A szerbiai Pikec csárda

2012. november 1.

Forró nyarakon, amikor a horvát tengerparton heverészik az ember, macerás a városnézés: hőség van, tömeg, lehetetlen parkolni. Ezért kitaláltam, hogy a novemberi hosszú hétvégén járom végig a horvát tengerpart eddig nem látott világörökségi helyszíneit.

Leautókázom a tengerpartig, útközben megszállva Szarajevóban, ott még úgyse jártam. A világörökség-vadászatot elkezdem Hvar szigetén Stari Graddal, majd Split, Trogir és Sibenik következnek. Ezután átautózok az Isztriai félszigetre (Pula, Rovinj, Porec), majd felkanyarodok egészen Olaszország Friuli tartományáig, ahol szintén van két nevezetesség (Aquileila és Cividale del Friuli). Hazafelé pedig megállok Szlovéniában Idrija városában, melynek egykori higanybányája idén került az UNESCO listára.

A látnivalók mellett pedig két régóta várt étterembe is ellátogatok: odafele megkóstolom a szerb-horvát határ melletti Pikec csárda sokszor megénekelt legendás halászlevét, majd az utazás utolsó estéjén Cormonsban a Michelin csillagos La Subida étteremben vacsorázok.

Kora reggel még félálomban programoztam be a GPS-be a Pikec csárda lelőhelyét: Szerbia, Bezdán. Nincs találat. No, akkor biztos rosszul emlékszem, és a határ horvát oldalán van. Novi Bezdán, meg is van, indulás.

Ahogy közeledtem a megadott város fele, egyre gyanúsabb lett a dolog, ugyanis a Dunának nyomát nem láttam. Eszembe jutott, hogy az okostelefonon is van GPS – hopp, és ott van Szerbiában Bezdán. Majd másfélórányira a pillanatnyi helyemtől.

Visszafordul, padlógáz, még hosszú lesz a nap és éhes vagyok. Már majdnem sikerült odaérnem, de a szerb-horvát határon munkalassító sztrájk volt, legalábbis más magyarázatot nem találtam arra, miért tartott 45 percig átjutni, amikor csak kb. 10 autó volt előttem. De aztán végre felhajtottam a hídra, és a neten olvasott útmutató szerint az első bekötőúton lehajtottam. Ott ugyan nyoma nem volt a Pikecnek, de szerencsére jött egy taxis, aki elvezetett a megfelelő útelágazásig és végre sikerült megérkeznem.

Vannak helyek, ahol az első látogatáskor is úgy érzi az ember: hazaérkezett. Nekem a Pikec abszolút ilyen volt. Csepergett az eső, én voltam az egyetlen vendég, de a magyarul is beszélő, kifogástalan fehér inges főúr olyan barátságosan fogadott, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mivel telefonon előre odaszóltam, nem kellett kivárnom a szokásos 45 percet, hanem szinte azonnal megjött a bográcsban a halászlé, hozzá pedig egy nagy tányér friss, házi tészta.

Már a színéből is sejtettem, hogy ez nem csak elméletileg látott tojást, de az íze tényleg minden várakozást felülmúlt. A halászlé is fenséges volt, pont annyira sűrű, ahogy szeretem, érezhetően tökéletes pirospaprikával, kicsit csípősen (amikor odaszóltam telefonon, hogy jövök, megkérdezték, mennyire csípősre készítsék a halászlét!), sok hallal. Aztán jött a 12 réteges dobostorta, amit szintén láttam már fotókon, de élőben azért mégiscsak jobb:-)

Indulás előtt vettem még pár csomag paprikát – nemrég volt paprikateszt a Bűvös Szakács nevű gasztroblogon, ami az ittenit hozta ki győztesnek, úgyhogy felpakoltam belőle. Az árakról: a halászlé 600, kenyér 20, kóla 120, torta 200, 3 db paprika 360 szerb dénár volt, összesen 1.320 - lehetett forintban is fizetni, átszámolva 4.500 Ft.

Visszafelé is fél órát kellett állni a határon a szemerkélő esőben, aztán végre nekiindulhattam Szarajevó felé. Az eredetileg csak másfél órásra tervezett kitérő az eltévedés, a nehézkes határátkelés és a vártnál jobban elhúzódó ebéd miatt négy órás lett, így már sötétedett. A horvát részen nem volt semmi gond, de ahogy átléptem a határt, meghökkenve láttam, hogy a GPS felmondja a szolgálatot – nagyon hiányos a boszniai térkép. Így amikor nem tudtam a táblákra hagyatkozni, kénytelen voltam megállni kérdezősködni. Az egyre sűrűbb sötétség és pár útlezárás is nehezítette a helyzetet, de aztán - elsősorban a határőr remek hevenyészett térképének, na meg csalhatatlan női ösztönömnek köszönhetően - csak meglett Szarajevó.

A város utcanevei is teljesen hiányoznak a GPS-ből, így ott is kérdezősködni kellett, hogy megtaláljam a hostelt, de aránylag gyorsan ment. Ami a sok nehézség ellenére kellemes volt az utakon, az a többi sofőr segítőkészsége – amikor egy lassabb autó biztonságosnak ítélte az előzést, mindig jelzett, és a sebességkorlátozásokat is többé-kevésbé mindenki betartotta. Fényévekkel magasabb a közlekedéskultúra, mint nálunk.

A Travellers Home modern, tiszta hostel, makulátlan fürdőszobákkal. Egy privát kétágyas szoba közös fürdőszoba-használattal 7.830 forint. Egyetlen hátránya a hostelnek, hogy valahogy nagyon visszhangzik, így a konyhában hangosan beszélgető társaság hangja sokáig ébren tartott az öt helységgel arrébb lévő szobámban. Na de ennyi pénzért ne akarjon az ember még aludni is. Az autót a közeli Hotel Europa parkolójában tettem le, a recepciós fiú ugyanis nagyon nem ajánlotta, hogy kint hagyjam az utcán. Szegény autó mondjuk elég viharvert így egy nap után, legalábbis mintha egy Párizs-Dakart jártam volna meg vele, de azért hátha így is feltörné valaki, 12 eurót megért nekem a biztonsága.