2. Death Valley, a Bryce Canyon és a Grand Canyon

1993. augusztus 19, csütörtök

Délelőtt kimentünk a Universal Studióhoz, micsoda időpocsékolás. Disneyland 2. Drága, tömegnyomor, unalmas. Először két showt mutattak, egy vadnyugati jelenetet, ami borzasztó erőltetett volt, aztán meg idomított állatokat vonultattak fel, nagyon sajnáltam szegényeket. Majd jó egy órás túra a stúdiók körül, díszletek, autók, házak. Az idegenvezető folyamatosan sorolta, hogy melyik sorozatból melyik szereplőé ez a kocsi, meg az a kocsi, és az összes amerikai ujjongott, de nekünk gőzünk nem volt, miről beszél. Aztán voltak speciális effektusok, aknarobbanás, árvíz, földrengés, az amcsik megint ujjongtak, de engem nem bűvölt el a technika.

Délután végre elhagytuk a várost, elég volt, irány a Death Valley. Igyekeztünk meg sötétedés előtt ideérni, hogy világosban verjük fel a sátrat, és elméletileg meg is érkeztünk, de egy csomó idő elment a fotózásra. Naplementekor lélegzetelállító a táj, nem győztem kattogni az új géppel.

A kinézett kemping zárva volt, hajtottunk tovább, de nem találtunk semmi jó szállást. A kocsiban ülve fel sem tűnt, milyen hőség van, ment ezerrel a légkondi, csak az volt furcsa, hogy tűzforrók az ablaküvegek. Este kilenckor szálltunk ki végül és mellbevágott a forróság. Úristen, mi lesz itt nappal, ha ilyen az éjszaka. Hirtelen sötétedett be és iszonyú félelmetes lett a táj. Végre feltűnt egy újabb kemping, de ez csak annyiban különbözött a nagy semmiség többi részétől, hogy a jelzés mellett 1-2 asztal is állt. Se víz, se villany, semmi nyoma az életnek. Kőkemény föld, röpködő denevérek, irtóra féltünk.

A távolban megláttunk egy kis fényt, valószínűleg a rancher háza, odahajtottunk. Be akartunk kéredzkedni, de az ajtók zárva, sehol senki. A külső lámpa viszont égett és ez egy kicsit megnyugtató volt, ott vertünk hát sátrat a ház ajtaja előtt. Az elemlámpám rögtön elromlott, de a ház és a kocsi fényeinél úgy-ahogy elboldogultunk. Az ég telistele volt csillagokkal, rettentő romantikus a táj.

1993. augusztus 20, péntek

Reggel gyorsan összecsomagoltunk, nehogy baj legyen belőle, hogy itt aludtunk. Találtunk egy kutat, gyors mosakodás, aztán irány a sivatag. Jót derültem az útikönyvön, amikor arról olvastam, hogy napi egy gallon (3.8 liter) vizet iszik meg itt az ember. Azért beszereztük, jobb félni ugye, és valóban, rendesen el is fogyott. Első állomásunk a homokdűnék voltak, nem könnyű sétálni köztük, de nagyon élvezetes és fotogén.

Izzadt testünkön vastagon állt a homok, tornacipőm is telement, mintha cementbe lett volna szorítva a lábam, szívem majd kiugrott a helyéről a hőség és a homokmászás miatt. De az óriási homokdűnék látványa mindenért kárpótolt. Vissza a jó kis hűtött kocsiba, végighajtottunk az Artist Drive-on, ami egy festői út néhány érdekes látnivalóval. Pl. ott van az Artist's Palette, egy sok színben játszó szikla, amiről nem tudni, hogy lett ilyen tarka.

Aztán a Devil's Golf Course, azaz az ördög golfpályája, feltöredezett sótenger, ameddig csak a szem ellát. Majd a Badwater, a völgy legalacsonyabb pontja, tengerszínt alatt 86 méter. Itt mérték a világ második legmagasabb hőmérsékletét, 57 fokot 1913-ban. Egy kiszáradt tengerfenék, csak a rengeteg só maradt meg, az fehérlik óriási felületen. Az út végén felmentünk a Dante's View-hoz, remek kilátó, és errefele van a Zabriskie Point is, amit meg Antonioni filmjéből ismerünk. Érdekes egy hely.

Tele élményekkel és jó pár ellőtt filmkockával kihajtottunk a sivatagból, irány Las Vegas. Itt gyorsan kerestünk egy motelt, lemostuk magunkról a tengernyi homokot, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Végighajtottunk kocsival a Stip-en, a kaszinósoron, elképesztő mennyiségű fényreklám villózott az óriási szállodákon.

Megvacsoráztunk a legnagyobb hotelben, a Circus Circusban, elvertünk fejenként tíz dollárt a nyerőautomatákon, csak a szórakozás kedvéért. Semmi esély nem volt nyerni, de a játék ritmusából nem hagyták kiesni az embert. Az étteremben az asztalok mellett, sőt a WC-hez vezető úton is sorban álltak a játékautomaták, hogy várakozás közben is kihasználhassunk minden percet a játékra.

1993. augusztus 21, szombat

Hatalmas reggeli után még egy kis séta Las Vegasban, majd a Zion canyonhoz hajtottunk.

A scenic drive szép sziklák között vezet, de nem álltunk meg, el akarunk jutni estig a Bryce Canyonig. Annyira lehűlt az idő, hogy nem mertünk sátrat verni, találtunk egy kempinget fűthető faházakkal, itt szálltunk hát meg. És milyen jó gondolat volt: éjjel még fagy is volt, reggel alig lehetett a jeget lekaparni a kocsiablakról.

1993. augusztus 22, vasárnap

Vekerre ébredtünk, mert nagyon szerettem volna megnézni a napfelkeltét a kanyonban. Hatkor kipattantunk az ágyból, hogy hétre odaérjünk, de Gábor órákig borotválkozott és szépítkezett, mint valami menyasszony, én meg őrjöngtem. Így le is késtük a nagy jelenetet, amikor a Sunrise Pointhoz értünk, sokan már visszafele jöttek a sétányon. Még mindig nagyon hideg volt, jó meleg pulóverekbe volt burkolózva mindenki. Azért a reggeli fények is szépek voltak, mint valami csipke, finoman formázottak a sziklafalak. Alig tudtam betelni a látvánnyal.

Körbehajtottunk a kilátópontokon, mindenhol fotózgattunk egy kicsit, de hosszabb sétára nem volt igazán idő. Délután újabb nemzeti park felé vettük az irányt, a Grand Canyonhoz.

Egész úton én vezettem, nagyon élveztem, bár a jogosítványszerzés óta semmi gyakorlatom nem volt. Gábor szerencsére nem félős típus. Pedig igazán a végletekig feszítem tűrőképességének határát azzal, hogy időnként kipróbálom, milyen gyorsan is száguld kis piros kocsink. De egyenesek az utak, nincs szinte sehol senki, csak a végtelen horizont, gyönyörű.

Ráadásul kuplunggal sem kell bajlódni, automata az autó. A Grand Canyonhoz két órával naplemente előtt érkeztünk, tökéletes volt az időzítés, volt meg időnk kicsit körbehajtani. Míg a Bryce Canyon kecsességével nyűgözött le, a Grand Canyon jóval grandiózusabb, fenségesebb. A naplementét stílusosan a Sunset Point-nál néztük végig, vörösen ragyogtak a sziklafalak, álomszép volt.

Egy csoportot bekötött szemekkel vezettek a busztól a sziklaperemhez, ott vehette csak le mindenki a fekete kendőt a szeméről. Kis híján beleszédültek a kanyonba, olyan mellbevágó volt a látvány. Jópofa ötlet. Ma is egy faházat béreltünk ki, Flagstaffban, úgy másfél órára a kanyontól. Bár nem jósolnak akkora hideget, én elég fázós vagyok, és egyébként sem túl drága.

1993. augusztus 23, hétfő

Kárpótolva magunkat a tegnapi hajnali ébresztőért ma tíz órát aludtunk, kényelmesen megreggeliztünk, és úgy indultunk vissza a kempingből a Grand Canyonhoz. Tegnap a keleti, ma a nyugati peremet jártuk be, ide nem lehet autóval behajtani, csak shuttle buszokkal. Ez viszont legalább ingyenes, és megáll minden fontosabb kilátópontnál.

Láttuk a Colorado folyót, az is régi vágyam, hogy egyszer lemásszak oda, de most nem fért bele az időnkbe, a mostani csak amolyan ismerkedő túra a parkokkal. Majd egyszer máskor. Ma éjjel egy családnál aludtunk, amolyan átlag amerikai, kétgyermekes, középkorú pár. A szállás remek, a vacsora finom, jó egy kis otthonosság.