Két rövidke nap Londonban

2012. augusztus 12.

Az egész utazás apropója a férfi vízilabda-döntő lett volna – amire okafogyottá vált kimenni, hiszen kiestek a fiúk. Három helyen voltunk utolsó nap érdekeltek: öttusában, a vízilabdás fiúk az 5. helyért folytatott meccsen, illetve a férfi kézisek a bronzmeccsen. Akárhogy bűvöltük a netet, csak egy kosárlabda meccsre lehetett volna jegyet venni, a legdrágább kategóriában, valami egész brutál áron. Annak nem sok értelmét láttam, hogy kivonatozzak az olimpiai faluba, hiszen oda eleve nem jutok be jegy nélkül, járókelőktől meg elég nehéz jegyet venni, amikor annyi program van egy helyen – más egy koncert, ahol egyértelmű, mire vadászik az ember, de mégse akartam egy táblát akasztani a nyakamba. Hogy ne maradjon el teljesen az olimpiai feeling, elmentem a magyar szurkolói klubba, végül is ott is hangulatos volt szurkolni a magyar csapatokért. Az épületet nem volt túl nehéz megtalálni a metróállomástól:

Egy egész kis magyar világot teremtettek meg a kint élő magyarok - Borsodi sörrel, lángossal, Túró Rudival és Fornettivel...

Az olimpia egyébként nagyon pezsdítően hat a városra. Persze lehet, hogy az itt oly ritka csodás meleg idő is közrejátszik, de mindenki olyan pozitív, mosolygós, segítőkész. A metróállomásokon ha pár pillanatig bizonytalankodik az ember, ott terem egy önkéntes segítő. A londoniak mintha nagyon meg akarnák mutatni, milyen jó vendéglátók. Annyira más érzés így bóklászni a városban, mint amikor csupa fásult és agresszív ember vesz körül…

Ebédelni Fergus Henderson és Trevor Gulliver egy Michelin csillagos éttermébe, a St. Johnba tértem be - ez az 1994-ben megnyíl étterem a "nose to tail eating" mozgalom elindítója, melyben az állatok minden elképzelhető részét feldolgozzák és megeszik. Nagyon jó kis hely, leszámítva, hogy minden felszolgáló ruhája meglehetősen foltos és mocskos volt – lehet, hogy ez itt direkt ilyen überlaza dolog, de nekem nagyon visszataszítónak tűnt. A kaja viszont fenséges volt: barna tarisznyarákot ettem pirítóson és ökörnyelvet zöldbabbal, valamint savanyú dióval. Főleg ez utóbbi jött be nagyon, remek ízkombináció volt.

Délután ellátogattam a Tate Modernbe, ahol a jegyszedő bizalmatlanul méregette a már 1995-ben is amatőr módon összetákolt sajtóigazolványom. „Elég réginek tűnik ez a kártya” – mondta. „Én sem vagyok már fiatal” – feleltem mélyen a szemébe nézve. Meg is kaptam az ingyen jegyeket a két időszaki kiállításra: Damien Hirst és Edvard Munch. Damien Hirst munkái elég bizarrak - a legnagyobb "sikert", de legalábbis figyelmet a keresztben félbevágott állatok könyvelhették el, melyeknek az üvegfalon át tanulmányozhattuk a belső részeit.

Kora este aztán hazamentem, Helene főzött vacsorát, melyre a szomszéd házaspár is csatlakozott.

2012. augusztus 13.

Reggel az első utam a Pápua Új Guinea nagykövetségére vezetett, de sajnos nem sikerült megszerezni a vízumot, csak több napra vállalták volna, én pedig ma este már továbbutazom Brüsszelbe. Ott van a másik európai követségük, az utolsó esély, hogy meglegyen az a fránya pecsét.

Egy lány mi mással vezethetné le a frusztrációját, mint vásárlással és evéssel. Először is bevetettem magam egy GAP üzletbe, és vettem egy remek nadrágot (még mindig jó a 4-es méret:-) meg egy kapucnis pólót (10-11 évesekre valót, hehe), aztán irány a Borough Market. Annyira jó dolog Londonban, ahogy az irodakukac népség kiözönlik a parkokba és piacokra, feltűri az ingujjat és a szabadban fogyasztja el az ebédet – persze ehhez jó kis utcai kaják kellenek.

A Borough Marketen ebből nincs hiány. Olyan emberes pork belly szendvicset kaptam, hogy a felét nem tudtam megenni, pedig ilyen szégyenben ritkán maradok.

Aztán bóklásztam a Fortnum and Mason üzletben, de csak gyönyörködtem a sok finomságban, nem vásároltam fel a fél üzletet – még egy hét utazás van előttem. Ittam viszont ötórai teát, az elmaradhatatlan scone-nal.

Otthon aztán gyors zuhany, pakolás, és sipirc a pályaudvarra. A Brüsszelbe induló vonatra ugyanolyan becsekkolás volt, mintha egy repülőtéren lennénk, komoly. A kényelmes vonaton olvasva hamar elrepült az idő, és pikk-pakk megérkeztünk – de ez majd a következő utazás története lesz:-)

HIRDETÉS
PRESS