Várak minden mennyiségben

2012. augusztus 8.

Reggel amolyan igazi, kiadós angol reggelivel indult a nap.

Ma négy vár szerepelt a programon, melyből három az „Edward király 13-14. századi várai” elnevezésű világörökség része (van egy negyedik tagjuk is, Harlech, de azt majd holnap ejtem útba), a mára pluszként beiktatott Penrhyn pedig az útikönyv alapján tűnt izgalmasnak. Ahogy az első várhoz hajtottam, nagyjából útba esett a leghosszabb nevű brit települést, úgyhogy itt is megálltam legalább pár képkocka erejéig.

Az első régi vár Beaumaris volt, vizesárokkal határolt falaival és szép füves belső udvarával.

Bár még csak dél volt, ebéd gyanánt ötórai teát fogasztottam, gyönyörű napsütésben a tengerparton.

A sarki kávézóban volt wifi, itt olvastam arról, milyen izgalmas kézilabda meccset játszott a hazai csapat, sajnáltam is, hogy lemaradtam róla és reménykedtem, egyszer majd csak meg tudom nézni az ismétlést. Erre meglepően keveset kellett várni, ugyanis a következő városkában (Caernafon) ahogy bementem a kocsmába a mosdót használni, egy TV kivetítőre lettem figyelmes, ahol épp a mi kézilabdás meccsünket ismételték – így leültem a wales-i bácsik közé és velük együtt néztem végig.

Az itteni várbelső volt a legnagyobb mind közül, de itt is csak a csupasz falak álltak.

Ezután következett Penrhyn, egy másik korból, ami egy gazdagon berendezett, nagyon barátságos vár. A legszebb része az ebédlő volt, de a legmeglepőbb az 1820-ból származó vízöblítéses WC.

A mai utolsó megálló az Edward korabeli várfalak voltak Conwyban.

... illetve a település másik nevezetessége, az ország legkisebb házikója.

Vacsorára vettem egy fish and chips-t, melyet a tengerparton ettem meg, sirályok vijjogásától és a tenger hullámzásától kísérve, azért ez így igazán hangulatos. Este aztán az a rossz hír fogadott, hogy a vízilabdás fiúk kikaptak, így nem lesznek ott a döntőben – azonnal írtam is az angol barátnőmnek, próbálja meg eladni a döntőre vett jegyem, mert semmi kedvem két idegen csapatot megnézni, az annyira szomorú lenne.

2012. augusztus 9.

Ma a másik hagyományos angol reggelit próbáltam ki, a kippert (sózott vagy pácolt, majd hidegen füstölt hering).

Dél felé indultam, Wales délnyugati csücskébe. A nyugati parton lefelé haladva ismét palahegyek és palabányák közt vitt el egy út. Az egyik bányánál (Llechwedd slate caverns) megálltam és lementem egy bányatúrára, ami jó ötlet volt, mert ilyet még nem láttam. Nem volt velünk idegenvezető, a kis csoportunknak a fényt kellett követni és a kamrákban hangszórókból hangzottak el történetek és visszaemlékezések egykori bányászok tolmácsolásában.

A walesi palamező 500 millió éves, 1836 óta folyik itt bányászat, még a mai napig is, igaz, már csak külszíni fejtéssel.

Aztán az Edward korabeli várak utolsó darabját, Harlechet akartam meglátogatni, de egyszerűen nem tudtam felhajtani a hegyre a 12 fokos lejtőn – bal kézzel nem kezelem olyan ügyesen a váltót és csomószor lefulladtam. Egy idő után feladtam, visszagurultam a parti útra és inkább csak lentről kattintottam egy képet.

Pár órás autózás után elértem Pentre Ifant – meglehetősen nehéz volt megtalálni, GPS koordináták alapján döcögősebbnél döcögősebb földutakon. Ehhez képest nem én voltam az egyetlen látogató, jöttek szép sorban a kirándulók. A 4500 éves megalit dolmen zöld legelők közt fekszik és az ember csak a fejét vakarja, hogy a túróban tudták a 16 tonnás követ a tetejére biggyeszteni.

Az utolsó nevezetesség mára Wales legfontosabb temploma, a St. David’s katedrális volt, ahova csak kívülről tudtam bekukucskálni, mert rendezvény miatt nem engedtek be látogatókat.

A szállásom egy kedves kis panzió Pembroke Dockban, a Southgate B+B. Az időjárásra egy szavam nem lehet, egyfolytában ragyog a nap. Már lassan az autóvezetésbe is belejövök - bár még sokszor a bal oldalon sétálok az autóhoz és pár pillanatig csak bambulok, hova lett a kormány és a bal kéz még időnként hadonászik, mire megtalálja a váltót - de a haladás, kanyarodás, körforgalom már simán megy.

HIRDETÉS
PRESS