4. Kezdődnek a bajok

1996. október 27., vasárnap

Ma a mi járművünket is utolérte a végzet, de így másodszorra kevésbé volt mulatságos a sárdagasztás.

A kenyai határ előtt megálltunk megmosakodni egy kicsit - errefelé a határőrök hozzáállása a dolgokhoz nagymértékben függ attól, hogy néz ki az utas. Egy kis falu határában elővettük a műanyag lavórokat és pár palackos vizet, nagyjából lemosni a sarat kezünkről és lábunkról - mit ne mondjak, volt egy kis feltűnés.

Este 6-kor értünk a határra, és mivel nagyon lógott az eső lába, leeresztettük a teherautónk oldalán a fóliát. Alig fejeztük be, hatalmas robajjal kitört a vihar. Egész sötét lett, az esőt pedig mintha dézsából öntenék. Ráadásul úgy nézett ki, hogy ott ragadunk éjszakára: a határőrök közölték, hogy 6-kor bezárt a határ (!). A fólia helyenként lukas volt, így csöpögött rám az eső, régi kínzómódszerek jutottak eszembe. Minden utazásnak megvannak a maga nyomorúságos pillanatai: hát most ez volt az, ahogy ültem a csöpögő fólia alatt a vaksötétben, koszosan és éhesen. De a jókedv töretlen volt, tele torokból énekelte a társaság a U2 kazetta számait - "Even better than the real thing!". John, az egyik angol srác dalt írt a Warthoghoz, azt gyakoroltuk, nagyon jó lett. Egy kis kenőpénz fejében aztán csak sikerült átjutni a határon, és Kenyában rögtön megálltunk az első nagyvárosban, Migoriban megkérdezni, hol verhetnénk sátrat. De az eső csak nem akart elállni, így egyszer élünk felkiáltással inkább kivettünk néhány szobát egy hotelben, ma igazi ágyban fogok aludni. Zuhanyoztunk, vacsoráztunk - a tökéletes jó érzést csak az rontja el, hogy a sötétben lecsúsztam a teherautó csúszós lépcsőjén, és tele lett zúzódással a lábam. A tövisek okozta sebek és a leégett hámló foltok mellé most pár kék-zöld folt is került, no de sebaj: ezek majd elmúlnak, az élmények meg megmaradnak, nem igaz?

1996. október 28., hétfő

Egész nap utazás - és szárnyaló beszélgetés Jamesszel vallásokról (ő buddhista), háborúkról, népekről, az angol királyi családról, emberi értékekről, zenéről, feminizmusról, political correctness-ről, viccekről, japán haikukról stb., stb. Még talán soha nem találkoztam ilyen emberkével, akivel ennyire jókat beszélgettem napokon keresztül. Este egy gyönyörű campingben álltunk meg a Naivashai-tó mellett. Ma én főzök... A 16 fős csoportot felosztottuk 4 fős főzőcsapatokra. Az egész csoportban három ember van (a két német és a hongkongi), akik nem nagyon törődnek másokkal, és nekem sikerült pont velük kerülni egy csapatba, így mindent nekem kell csinálni. Még soha nem főztem 16 emberre, de remekül sikerült a vacsi: zöldségeket pároltam, és mivel a rizsből és a tésztából már mindenkinek elege van, krumplipürét csináltam hozzá. Feltettem hozzá az Out of Africa zenéjét, amit még itthon vettem fel egy kazettára - nagy siker volt.

1996. október 30., szerda

Ma beütött a krach. Pedig olyan szépen indult a nap. Szép napsütéses reggelre ébredtünk, és öten kitaláltuk, hogy átmegyünk hajóval egy közeli szigetre, a Crescent Islandra. Béreltünk egy motorcsónakot, és alig félórás út után oda is értünk. A béke szigete várt minket - sehol egy ember, sehol egy jármű. Azon ritka helyek egyike, ahol sétálni lehet az állatok közt. Szinte betolakodónak érezte magát az ember, ahogy megközelítette az állatokat. Egész közel mehettünk hozzájuk - zsiráfok, zebrák, gazellák, és egy irtó helyes vízilovat is láttunk.

No meg néhány rókát, de ők nagyon félénkek voltak. Aztán a csónak elvitt minket a tónak arra a részére, ahol a vízilovak tanyáznak. Nagy csapat vízilovat találtunk, és megint elkövettük azt a hibát, hogy egyre közelebb és közelebb mentünk. Egyszer csak nagy rohammal megindultak felénk. Itt a vég - suttogta James, de szerencsére gyors volt a csónakunk. Mosolyogva fotózgattam az állatokat, amikor James egyszer csak megszólalt, hogy nagyon rosszul van. Gyorsan kihajtottunk a partra, és ott találtuk Davidet, az ausztrál srácot, aki szintén alig vonszolta magát. Megmértük a lázukat, mindkettőnek 39 fok felett volt, rohanás a kórházba. Mire odaértünk, David már nem tudta mozgatni a bal karját és a bal lábát, és beszélni is alig tudott. Sokkoló volt, hogy mindez egy-két óra alatt történt. A fiúk rögtön infúziót kaptak, elrohantam nekik palackos vízért az esőben.

Mindkettőnek maláriája van, Jamesnek még pluszban valami amőbája is. Bent kellett maradniuk éjszakára; Martival, a sofőrrel szótlanul hajtottunk vissza a szállásra.

1996. október 31., csütörtök

Hosszú éjszaka volt a szúnyogháló alatt... reggel persze elsőként ébredtem és igyekeztem jó nagy zajt csapni a reggeli készítésével, hogy végre felébredjenek a többiek is. Marti előbújt a sátorból és rögtön hívta a kórházat: jól vannak a fiúk, és délután kijöhetnek. Gyors reggeli és sátorbontás, irány a városi kórház, hadd lássuk már őket. Tényleg jól néztek ki, kissé ugyan megviselten, de mosolyogva.

Angela viszont nagyon elcsigázott volt. Ő egy ausztrál útitársnő, aki nővér, és bent maradt éjszakára a srácokkal. A rosszullétet annak tudta be, hogy biztos fáradt. De egyszer csak összeesett, hányt, így gyorsan rajta is megcsináltattuk a tesztet, úgyis helyben voltunk :-(. Malária. Injekció, jég, sok vizet inni - már kezdtük ismerni a kezelést. A többiek szétszéledtek a városban, én bent maradtam Angelával a kórházban.

Csak szorította a kezem, kortyolgatta a vizet. Törölgettem az arcát egy szivaccsal és ötpercenként kitámogattam a WC-re szegényt. Pár óra múlva kicsit jobban lett, így az orvosok elengedték, irány Nairobi. Előtte még egypáran megcsináltuk a tesztet, van még 3 maláriásunk (Marti, Fi és a német kiscsaj), de ők nagyon kezdeti stádiumban, így pár gyógyszerrel megússzák. Útközben Angela egyre rosszabbul lett, nem lett volna szabad kihoznunk a kórházból. Szerencsére megláttunk egy rendőrautót, megállítottuk, és az szirénázva, őrült tempóban bevitte a leányzót a nairobi kórházba, már nem jártunk messze. Ez sajnos nem olyan helyes, barátságos kis kórház, mint a Naivashaban levő, de nincs választás... Úgy tűnik, itt dekkolunk Nairobiban pár napot.