7. Zanzibári fűszertúra

1996. november 12., kedd

Ma úgy volt, hogy repülök Zanzibárra, de a Tanzania Air másképp gondolta... Délelőtt elbúcsúztam Martitól, Fitől, Jennifertől, és Zimbától, aki egy nagy marék kagylót adott ajándékba. Vége a háromhetes szervezett útnak, de én még elrepülök egy hétre Zanzibárra. Olyan ígéretekkel teli neve van, muszáj megnézni. A repülőtérre vezető út elég sajátos időjárási viszonyok közt telt: egyszerre ragyogott a nap és esett az eső. Mivel a taxi 4 ablaka közül kettőt nem lehetett felhúzni, elég szépen eláztam. És még ez a száraz évszak... A reptéren aztán kiderült, hogy törölték a járatot, és a Tanzania Airtől sehol senki. A Kenya Airwaystől volt csak egypár emberke, ők segítettek telefonálgatni. Ma már nincs járat, így vissza a városba, ki kellett vennem egy hotelszobát. Ez olcsóbb, mint kitaxizni a campingbe... Elmentem a légitársaság irodájába, ott egy röpke másfél órás vitatkozás után kifizették a szobám árát, és megígérték, hogy a taxit is kifizetik, ha szerzek számlát.

1996. november 13., szerda

Reggel nagy ügyintézés: egy szimpatikus asszonyságot cserkésztem be a taxisok közül, és elmagyaráztam neki a helyzetet. 500 schillinget adok, ha kivisz a reptérre, de kellene ezerről számla, mert tegnap, mikor visszajöttem a reptérről a városba, nem kaptam számlát. És a reptér előtt el kellene ezt vinni a Tanzania Air irodájába. A nénike csak mosolygott, élvezte a kalandot, így már indultunk is. Megkaptam a pénzt, gyors kitérő a szállodába a csomagokért, és már mentünk is a reptérre. A taxisom Florence-nek hívták, ő is nagyon kedves volt. A kocsija a reptérig bírta csak, ott lerobbant, három rendőr tologatta neki, hogy beinduljon. A Kenya Airways várólistáján voltam, mert a Tanzania Airnek ma nem volt járata, de átírták a jegyem. Egy csomó várólistás volt, de szerencsére a tegnapi segítő emberkék ma is ott voltak, és felvarázsoltak a gépre. Sokszor ijesztő egyszem fehér embernek lenni egy idegen városban, de időnként van előnye is a dolognak, hogy mindenki emlékszik rám, és mindenhol kis kedvencként kezelnek.

A kis gép 40 perc alatt tette meg az utat, alig ocsúdtam fel, már szálltunk is le. Szerencsére volt még egy magányos csellengő turista a reptéren, így megosztottuk a taxiköltséget a városba. A Lail Noor Guesthouse-ba mentem, amit Fi ajánlott. Elragadó kis fogadó, patyolattiszta szobákkal, szúnyoghálóval, ventillátorral, meleg vizes fürdőszobával. Mindez reggelivel 7$. És persze nagyon barátságos mindenki. Lepakoltam, és már indultam is felfedezni a várost. Az útikönyv figyelmeztetett, hogy nem könnyű kiigazodni az óvárosban, de én, az öreg róka turista ezt persze nem vettem komolyan. Vettem egy térképet, ami az út leghaszontalanabb befektetése volt, mivel se a térképen, se a valóságban nincsenek utcanevek. No de nem siettem sehová, csak hagytam, vezessen a lábam, órákig bolyongtam a kis zegzugos sikátorokban. Elvarázsolt egy hely; gyönyörű régi faragott ajtók és erkélyek díszítik a házakat, mindenfelé színes öltözetű iskolás gyerekek futkosnak az utcákon, és mindenhol érezni a szegfűszeg illatát.

Eddig a szicíliaiakat tartottam a világ legbarátságosabb népének, de Zanzibár átvette az első helyet: minden egyes emberke az utcán leáll, megkérdezi, hogy hívnak, hány éves vagy, hogy tetszik Zanzibár, mikor jössz vissza, aztán mosolyogva elbúcsúzik: Karibu, azaz Isten hozott. Nem tolakodóan, hanem kedvesen, barátságosan, és ami a lényeg, tényleg őszintén érdeklődnek. Ez nem az amerikai felületesség... többször elismétlik az ember nevét, megjegyzik, és láthatólag őszintén örülnek, hogy meglátogatta őket a távoli országból érkező turista. Este a mozgássérült recepciós fiúval, Dullával beszélgettünk egy jót, aztán zuhany és alvás.

1996. november 14., csütörtök

Az érzékek ünnepe: fűszertúra Zanzibáron. Több cég is csinál ilyet, de az eredeti és a legjobb az, amit Mitu, az öreg indiai tart.

Két nyitott kis busznyi ember gyűlt össze reggel a mozi előtti téren, ahol a gyülekező volt. Először egy szultán palotájának a romjait néztük meg (Maruhubi Palace), ahol Mitu elmesélte Zanzibár történetét és mindenféle pletykákat a szultánról. Aztán meglátogattunk egypár ültetvényt, ahol rengeteg fűszert, zöldséget és gyümölcsöt mutatott: mindent megnéztünk, megszagoltunk, megízleltünk. Csak kapkodtam a fejem; kenyérfa, kaucsukfa, szegfűszegfa, szerecsendiófa, menta, borsmenta, medvecukor, tapióka, papayafa, kakaóbab, fahéj, kávébab, feketeborsfa, avokádófa stb., stb.

Mindenről megtudtuk, mire jó, pl. a papaya leveléből főzött tea jó maláriára, a szegfűszeg megfőzve a legjobb hasmenés ellen, a szerecsendió burkából kábítószer készül stb. Volt egy piros kis bogyó, a "soap-berry", amit összenyomva fehér habot kaptunk, kezet mostunk vele - nagyon tiszta és illatos lett a kezünk. És volt egy "wild aubergine" nevű gyümölcs, aminek a levétől mindenki nagyokat tüsszögött - de aztán kaptunk mentalevelet, hogy ez elálljon. A fűszerkóstolásokat érdekes sütemények és gyümölcslevek egészítették ki, aztán egy hatalmas ebédet is kaptunk - életem legjobban elköltött 10 dollárja...