Az Isztriai félsziget

2012. november 5.

A jó meleg, csendes lakásban jól kialudtam magam, úgyhogy frissen indult a nap. Összepakoltam, legurultam a városba. Egy pékségnél megálltam reggelit venni és kíváncsian méregettem a pult mögött levő süteményeket. Az egyiknél nem tudtam megállapítani, vajon mákos vagy szilvalekváros-e, úgyhogy minden általam ismert idegen nyelven próbáltam ennek utána járni. Poppy seed? Mohn? Az eladó lány egy darabig csak bambán nézett rám, majd közölte: Mák! Vagy tudott magyarul vagy felfedeztem a legközelebbi nyelvrokonainkat. Beszerezve az imádott mákos rétest beültem egy kávézóba, úgyhogy meg is volt a jó kis reggeli.

A városközpontba érve leparkoltam hajszálpontosan az amfiteátrum bejárata előtt. Vettem egy jegyet és ott voltam teljesen egyedül a hatalmas ókori építményben. Na, ezt csinálja valaki utánam augusztusban! Miután körbesétáltam és kifotóztam magam, végszóra megérkezett egy fiatal japán pár, így legalább volt, aki elkészítette rólam az obligát „Én és a …” képet.

Miután ezzel is megvoltam, irány Rovinj. Az az igazság, hogy 18 éves koromban már egyszer körbejártam az Isztriai félszigetet, de az utóbbi … (vakker, itt nem kifogyott a tinta!) évben kicsit meghalványultak az emlékek. Mindenesetre azon az utazáson dőlt el a sorsom… egy barátnőmmel jöttünk volna ugyanis ide egy Express utazási iroda által szervezett útra, érettségi ajándék volt a szülők részéről, hogy befizettek minket, de a Szilvi lebetegedett, úgyhogy egyedül szálltam fel Budapesten a nagy buszra… és rájöttem, nincs ezzel semmi gond. Egyedül lenni egy csoportban a világok legjobbika – ha nem akar az ember senkihez szólni egész nap, megteheti azt is, de ha beszélgetni van kedvem, ott egy rakás ember.

Szóval, Rovinjnál tartottunk. Itt is sikerült szuper helyen, a kikötő mellett leparkolni, és kényelmes tempóban, gyakran fotózgatva elsétáltam a dombtetőn álló Szent Eufémia-templomhoz. Zárva volt, úgyhogy csak kívülről jártam körbe, aztán séta vissza a macskaköves utcákon.

További egy órányi vezetés, majd a félsziget harmadik gyöngyszeme, Porec következett. Itt az Euphrasius-bazilika épületegyüttese világörökség, úgyhogy az első utam ide vezetett. Nem is emlékeztem, milyen csodálatos mozaikja van, kicsit mintha Ravennában lennénk.

Ekkor már jó éhes voltam és annyira vágytam valami tengeri herkentyűs ebédre, de nem volt sehol ígéretes étterem – na, ez a holtszezon átka. Szégyenszemre egy benzinkutas Marche-ban kellett ebédelnem. Ezt csak azzal a tudattal éltem túl, hogy este viszont csúcs vacsorám lesz!

Következő célpontnak beírtam Aquileilát a GPS-be, szintén világörökség Olaszország Friuli megyéjében, amihez előbb át kellett hajtani egy kis darabka Szlovénián. Az elkövetkező másfél napban annyiszor hajtottam át határokon, hogy magam is alig tudtam követni, hol vagyok – de szerencsére ezek már szinte csak virtuális határok, nincs semmi hercehurca.

Aquileilában számos római emlék van, de a legnagyobb durranás a katedrális mozaikja, ami a világon az egyik legnagyobb a maga műfajában.

Lassan közeledett a mágikus „kék óra” – Grado felé vettem az irányt. Egyrészt még nem jártam ott, másrészt arra gondoltam, hogy a hosszú gáton biztos gyönyörű lesz a naplemente. Nem is kellett csalódnom:-)

Ezután megkerestem a szállást, a határ szlovén oldalán levő Hotel Venkot. Ez a 4 csillagos hotel igen romantikus tájon, szőlőültetvények közt fekszik és földszintjén egy kaszinó üzemel. A szobaárak meglepően alacsonyak – gondolom, itt a kaszinó a fő bevételi forrás és ehhez biztosítják az olcsó szobákat. Nem igazán én lehettem a célközönség, de így jártak:-). A szuper kétágyas szoba, kilátással a szőlőligetekre, elegáns fürdőszobával, pazar büféreggelivel mindössze 40 euróba került.

Vacsorázni visszahajtottam olasz területre, Cormons városkában található La Subida étterembe. Persze ez sem volt a GPS-ben, így megkértem a szálloda recepciósát, nyomtasson ki már nekem valami segítséget az internetről. Kinyomtatott. Egy utcanevek nélküli sematikus térképet, valamint egy szlovén nyelvű instrukció sorozatot a viamichelinről, mikor merre forduljak. Nagyszerű. Az étterem persze nem a városban van, hanem annak a szélén, az egyik szőlőültetvényen elbújva, amit vaksötétben kellett megtalálni, de ugye mi nők híresek vagyunk arról a bizonyos ösztönünkről, így meglett.

Már eddig is elég élménydús volt a nap, de még csak most következett a fénypont: a vacsora. A La Subida éttermet már vagy egy éve ajánlotta Csapody Balázs, a balatonszemesi Kistücsök vezetője, mondván, neki ez a mérce, a vendéglátás példaképe. Azóta ácsingózom ide, és most sikerült útba ejteni. Pár napja írtam is egy emailt Balázsnak, hogy végre eljutok a kedvenc helyére, majd visszajött a válasz, hogy aznap este épp ő is itt vacsorázik a feleségével és egy baráti házaspárral. Hurrá! Egy remek vacsoránál csak egy kedves, ráadásul szakértő barátokkal eltöltött remek vacsora a jobb:-)

Az étterem tulajdonosa, Josko Sirk polentát készít a kandallónál.

Két degusztációs menü volt – a társaság nagyobbik része az elsőt választotta, de abban vadhús és nyuszi is szerepelt, amiket én nem fogyasztok (egy barátnőm szavaival élve: cukiáriánus vagyok, azaz ami „cuki”, nem eszem meg). Így a „B” menünél maradtam, és nem is bántam meg, minden fogás remek volt. A teljes menüt megnézhetitek ITT.

Az ötletes desszert "menü":

A vacsora végén bekukkanthattunk a borospincébe:

Nagyon finom volt minden, de ami igazán megkapó ezen a helyen, az egyrészt az igazi családi atmoszféra, ahogy a család tagjai nagy szeretettel viszik az éttermet, másrészt pedig a ráérős, nyugodt profizmus. Nyoma nincs kapkodásnak, feszengésnek, görcsös igyekezetnek, egyszerűen teszik a dolgukat, minden mozdulatukban hozzáértően, kedvesen. Nyilván e mögött rengeteg munka van, de az a jó, hogy mi semmit nem látunk az erőlködésből - mint néhány más, általam látott Michelin csillagos helyen, ahol a levegőben érezhető a görcsös megfelelni-akarás – hanem látszólag lazán, a kisujjukból hozzák a Michelin csillagos színvonalat. Ebbe még az is belefért, hogy nem volt minden tökéletes – érkezés után senki nem vette el a kabátom, vagy pl. kizárólag olasz nyelvű étlap volt – de ettől olyan „olaszos”:-)