6. Az Agha Khan Kórház

1996. november 6., szerda

Sajgó tagokkal ébredtem, minden porcikám fájt, lázasnak éreztem magam. Marti az elmúlt napok tapasztalata után rögtön közölte, csináljunk maláriatesztet, így a közeli klinikán megcsináltuk, de negatív. Megérték a lázam is, semmi. Mire visszaértünk a campingbe, egyre gyengébb lettem. Újra lázmérés, 38,5. Ki érti ezt. Nem tudtam felállni, csak feküdtem a teherautón, Marti és a többiek adtak lázcsillapítót, jegelték a homlokom. 3 Fansidart is belém nyomtak, biztos, ami biztos, hátha mégis malária. Délutánra jobban lettem, de este kezdődött megint elölről. És Marti is megint rosszul volt. Con, egy másik sofőr megelégelte az agonizálást, mindkettőnket bevitt Mombasaba, a kórházba. Újra vérvizsgálat - egy hét alatt harmadszor, kezdett elegem lenni belőle. De végre kimutattak valamit. Tífusz - közölte az orvos, aki egy fiatal török fiú volt. Martinak semmit nem tudtak kimutatni, őt hazaküldték, belém meg rögtön szúrták a tűt, infúzió. Irtó kimerült voltam, csak aludni akartam - de nem volt könnyű madzagokra kötve...

1996. november 7., csütörtök

Az ember ritkán rajong egy kórházért, de ez az Aga Khan Hospital maga a csoda. Leszámítva, hogy nem tudom, mi a bajom. Tífusz nem lehet, az ellen be vagyok oltva, és a láz is hamar lement. A doki szerint egy másik bacilus lehet, a tífusznál sokkal hangzatosabb nevű Salmonella Gastroenterities, ami közönséges gyomorrontás, de a hasammal nincs igazán gond. Mindenesetre reggel-este nyomnak belém egy üveg Ciproxint, a közbeeső időben meg kiszáradás ellen folyadékot. De ezt leszámítva mintha egy luxus szállodában lennek: privát szobám van fürdőszobával.

Reggel az ápolóm, Benedikt forró fürdőt készített, és amíg a fürdőszobában voltam, egy kisebb hadseregnyi ember kitakarította a szobám, tiszta ágyneműt és tiszta ruhát kaptam, irtó helyes kis pepita hálóruhát. Van színes TV-m, megtudtam, hogy Clintont újraválasztották és Jelcinen sikeres műtétet hajtottak végre. Választhatok több menüből reggelit, ebédet és vacsorát, és közben is hoznak teát, sütiket. és mindenki irtó kedves, egy nővérke még énekelt is nekem kenyai népdalokat. A kórház igazgatója is bejött bemutatkozni, meg beszélgetni egy kicsit. Legalább 30 ember járt ma nálam, mindenki mosolyog, barátkozik, elképesztően kedves társaság. Hoztak újságot is, és sajnálkoztak, hogy nincs videokazettájuk (video lejátszó ugyanis van). Épp behozták egy hatalmas tálcán az ebédem, amikor beállítottak az útitársak. Többen fontolóra vették, ne maradjanak-e ők is itt egypár napra... És velem volt a könyv, amit Jamestől kaptam búcsúzáskor. Én, a magyar református lány egy angol fiútól kapott buddhista könyvet olvastam egy kenyai muszlim kórházban... érdekes helyzeteket produkál az élet. Már egész jól megszoktam az állvánnyal való közlekedést. Először próbáltam csak a palackot hurcolni a mosdóba, meg a hűtőhöz menet, de akkor visszafelé folyt minden, nem volt nyerő. 4 óránként megvizsgálnak, és egyébként is mindig rám néz valaki, hogy vagyok. Azon jót mosolyogtam, hogy a kórlapomon "freelance photojournalist" vagyok... Marti diktálta be az adataimat, és ő a fotóstáskámból erre következtetett.

1996. november 8., péntek

A fél 6-os ébresztő emlékeztetett arra, hogy mégsem szállodában vagyok. Láz-, vérnyomás- és pulzusmérés, de már minden rendben. Az utolsó üveg antibiotikum, és végre kivették a tűt a kézfejemből, nagyon untam már. Alimohamed, kis orvos közli, hogy szabad vagyok. Kifizettem a potom 800 dollárt a két éjszakáért - mire jó a hitelkártya. A biztosítót felhívtam, majd otthon megtérítik. Búcsúzáskor a kórház egész személyzete felvonult, ölelések, címcserék, mindenki mosolyog. Még a telefonközpontos is odacsörög, aki tegnap kapcsolta nekem a biztosítót, hogy reméli, minden rendben lesz otthon a pénzzel, és hogy jól sikerül majd az utazás további része. És NEM, nem a 800$ miatt voltak ilyen kedvesek - a többi beteg is ilyen ellátást kapott; egyszerűen itt ilyenek az emberek. Este nagy mulatság volt a campingben - halat sütöttünk, és ajándékokat adtunk Finek és Martinak. Az út hivatalosan holnap ér véget, Jennifer kivételével mindenki hazarepül. Ő marad még, mert a következő útra is megy, ami néhány nap múlva indul a Viktória-vízeséshez. És én is maradok még pár napot pihenni. Nagy búcsúzkodás volt, Rachel megígérte, karácsonyra mindenkinek csináltat egy pólót, "Shits and drips tour" felirattal, és felsoroljuk rajta a kórházakat, amiket a hat maláriás útitárs miatt meglátogattunk útközben.

1996. november 9., szombat

Pihenés, úszkálás, beszélgetés údonsült kis helyi barátommal, Zimbával, aki aggódott értem, hová tűntem, képeslapírás, stb.

1996. november 10., vasárnap

Ma sétáltam egy nagyot Mombasaban, még nem is láttam a várost. Van egy helyes óváros része, sok régi kőházzal és mecsettel. Kenyának ezen a részén az iszlám az uralkodó vallás. Egyszer csak véletlenül betévedtem egy mecset kertjébe. Egy őr haragosan kérdezte, miért mentem be. Bocsánat, nem vettem észre - feleltem. Olyan zegzugosak az utcák, tényleg nem láttam, hogy az egy zárt kert. Meglepődve nézett rám: Nem vette észre, hogy más, mint a többiek? Na, erre jót nevettem. Egész nap nem láttam egy fehér bőrű embert sem, csak színes kendős feketéket és fehér ruhás muzulmánokat - miért pont a kertben tűnt volna fel, hogy én más vagyok. Az utcák is tele vannak hosszú fehér ruhás muzulmánokkal, mint amilyenek a kertben voltak. Na, mindegy. Viszont fejedelmi ebédet ettem egy vegetáriánus indiai étteremben. Kb. 3 dollárért "all you can eat" ebéd volt, degeszre tömtem magam.

1996. november 11., hétfő

Ma újra Mombasában császkáltam - vettem a piacon olyan helyes színes kendőket, amit itt ruhának hordanak, én viszont az étkezőmbe szánom terítőnek. Nagy okosan ma már nem hoztam az útikönyvet, hanem egy kis papírra átmásoltam a térképet, így nem voltam ANNYIRA turista kinézetű. Ebéd a tegnapi étteremben, már mosolyogva üdvözöltek. Mint ahogy a cigarettaárus fiú is, aki a hiánycikknek számító Embassy Mildot varázsolta elő nekem a pult alól. A kórházba is ellátogattam, a főkönyvelő írt egy részletes levelet a biztosítómnak, nehogy bele tudjanak kötni valamibe. Mindenki régi barátként, nagy lelkesen köszöntött. A dokim megkért, próbáljam majd megérdeklődni neki Magyarországon, lehetne-e itt PhD-zni, szeretne Európába jönni továbbtanulni. Lehet, hogy ráfér, mert meg mindig nem tudom, mi bajom volt :-). De sebaj, már jól vagyok, és olyan aranyos volt mindenki... és holnap irány Zanzibár!

HIRDETÉS
PRESS