5. Nairobiban ragadva

1996. november 1., péntek

Tegnap éjjel David is rosszul lett megint, így őt is bevittük Angela kórházába. Meghatóak voltak: Angela infúzióval, félig ájultan feküdt az ágyán, és mikor meglátott minket, egyből azt kérdezte: hogy van David és James? Davidet ott tolták el a folyosón a tolókocsiban, reszketett a láztól, de egyfolytában azt kérdezte: Mi van Angelával? A csoport, amely eddig elég unalmasnak tűnt, most valahogy összekovácsolódott. Hiába, közösségformáló erő, ha az emberek egymást ápolgatják. James sokkal jobban van, kivettünk egy négyfős szobát neki, David barátnőjének (aki a tegnap éjjeli virrasztástól eléggé kimerült), Martinak (aki szintén lázas), meg nekem, aki felajánlottam, hogy éjjel őrködök felettük. James elég jól átvészelte az éjszákat, bár legalább százszor kiment WC-re.

Ma aztán meglátogattuk Angelát és Davidet a kórházban, jobban vannak. Gerhardt - orvos létére... - nem vesz tudomást a beteg útitársakról, és azért nyaggatta Martit, hogy mikor megyünk már Karen Blixen, az Out of Africa szerzőjének szülőházába. De a sofőrünknek volt elég dolga a kis betegekkel: biztosítókkal tárgyalt (egy éjszaka a nairobi kórházban 220 angol font a gyógyszerek nélkül), meg repülőjegyeket intézett. Idefelé 3 átszállással, 24 órás utazással jött a csapat Londonból, és Marti igyekezett elintézni, hogy visszafelé közvetlen járattal mehessenek legalább a gyengélkedők. Gerhardt végül is elment a múzeumba egyedül valami helyi utazási irodával, amíg mi a kórházban voltunk. Este amolyan búcsúest volt, mert a társaság nagy része hazautazik holnap. Az út úgy volt meghirdetve, hogy két hét körutazás és utána egy hét tengerpart, és választhatott mindenki, hogy a 2 vagy 3 hetes alternatívára fizet be. A 16 utasból csak heten maradunk a harmadik hétre, a többiek holnap repülnek haza. Egy nagyon elegáns helyen vacsiztunk, Safari Cats az étterem neve, engem Las Vegasra emlékeztetett. Nagy teraszon volt a vacsi, körülöttünk revüműsor és játékautomaták. A menü: marha, birka, csirke, zebra, krokodil, impala és strucc. Valahogy annyira morbidnak tartottam, hogy azokat az állatokat kóstolgassam, amelyeket oly nagy örömmel fotózgattam eddig.

Nem tudtam enni - kezdem megérteni a vegetáriánusokat... Éjjel aztán folytatódott a rémálom a betegekkel: Angela lelépett a kórházból, mert elege lett belőle, de estére megint rosszul lett. Ezúttal Marti virrasztott vele. Ilyen sofőr sincs több: ő maga is lázas, de egész éjjel csak kuporgott Angela ágya mellett, és ezerszer kicipelte a WC-re, itatta, fogta a kezét.

1996. november 2., szombat

Marti közölte, elég ebből, hogy mindenki önmaga dönti el, mikor gyógyult meg - visszavitte Angelát a kórházba, és közölte, csak akkor jöhet ki, ha az orvos megesküszik, hogy teljesen rendben van. John, James, David, April, és még egypáran ma hazarepültek - kivittük őket a reptérre, szomorú ölelések... Délután vissza a normális kerékvágásba, turistaprogram: megnéztük a nemzeti múzeumot meg a kígyóparkot, ez utóbbiban nagyon helyes óriásteknősök voltak. Az egyik mellett vagy félórát guggoltam, egészen összebarátkoztunk.

1996. november 3., vasárnap

Az elmúlt éjszakák virrasztásai után most 12 órát aludtam, mint akit fejbe vertek. Fi, a túravezető Angelával maradt Nairobiban, Marti meg elindult velünk Mombasa felé. Irány az Indiai-óceán!

1996. november 4., hétfő

Megérkeztünk Mombasaba és egy álomszép helyen sátoroztunk le: a Tiwi Beach-en. Pálmafák, homokos tengerpart, és közvetlenül a víz mellé verhettük le a sátrakat. Zuhany, étterem, bár... micsoda luxus.

1996. november 5., kedd

Reggel sokáig alvás, majd belevetettem magam a vízbe. Sokkal melegebb és bársonyosabb, mint a másik két óceán - csodálatos volt. Aztán megismerkedtünk helyi kis srácokkal, akik elvittek minket búvárkodni. Hoztak szemüveget és pipát, nagy izgalom volt, még soha nem csináltam. Jó félórát sétáltunk a parton, bokáig-térdig vízben, mellettünk kiugró sziklafal, amelyen tucatjával mászkáltak a kis rákok. Aztán megérkeztünk egy kis medenceszerűséghez, ott merültünk le. Először elég szerencsétlen voltam, telement sós vízzel a maszkom, prüszköltem össze-vissza. De aztán ráéreztem a dologra, és teljesen elvarázsolt a víz alatti világ. Tökéletes csend volt, csak a saját lélegzetemet hallottam. A buja növényzet ragyogott a beszűrődő napfényben, és narancssárga-fekete csíkos, türkizkék, pöttyös, szebbnél szebb halacskák úszkáltak körülöttem. Csak ujjongtam magamban minden egyes hal láttán. Aztán elindultunk vissza a strandra. Útközben Zimba, aki a felszerelést hozta, kikérdezett mindenről, és magáról is mesélt. 25 éves, dj-ként dolgozik, meg búvárkodni, hajókázni visz turistákat. Megkérdeztem tőle egy-két növény és állat nevét, jókat vigyorgott, hogy még életemben nem láttam tengeri csillagot, tengeri csigát, meg csomó mást, amit mondott angolul, de nem is tudom, mi magyarul (seaurchin, seacucumber). Aztán jött a visszavágás: de te meg nem láttál havat! Igaz, ismerte el Zimba. Nagyon szeretne egyszer havas tájat látni.

Este hatalmas lerészegedés volt a bárban. 3 csoport utasai gyülekeznek most itt, és az Africa Explored kedvenc játékát, a "100 Club"-ot volt szerencsém megismerni. Nagy edényeket megtöltöttek sörrel, és mindenki kapott egy fotófilmes dobozkát. 100 percen keresztül kell inni egy-egy kaniszter sört. Nem szabad felállni, WC-re menni, hányni, ilyesmi. Ha valakinek sikerül a 100 (kb. 7 üvegnyi sör), tagja lesz a 100-asok klubjának. Mivel ki nem állhatom a sört, én maradtam egyedül józan, így én voltam az időmérő. Percenként megkongattam a nagy edényeket. A győztes egy ausztrál lett 152 filmdoboznyi sörrel, közülünk Rachel vitte el a pálmát 120-szal. A versenyzők aztán beszédültek ruhátlanul az úszómedencébe - hiába, no, ezek a mai fiatalok...