.

1993. szeptember 2, csütörtök

Reggel szerencsére tejjel jött a müzli, majd kimentem a buszhoz, irány Santa Fe. Albuquerqueben kellett átszállni, majd délután ötre be is futottunk Santa Febe. Itt a youth hostel kocsija várta az érkezőket, elbűvölő kis szállásra érkeztem. Alacsony, barna, zegzugos adobe épület. 11 dollár a szállás plusz mindenkinek be kell segíteni valamit, tíz perces házimunkát reggelente. A konyha viszont tele finomságokkal és bárki ehet, ihat, főzhet kedvére, ez mind az árban van. Szobatársam egy angol lány, aki hat éve van úton. Időnként megáll fél évre valahol, tanít angolul és abból a pénzből megy tovább. Én meg az öthetes szabadságomra vagyok olyan büszke.

1993. szeptember 3, péntek

Bőséges reggeli, kis házimunka (fürdőszoba-takarítás), majd irány a város. Santa Fe minden épülete adobe stílusú, alacsony, barna házak, nem is engednek más stílusút építeni, őrzik a városképet. A bank, a Hilton Hotel es a McDonalds is pont ilyen.

Megnéztem az ország legrégebbi házát és legrégebbi templomát, délután pedig leperkáltam 35 dollárt egy kirándulásra Bandelierbe. Az utazás legnagyobb tévedése volt. Csak hát nagyon el akartam menni, busz meg nem volt. Négyen mentünk, három ostoba, középkorú amerikai nő, meg én. Az idegenvezető okos lett volna, de nem volt alkalma csillogni, mert a három nőt csak az ajándékvásárlás érdekelte, majd megfojtottam őket. Bandelier egyébként gyönyörű, a sziklákba vájt kisebb lyukakban tárolták a régi indiánok az élelmiszert, a nagyobb lyukakban laktak. A barlangokhoz létrákon lehetett felmászni, érdekes volt.

Még szívesen nézelődtem volna, de sietni kellett vissza, mert a három hölgynek estére jegye volt az operába és még készülődni akartak. Egész este dühöngtem, főleg amikor megtudtam, hogy a hostelből egy srác kocsival ment oda és ráérősen nézelődött. De legalább megtanultam a leckét. Megkerestem a fiút, fiatal angol kölyök, Nick. Épp egy másik sráccal beszéltek arról, hogy másnap Taosba kirándulnak, bekéredzkedtem hát harmadiknak. Igaz, ezzel borul az egész megtervezett menetrend, de legyünk rugalmasak…