2012. július 8, vasárnap
Ha felpillantok a dolgozó falán levő térképre, mindig megállapítom, mennyire kimaradt eddig az északi régió – hiába, na, nem szeretem a hideget. Ugyanakkor tudom, hogy mennyire szép tájak vannak arra is, úgyhogy most összeszedtem magam és leszerveztem egy 12 napos svéd túrát. 2004-ben már voltam egy hosszú hétvégét Stockholmban, így ott már nagyrészt láttam a fontos dolgokat, illetve Malmőt is kipipáltam, amikor a dán út során átugrottam egy fél napra. Most az ország déli részében levő világörökségek felkeresése volt a cél, plusz néhány egyéb olyan program, ami különösen érdekelt: elsősorban a világhírű üveggyárak meglátogatása.
Szerencsére Stockholmba és Göteborgba is repül fapados légitársaság, úgyhogy egy szép félkörívre fel lehetett fűzni a programot. A szokásosnál sokkal több időt kellett előzetes tervezéssel töltenem – egyrészt hamar kiderült, hogy olcsó, vagy legalábbis megfizethető szállást csak keserves munkával lehet találni az interneten. Másrészt meglepve láttam a helyi „MÁV” lapján, hogy a vonatjegyek ára abszolút hektikusan ingadozik, ugyanazon a vonalon ugyanolyan gyors járatra sokszor háromszor-ötször annyiba kerülhet egy jegy mondjuk fél órával később – logikát (csúcsidő, nem csúcs, vagy bármi egyéb) nem sikerült felfedezni.
Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy bár nagyon hosszúak a napok, a várak, múzeumok nyitva tartása meglepően rövid – így észnél kell lenni, hogy időben odaérjünk. További nehézséget jelent, hogy némely vidéki desztináció csak helyi buszokkal érhető el, amelyek még ilyenkor a nyári szezonban is meglehetősen ritkán járnak. Így végül minden egyes napot abszolút részletesen meg kellett komponálni, hogy mindenhova be tudjak jutni, észszerű áron tudjak vonatjegyet venni és még haza is tudjak keveredni a szállásra az utolsó járattal.
Utoljára egyetemista koromban fordult elő, hogy kajával induljak el utazni – de látván a svéd árakat, csomagoltam sós ropitól aszalt szilván át teáig és zacskós levesig mindent.
A Wizzair járatával repültem ki Stockholmba – útközben részben könyvolvasással, részben a srégen előttem ülő fiatalember csodálásával töltöttem az időt, de ő sajnos egy másik, szintén jóképű úrhoz tartozott.
A svéd fővárosban hűvös, esős idő fogadott. Bebuszoztam a városközpontba, majd onnan metróval tovább a leendő szállásomra, egy lakótelepi lakásra, melyet az airbnb-n találtam. Mivel egy jegy a metróra 36 korona, gyorsan kiszámoltam, ha egész nap sétálok, és csak arra használom a metrót, hogy reggel bejöjjek a városba és este hazamenjek, akkor is 8 jegy kell (három teljes napot leszek itt, plusz ma este hazamenni és utolsó nap reggel visszajönni a városközpontba) – így egyszerűbb a 7 napos bérlet, ami 300 korona és akkor bármikor felugorhatok a metróra máskor is.
A lefoglalt lakás a központi pályaudvartól 13 metróállomásnyira, majd két perc sétára van, maximum fél óra az út. Egy kubai hölgy a tulajdonos, aki nagyon kedvesen fogadott, megmutatott mindent – kellemes meglepetés volt, hogy telepakolta nekem a hűtőt mindenféle finomsággal, amiből nyugodtan fogyaszthatok, így a reggeli-vacsora meg van oldva.
Este még visszametróztam a városba, hogy kószáljak egy kicsit az óvárosban.
Kétszer is csodálkozva tapasztaltam, mennyire segítőkészek a svédek – ha az ember kérdez valamit, akkor sokkal barátságosabban, részletesebben válaszolnak, mint ahogy azt máshol megszokta az ember, és ahogy ezt egy ilyen hűvös országban gondolnánk.
2012. július 9, hétfő
Reggel egy ingyenes sétával kezdtem a napot a Free Tour Stockholm szervezésében. Az ötlet onnan jött, hogy egyszer kíváncsiságból Budapesten is elmentem egy ilyen ingyenes túrára egy angol vendégemet elkísérve, mert kíváncsi voltam, milyen angolul idegenvezetést hallgatni a saját lakóhelyemről. Nagyon élvezetes, pörgős program volt és leesett a tantusz, hogy mivel ezek a srácok nem kapnak fizetést, hanem kizárólag a hálás közönség borravalóiból élnek, nyilván hogy kiteszik a lelküket, hogy élvezetes legyen a séta. Itt se csalódtam: egy eredetileg koreai, de Kanadában felnőtt srác tartotta a sétát, aki több éve Stockholmban él és láthatóan imádja a várost.
Mindenféle érdekességeket és anekdotákat mesélt, így pl. megtudtuk, hogy minden 10. európai IKEA ágyban fogant és hogy minden IKEA fotel egy svéd városról, míg a szőnyegek dán városokról kapják a nevüket (hogy a svédek legyenek felül és tapossák a dánokat:-).
Megnéztük, hol lőtték le Olof Palmét, az áruházat, ahol felfedezték az ott dolgozó Greta Garbót, és az edzőtermet, ahol a svéd koronahercegnő, Viktória férje dolgozott. Kaptunk egy kis betekintést a svéd történelembe, valamint a szociális rendszerbe is – megtudtuk például, hogy 16 hónapig jár a „GYES”, melyből 2 hónapot az apukának kell otthon maradni a picivel, de van már olyan törvényjavaslat, hogy ezt 8 hónapra emeljék. Az eredeti helyszín előtt állva megtanultuk, mi is az a Stockholm szindróma és kaptunk egy rövid svéd nyelvleckét is.
Mindezt másfél órában, nagyon élvezetesen.
Ebédre vettem cseresznyét a piacon, 80 deka 80 korona volt (kb. 2.700 Ft), kissé sokkos állapotban álltam neki és megfogadtam, máskor kicsit figyelmesebben nézem meg az árcédulát.
Délután aztán elvonatoztam Laggesta nevű városkába, ugyanis innen indulnak a buszok a Gripsholm kastélyhoz. Két tanulság: a vonatjegyet nem vettem meg előre, mert ide gyakori járatok vannak és mindegyik egy árban volt az interneten – de most kiderült, hogy ennek ellenére érdemes lett volna megvenni, mert a pályaudvaron valamivel drágább volt. A busszal kapcsolatban pedig az volt érdekes, hogy kizárólag hitelkártyával lehetett fizetni, készpénzt nem fogadhatott el a sofőr, úgyhogy kártyát mindenképp érdemes hozni.
A Mälaren tó partján álló vár nekem jobban tetszett kívülről, mint belülről, de azért becsülettel körbejártam.
Kisétáltam a buszmegállóhoz, és mint valami film-noir jelenet: a busz elment az orrom előtt, a legközelebbi majd egy óra múlva jön, elkezdett cseperegni az esők és rengeteg apró bogár szálldosott a levegőben. Igyekeztem elmerülni a könyvemben, hogy gyorsabban teljen az idő…
Este még kószáltam egy nagyot az óvárosban, ettem egy hallevest a piacon, majd otthon bezuhantam az ágyba.
2012. július 10, kedd
Svédország 15 világöröksége közül 10 található a déli régióban, ebből Stockholmban három világörökség is van: a Drottningholm palota, a Skogskyrkogården temető, valamint Birka and Hovgården (közösen). A 2004-es húsvéti látogatásom során már láttam az első kettőt, de akkor nem jutottam el Birkába, ugyanis oda csak nyáron közlekednek hajók. Így azt mindenképp meg akartam nézni, de mivel a temető annak idején nagyon tetszett és úgyis csak pár metrómegállónyira volt tőlem, reggel ott kezdtem a napot. Végtelenül letisztult, rendben tartott hatalmas park – igazi, a szó szoros értelmében vett nyugvóhely…
11-kor éppen, hogy elértem az olasz reneszánsz paloták mintájára épített Városháza angol nyelvű idegenvezetését – ezt már megjártam első látogatásom alkalmával, de nem bántam az ismétlést. A jegyárus egyébként magyar ismertetőt is a kezembe nyomott, miután megkérdezte, honnan jöttem. Ez az a terem, ahol a Nobel díj kiosztást követő vacsorákat szokták tartani, bár még egy ekkora teremben is nehezen fér el 1300 vendég. A királyi család tagjai 70 cm asztalhelyet kapnak a többi meghívottal ellentétben, akiknek csak 60 cm jut. Érdekes, amikor 2004-ben voltam, akkor még 90 cm-t mondtak a királynak (utazás előtt átolvastam az akkori naplót), úgy tűnik, hanyatlóban a monarchia…
Innen elsétáltam a Koncertteremhez, ahol a Nobel díjakat szokták átadni, és most épp Bansky kiállítás volt, akit egyszerűen imádok.
Majd a Hallwylska múzeum következett, ahol szintén jártam 2004-ben, de akkor elbűvölt, így mindenképp vissza akartam térni. Fantasztikus gyűjtemény, különleges hangulattal (amihez a korabeli ruhákat viselő személyzet is hozzájárul). Általában nem vagyok oda a múzeumokért, de ezek a bájos kis privát gyűjtemények mindig elvarázsolnak: New Yorkban a Frick Collection, Londonban a Wallace, vagy itt Stockholmban a Hallwylska.
Pont odaértem 1-re, amikor az útikönyv szerint az angol idegenvezetés kezdődik, de tanulság: ne bízzunk meg a 10 éves útikönyvben és ellenőrizzük a weben a friss információkat – ugyanis a vezetett séta fél 1-kor indult. Szerencsére a múzeum túlnyomó részét vezető nélkül is be lehet járni.
Külön érdekesség volt, hogy csodálatosan hajtogatott szalvétákból is volt egy gyűjtemény, időszaki kiállításként.
Innen a fotómúzeumhoz metróztam, de előtte beugrottam egy ismerős által ajánlott vegetáriánus vendéglőbe (Hermans), ami épp a múzeummal szemben volt és 100 koronáért szuper büféebédet kínáltak, pazar kilátással. Tetszett a jelmondatuk is: Give peas a chance!:-)
A múzeumban sajnos nem fogadták el a fotós igazolványom, de leszurkoltam a belépőt, mert épp Sally Mann kiállítás volt, akit nagyon szeretek.
Hazametróztam átöltözni még melegebb ruhákba, mert este indult a hajó Birkára. Ide csak nyáron jár a hajó és normál esetben reggel megy, késő délután meg vissza – közben van 3.5 óra a szigeten.
Pont ezen a héten viszont Viking Fesztivált tartanak itt, így a hajó hamarabb indul, később tér vissza, ezáltal 5 órányi idő van ott. Ezt soknak találtam, mert azért olyan rettenetesen sok látványosság nem ígérkezett a szigeten, így kihasználván, hogy ezen a fesztiválos héten esti járat is megy, arra vettem jegyet. Este 6-kor indult a hajó, háromnegyed 8-ra értünk oda és két óránk volt sétafikálni, ami pont elég is volt.
A fesztiválos közönség már elment, de a sátrak és korabeli ruhákba öltözött önkéntesek még ott voltak, így irtó hangulatos volt az egész.
Összesen hatan voltunk az óriási hajón – egy dán-kínai pár, az ausztrál nő, két svéd srác és én. Ez volt az első esti járat és látszott, hogy kissé még zavaros a szervezés. A hajójegy árában ugyanis egy rövid idegenvezetős séta is benne foglaltatott, így amikor leszálltunk a hajóról, keresni kezdtük a vezetőt. Leszólítottuk az első jelmezes fickót, akit megláttunk: „Elnézést, Ön a túravezető?” Mire szegény megszeppenve válaszolta: „Nem, én csak egy viking vagyok…”.
Na, ezen valamiért rettenetesen elkezdtünk mind a hatan nevetni, majd elvánszorogtunk így röhögve a múzeum épületéig, ahova egy határozott mozdulattal benyitottunk. Ezzel beindítottuk a riasztót, így a békés, csendes szigetet felverte a vijjogás. Bicajon érkezett meg végül a szintén viking ruhát viselő idegenvezető hölgy, aki kikapcsolván a riasztót végre körbevezetett minket a szigeten, megmutatván a világörökséggé nemesült sírköveket.
A szigeten egyébként csak egy család él, ők foglalkoznak a rengeteg birkával. Ilyenkor nyáron mindig van ott egy-két tucat turista és most a viking jelmezes társaság is ott lakott. Plusz jöttünk mi hatan, a kirándulók, így elég közönség lett egy látványos esti programhoz, a tűznyelők bemutatójához. A tóparton adta elő két jó fej srác, mi meg csak ámultunk és bámultunk.
Sokkal többet adott ez a kirándulás, mint előtte gondoltam és a hazafele út is csodaszép volt, ahogy szép lassan ránk sötétedett…
2012. július 11, szerda
Vannak ezek a napok, amik 10 év távlatából nagyon viccesek, csak aznap nehéz megélni… mint a mai. Két világörökségi helyszín felkeresése volt a cél, egy bánya és egy vasmű, mindkettő Stockholmtól északra. Nem volt könnyű összerakni a napi menetet figyelembe véve a vonatmenetrendet, jegyárakat és az egyik helyszínen ígéretesnek tűnő angol nyelvű idegenvezetés időpontját, de végül sikerült: három járattal Falun, ott két órám lesz, épp elég a túrára, majd tovább Engelsbergbe két járattal, ott is két óra, majd két járattal vissza Stockholmba. Éreztem, hogy picit necces, de hajrá.
Először Laggesta állomásig kellett vonattal eljutni, onnan tovább Falunba, majd helyi busz a bányába. Rögtön az első járaton borult az egész terv, mint a dominó, a vonat egyik kocsija ugyanis füstölni kezdett, így jó másfél órát rostokoltuk egy állomáson. A kivezényelt tűzoltók nem találták a hiba okát, így le kellett kapcsolni a szerelvényt, ami eltartott egy darabig.
Falunban aztán döntenem kellett: ha lemegyek a rézbányába a vezetett túrára, akkor ugrik Engelsberg. Így inkább nem vettem részt idegenvezetésen, csak végignyargaltam fél óra alatt a környéket – esőben! – és kattintottam pár fotót.
Vissza a pályaudvarra, ahol türelmetlenül vártam a vonatot Engelsberg felé, majd amikor nem jött, rákérdeztem az információnál, hogy mégis mi a gond. Kiderül, hogy a vonattársaság által kiadott jegy tulajdonképpen buszjegy – hogy én erre nem gondoltam! A busz persze elment, így várhattam egy órát a következőre, ezzel az Engelsbergbe tervezett két órám is sikerült egyre redukálni. Ekkora már úgy érezték az égiek, hogy elég ennyi szívatás és mire Engelsbergbe értem, ragyogott a nap. Itt nem késtem le igazán semmiről, mert nincs idegenvezetés és egy óra elég is volt körbesétálni a helyi vasművek korhűen megmaradt szép épületeit.
A faluba visszafelé szép kis patak mellett vezetett az út, ahol szabadtéri szoborkiállítás is volt, pl. egy üvegpiramissal. A falu házai mind nagyon kis takarosak voltak – de ez mintha az egész országra jellemző lenne, legalábbis amit eddig láttam belőle. A pályaudvar elég sajátos volt egy lezárt épülettel és halálfejes zászlóval, no de ez egy ilyen nap…
Stockholmba visszaérve még sétáltam egyet este a vízparton, átnéztem a Modern Művészeti múzeumhoz is és gyönyörködtem a percenként változó naplemente színeiben.
2012. július 12, csütörtök
Reggel elszöszöltem az időt a csomagolással, reggelivel, internetezéssel, amiért később nagyon dühös voltam magamra – így ugyanis a méregdrága Arlanda Express vonattal kellett kimennem a reptérre, míg egyébként használhattam volna helyi vonatokat és buszokat, melyekre érvényes lett volna a 7 napos bérletem. Így pont 260 koronát buktam, amit az eddig a sajtóigazolvánnyal megspóroltam három belépőn:-)
Rövid repülőút után meg is érkeztünk a szerencsére napsütötte Visbybe, amely egy elragadó világörökségi város Gotland szigetén.
Gotland a Balti-tenger legnagyobb szigete és Svédország egyik legfontosabb történelmi régiója: több, mint 100 középkori templom és megszámlálhatatlan egyéb emlék található itt. A sziget kedvelt nyaralóhely és elvileg helyi viszonyok közt rengeteg olcsó szálláslehetőség van ifjúsági szállókban, sajnos ezek mindegyike Visbyn kívül található. Így két választás marad: autót bérelni és így olcsóbb szállást kivenni, vagy a sziget legnagyobb városában drága szálláson lakni. Itt most az utóbbi érte meg jobban, így a történelmi városfalakon belül foglaltam le egy szobát egy hangulatos kis panzióban (Sju små rum). A család a földszinten lakott, az emeleten pedig három aprócska szoba volt, egy közös fürdőszobával. Berendezése remek példa arra, hogy néhány egyszerű kiegészítővel a legpuritánabb teret is lakberendezési magazinokra kívánkozó enteriőrré lehet varázsolni.
Gyorsan ledobtam a csomagokat és már neki is lódultam a városnézésnek. Végtelenül bájos utcák, takaros házikókkal. Az itt lakók nagyon nagy gondot fektetnek az ablakok díszítésére – hangulatos, bár csak jelzésértékű függönyök (jellemzően az ablak felső harmadáig leeresztett római roló), az ablakpárkányon lámpák, gyertyatartók, orchideák vagy épp hajó makettek.
A világörökségi jelölést a régi templomai miatt érdemelte ki a város.
A tengerparton aztán nem várt meglepetés: egy lángosos bódé fogadott. A feltétek igencsak szokatlanok voltak: chili-rákos, kaviáros és desszertként fahéjas-cukros. Kicsit hezitáltam, hogy megér-e nekem 65 koronát a kísérlet, de aztán csak kikértem egy rákosat – hm, ahogy ezt mondani szokták, érdekes volt.
Este addig kóboroltam, amíg már alig álltam a lábamon, aztán bezuhantam az ágyba.
2012. július 13, péntek
Reggel 5.45-kor már szólt a vekker, ekkora lúzer sincs még több a világon, hogy hajnalban keljen vakáció alatt. Gyorsan melegítettem egy kis vizet, lenyomtam egy nescafét (az egész utazás alatt kávéporon éltem, mert egy presszó is aranyárban van) és nyargaltam ki a hajóállomásra. Azzal nem számoltam előre, hogy a macskaköves óvároson végighúzott görgős táskám géppuska-sorozat hangzással veri fel a kisváros lakóit, de legalább ők se lustálkodnak ma sokáig. Meg egyébként is, péntek, 13-a. Meglebbenő függönyök, nyíló ablakok, zavart tekintetek. Egy fiatal pár már messziről nyújtogatta a nyakát, mi lehet ez a zaj, amikor feltűntem a sarkon. Igyekeztem kedvesen mosolyogni rájuk.
A hajó mérete igencsak mellbe vágott – 1500 fős, mint egy tengerjáró. Mozgólépcsőn kellett rá felmenni és a hajóban több lift is üzemelt. Váó.
Ahhoz képest, hogy általában a legminimálisabb zaj is ébren tart, most olyan fáradt voltam, hogy a hajó közepén levő étterem egyik padkáján, pár száz csivitelő utas és bömbölő gyerek gyűrűjében végigaludtam a háromórás utat. Oskarshamnba érkezvén nagyon úgy tűnt, hogy még soká megy vonat Kalmárba, de szerencsére közel volt a buszállomás és az viszonylag hamar befutott.
Kalmárba úgy egy óra körül érkeztem, farkaséhesen, és a pályaudvar kínai éttermének büfé-ebédjére csaptam le, 80 koronáért korlátlan fogyasztás. Utoljára 3 napja ettem meleg ételt, úgyhogy emberesen nekiveselkedtem. Amikor negyedszer mentem vissza telepakolni a tányért, láttam a kínai tulaj arcán, hogy átszámolja, megéri-e neki ezt a büfés üzleti modell.
A lefoglalt hostelben (Hotell Svannen) szerencsére becsekkolhattam ez előírtnál korábban és még upgradeltek is, fürdőszobás szobát kaptam a közös zuhanyzós helyett.
Besétáltam a városba, ahol épp valami kirakodóvásár volt a főtéren – két lángosos bódéval. Nagyon menő ez errefelé.
2012. július 14, szombat
A kalmari ifjúsági hotel az egyetlen szállás, ahol reggelit is kapok – nem is apróztam el, szép komótosan bereggeliztem. Majd kisétáltam a buszhoz és becéloztam a Toyota szalont, ahol a helyi Avis iroda működik. És akkor térjünk ki pár szóval az autóbérlésre: ez volt az első olyan utazásom, ahol nem a reptéren vettem fel autót, így most találkoztam először azzal a problémával, hogy a városi irodák nyitva tartása jóval korlátozottabb. Svédországban jellemzően autószalonokban, benzinkutaknál és pályaudvarokon van autóbérlési lehetőség. A legrosszabb a pályaudvari, mert ott az irodák gyakran egész hétvégén zárva vannak. Elvileg jobb a benzinkutas megoldás, de azok meg sokszor nem a belvárosban, hanem autópályák mellett vannak és nem tudtam megoldani azt a 22-es csapdát, hogy akkor oda hogyan jussak el autó nélkül. Így maradt a harmadik út: az autószalonok. A kölcsönzők jellemzőek olyan autókkal foglalkoznak, ahova épp betelepültek, így most egy kis Toyota Versot kaptam, ráadásul vadonatújat – már mentem pár kilométert, amikor eszembe jutott lefényképezni a műszerfalat, de még akkor is csak 15 km-nél jártunk.
Kicsit megszeppentem, amikor kiderült, hogy automata – nemkülönben a kölcsönzős is, amikor közöltem vele, hogy én ilyet nem nagyon tudok vezetni. Megmutatta, hogy kell és mivel ők nézték félre a szerződést, kaptam a cég ajándékaként egy null-önrészes biztosítást. Az utak közepén ébresztőként elég komoly kis lukak voltak – ha ráment az ember, egész biztos felriadt a bambulásból.
Az egynapos autóbérlésre azért volt szükség, mert ma a környékbeli üveggyárakat terveztem bejárni, melyek tömegközlekedéssel csak kínkeservesen közelíthetőek meg, busszal maximum egybe vagy kettőbe jutottam volna el – így meg hetet sikerült meglátogatni.
Svédország ezen részén az üveggyártásnak több száz éves hagyománya van. Az iparág leginkább a 19. század végén virágzott, amikor is 77 üveggyár működött az országban, melynek több mint fele itt, Smaland megyében. Minden előfeltétel adott volt: a dús erdők szolgáltatták a fűtőanyagot, a tavak alján felgyülemlett homok az üveg alapanyagát és a gyors folyású patakok látták el energiával az üzemeket. Ráadásul rengeteg munkaerő is volt, hiszen a környékbeli fémművek bezárása miatt sokan elvesztették állásukat, a mezőgazdasági dolgozók pedig idényszerű munkájuk miatt plusz kereseti lehetőségek után kutattak.
A környékre számos művész költözött és az óriási siker titka az ő együttműködésük volt a szakképzett munkaerővel. Ha végiglátogatunk néhány gyárat, szembeötlő, mennyire eltérő a stílusuk – amelyet természetesen a mai vezető tervezők határoznak meg. Pár helyen ki lehet próbálni az üvegfújást is, de én most ez időbeli és anyagi korlátok miatt inkább kihagytam.
Az első megálló Pukenberg volt, ahol meg tudtam lesni egy üveggyártó bácsit. A bemutatótermet és az üvegfújó üzemet is teljesen egybe építették, még egy fal se választja el azokat, így nyugodtan lehet leskelődni. A választék itt nagyon vegyes volt – néhány szép pohárkészlet, mutatós váza és sok giccs, nem vásároltam semmit, csak ismerkedtem a választékkal és szoktam az árakat.
A második útba ejtett üzem Nybro volt, itt már több dolog tetszett és nem is tudtam ellenállni a gyűrött zacskót mintázó vázának – egy hazajött velem. A legtöbb üvegtárgyuk élénk, vidám, mindennapos használatra is alkalmas, praktikus darab. Nézetük szerint egy üvegtárgynak egyszerre kell dekorációként és használati tárgyként is helyt állni. Sok a csíkos üvegtárgy és valahogy az egész szortiment nagyon vidám.
A harmadik gyár Orrefors – mind közül a legletisztultabb, legpuritánabb stílusú, amolyan igazi időtálló modern design, amit soha nem tud megunni az ember. Biztos nem véletlen, hogy Karl Lagerfeld is velük működik együtt üveggyűjteményének kialakításában. Jelenleg négy tervező dolgozik az üzemben, de mind a klasszikus vonalat képviseli. Itt legszívesebben a fél boltot felvásároltam volna, de kiegyeztem két mécsessel – egyiket a mostanság legaktívabb blogolvasónak szántam, a másikat pedig az alsó szomszédnak, a viráglocsolásért.
Következett Maleras, pont az előző ellentéte: nagyon elvont, művészkedős darabok, sokkal inkább szobadíszek, mint használati tárgyak. Az üzem egy tervező, Mats Jonasson Maleras műhelye. Itt volt a legtöbb giccses tárgy is, bár volt néhány különösen szép műalkotás, mint a fémmel kombinált üvegtárgyak.
Ötödik megálló Kosta, a leghíresebb gyár. 1742-ben alapították, jelenleg hét művész dolgozik itt. Hatalmas üzletek vannak, óriási tömegekkel. A megszokott bemutatóterem mellett külön Iittala outlet (bár az finn cég), plusz egy kisebb plázányi egyéb outlet bolt (sportruházattól cipőkig minden). Ez volt az egyetlen hely, ahol belépőt kértek az üzembe, nem is fizettem ki. A tömeg miatt alig találtam parkolóhelyet és nem tetszett az egész zsibvásári hangulat. Itt található a 2009-ben megnyílt üveghotel is, melyet a Kosta gyár hét tervezője rendezett be.
Mentem tovább Transjö felé, ami pont a másik pólus – a legeldugottabb, legkisebb az összes üzem közül. Egy patak partján néhány épület: bolt, üzem, lakóház és az egész környék olyan, mintha egy mesevilágba lépnénk. Csobog a patak és amerre csak nézünk, mindenhol színes üvegtárgyak. Üveggombák nőnek ki a fűből, üveggömbök lebegnek a patak vízében és csillogó üvegtárgyak lógnak a fákról.
El voltam varázsolva, ráadásul itt teljesen egyedül voltam, leszámítva a fiatal művészt a pult mögött. Kedvemre bóklászhattam, nézelődhettem, sőt, a fiú megmutatta a vadonatúj üveggombákat, amit nekem halászott ki a kohóból. Itt tetszettek legjobban az üvegtárgyak, de sajnos ezek voltak a legdrágábbak. Valóban olyan földöntúli minden, mint gyerekkorunkban a varázsgömbök – az összes üvegtárgy egyedi remekmű és kizárólag itt árulják őket, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek. Mintha nem ebből a világból származnának, tényleg földbe gyökerezett a lábam, olyan hátborzongatóan szép volt itt minden. Két idős mester és egy fiatal srác dolgozik itt – látszólag briliroznak az üvegtechnikával. Nem vagyok szakértő, de így laikus szemmel messze a többiek előtt járnak tudásban, tapasztalatban. Ez az a hely, ami az egész svéd utazás során a legjobban megragadott – alig tudtam elszakadni tőle.
Ez volt a legeslegkedvencebb darabom – csak sajnos 140 ezer forintba került ez a csöpp dísz (no és mivel tömör üveg volt, az alig 10-12 cm-es magassága ellenére meglepően súlyos):
Hosszú vívódás után végül vettem itt is egy vázát – volt néhány leértékelt, hibás darab, azok közül választottam egyet, mert azok voltak egyedül megfizethetőek, és mert az pont narancssárga alapon zöld pöttyös, tökéletesen passzol a lakásom színvilágához.
Végül Aforsnál álltam meg, itt épp csak bekukkantottam az üzletbe, mert záróra előtt érkeztem. Ez Kostához tartozik, specialitása a festett üveg.
Zsongott a fejem a rengeteg élménytől, de még visszahajtottam Kostába. Itt ma este ugyanis Hyttsill van, tradicionális vacsora és sikerült rábeszélnem a szervezőt, hadd menjek be vendégként (mi mindenre jó a fotós igazolvány), megspórolván a majd 400 koronás belépőt.
A Hyttsill régi svéd üveggyáras tradíció – az üveggyári munkások egy-egy nehéz nap végén leültek a gyárban, sütöttek krumplit, kolbászt, szalonnát és heringet a kemencében, majd beszélgetéssel, anekdotázással, énekléssel ütöttek el az estet. Ezt a hagyományt elevenítette fel néhány gyár, ahol a kemencék közt hagyományos Hyttsill vacsorát szolgálnak fel, miközben üvegfúvó bemutatót tartanak, és élő zenekar szórakoztatja a népet. Isteni finomak voltak a kaják, különösen az itt oly népszerű vörös áfonya. Kicsit giccses volt az egész este, de annyira svéd, muszáj volt kipróbálnom és kifejezetten élveztem.
2012. július 15, vasárnap
Még egyszer jól bereggeliztem, összepakoltam, kijelentkeztem a kalmari ifjúsági szállóból és kisétáltam a buszpályaudvarra. Irány Öland. Arra sajnos már tegnap este rájöttem az internetes kutakodásom során, hogy ezt a napot kissé alulterveztem – míg az összes többi nap esetén részletesen kidolgoztam a programot, a mai napra csak beírtam, hogy Öland, és gondoltam, majd megnézek pár helyet a szigeten. Sajnos későn tudatosult bennem, milyen ritkán járnak itt a buszok, főleg vasárnap. Sehogy nem tudtam kisakkozni, hogy az engem érdeklő 4-5 hely közül legalább kettő beleférjen a napba, így végül csak a legérdekesebbnek ígérkező Eketorp várát néztem meg. Az egész svéd körút során ez az egy, amit másképp csinálnék: a tegnapra bérelt autót meg kellett volna tartani még egy napra.
Öland északi része a népszerűbb, itt vannak a népszerű strandok és a belső részeket erdők borítják. A déli rész jóval kietlenebb – itt a belső terület, az ún. Stora Alvaret világörökségi helyszín a speciális vegetáció, valamint az ehhez alkalmazkodó több ezer éves települések miatt. Eketorp várába elég borsos, 120 koronás belépő volt, de leszurkoltam. Amilyen szerencsém van, épp várjátékok voltak, így azért jóval érdekesebb volt, mint a csupasz falakat bámulni. Volt színelőadás, lehetett kenyeret sütni, íjjal célba lőni.
Kalmar felé visszabuszozva a szívem szakadt meg, hogy nem autóval vagyok, mert valami egészen csodálatos színekben pompázott a természet – az ég nagyon kék, a fű nagyon zöld volt, mintha valami fotójavító programmal nyúltak volna bele az összképbe – és legszívesebben léptem-nyomon fotóztam volna.
A városba visszatérve meglepve tapasztaltam, hogy a pályaudvar melletti kínai étterem ebéd-büfé egységára felment 80 koronáról 95-re… remélem, nem a két nappal ezelőtti pusztításom miatt!:-)
Este átbuszoztam Karlskonába, ahol egy végtelenül kedves kis ifjúsági szállóban lakom. Meghitt, barátságos, csak néhány szobával, így a hangulata sokkal inkább emlékeztet egy angol B+B-re, mint egy hostelre. Igaz, a fürdő közös és a szobám berendezése is spártai, de a lényeg mindig, hogy tiszta és csendes legyen és ebben tíz pontos volt.
Lepakoltam a cuccom és az esti fényekben sétáltam körbe a kis félszigetet, amelynek partja (a kikötők és a hozzá tartozó épületek) szintén világörökség.
Mivel a szálláson nem volt wifi, besétáltam a város legelegánsabb szállodájába (Scanic), remélvén, hogy lesz business center. Volt is, felügyelő nélkül, így egyszerűen leültem egy számítógéphez és kicsit internetezgettem.
2012. július 16, hétfő
Ma is korán, negyed hétkor kellett kelnem, hogy a mai napra kirótt program beleférjen a napba – na, majd otthon pihenek. A reggeli a szinte már hagyományos pászka, túró és szőlő, szinte állandóan ezt vacsorázok és reggelizek. No meg Nescafe. Egyszerűen nem vagyok hajlandó ezer forintot adni egy csésze kávéért, négyezret egy középszerű pizzáért vagy bármi egyéb vacak meleg ételért. A minőségi éttermek pedig elképesztő árakon dolgoznak. Akkor inkább két hét spártai életmód.
A mai penzum a Grimeton rádióállomás felkeresése volt. A micsoda? – kérdezhetitek joggal. Nos, itt Svédországban se sokan ismerhetik, mert a pályaudvarokon is értetlenül néztek rám. Az internetről szöszöltem ki, hogy lehet oda eljutni, de nem voltam biztos magam se, hogy odatalálok. Persze világörökség, azért kellett felkutatnom. A kiprintelt útiterv szerint négy járattal jutok el Varbergig: két busz és két vonat, elég necces átszállásokkal. Már előre borítékoltam a bányalátogatásokhoz hasonló kavarodást, de most minden ment simán. Varbergből aztán elvileg valami helyi busz jár Grimetonba, de arra órákat kellett volna várni. Elmentem hát félútig egy másik busszal és az utolsó 3 kilométert pedig legyalogoltam – a tájra végülis nem volt panasz.
Maga a rádióállomás a vártnál sokkal kiépültebb és érdekesebb volt és meglepetésemre nem én voltam az egyetlen látogató, bár én voltam az egyetlen külföldi. Így a délután 3-kor kezdődő angol nyelvű idegenvezetést csak nekem tartották.
Mire véget ért a látogatás, rettenetes szél támadt, így nem nagy lelkesedéssel néztem a gyaloglás elé- szerencsére épp indult egy autó a parkolóból, gyorsan odafutottam, merre mennek és hála Istennek, épp Varberg felé hajtottak, így elvittek a vasútállomásig. Onnan indultam tovább este Göteborgba, de volt egy kis időm, úgyhogy valami meleg kaja után néztem. Itt is volt egy lepukkant olcsó kínai, ott vettem valami brokkolis csirkét, persze elvitelre, mert úgy még olcsóbb volt és megettem a műanyag dobozból a pályaudvar egyik padján. Ennél mélyebben rég voltam gasztronómiailag külföldi utazás során…
Ami viszont felvidított, az a rengeteg régi járgány volt – valami találkozó lehetett a közelben, mert tucatjával cirkáltak.
Göteborgba érkezvén a pályaudvaron volt találkám egy Johan nevű fickóval, aki az általam kibérelt lakás tulajdonosának a haverja (a tulaj ugyanis vidékre utazott). Pontosan ott is volt, ahogy megbeszéltük, és elvillamosoztunk az airbnb-n lefoglalt kecóba, ahol négy éjszakát töltök. Illetve most csak egyet, aztán máshol egyet és ismét itt kettőt, de olcsóbb volt itt kifizetni a minimumként megadott négy éjszakát, mint külön keresni egy éjszakára és majd utána kettőre hotelt. A kis lakás a lehető legminimálisabban volt berendezve, épp eladás előtt áll, úgyhogy semmi személyes tárgy nem volt benne, de nekem tökéletesen megfelelt.
2012. július 17, kedd
Reggel elvillamosoztam a városszéli BMW üzletbe, ahol egy Sixt kölcsönző működik és ahol egy Mini Morrist foglaltam 2 napra. Végig izgultam az utat, nehogy valami más autót kapjak, de azzal fogadtak, hogy három kocsi közül választhatok és az egyik egy tűzpiros Mini volt. Nem is érdekelt a két másik. Ezt is meg kellett szokni az elején – nem egy kulcsot kell elfordítani benne, hanem betolni egy zseton formájú indítót, na meg az ablakok leengedése is trükkös volt, de mindennel együtt első látásra beleszerelmesedtem.
Eredetileg azért döntöttem az autóbérlés mellett, mert a Tanum környéki, világörökség részét képező sziklarajzok azzal látogathatóak a legkönnyebben, de aztán ha már kibéreltem, kétnapnyi programot szerveztem neki. Elindultam Göteborgból Osló felé és ma a part melletti bájos halászfalvakat látogattam meg: Astolt, Kladesholment és Smögent.
Astolra komppal kellett átmenni – nem is időztem igazán ott, inkább csak a komputazás érdekelt, a part látványa.
Kladesholmenben nagyon tetszett a Salt and Still szálloda és étterem – fekete dobozok a vízparton és a vízen. Egyedi, vagány, bár azért a 300 euró körüli szobaárak talán túlzottnak tűnnek.
Smögenben maradt csak igazán tátva a szám – egy álmos kis festői falura számítottam, ehelyett egy zajos parti buliba csöppentem: százával horgonyoztak a jachtok a part mellett pezsgőző, bulizó fiatalokkal, mintha legalábbis Monte Carlóban lennénk.
Este egy kollégium szerű, egyszerű, de tiszta szálláson húztam meg magam. Megkértem egy nőt, fotózzon már le a járgánnyal, nem győzött áradozni, hogy már addig is mennyit gyönyörködött benne. Olyan egy Mini, mint egy aranyos kutya, jól lehet vele ismerkedni. No meg az is milyen jópofa, hogy ha szembejön egy másik Mini, akkor a sofőrje vigyorogva, vadul integetni kezd.
2012. július 18, szerda
Reggeli után elhajtottam Tanumhoz és megcsodáltam a sziklarajzokat. Már a táj is gyönyörű volt, de a muzeológusok által vörös festékkel kiemelt rajzokért már önmagában megérte ez az egész utazás.
A sziklarajzok egymástól több kilométer távolságban vannak, de az autóval nem rendelkező látogatók bicajt is bérelhetnek.
Másik jófejség a sziklarajz-süti a büfében.
Innen Lackö várához hajtottam – egyrészt, hogy lássam egy kicsit az ország belsejét is, ne csak a parton járjak körbe, másrészt mert a fotók alapján ez tűnt leginkább amolyan igazi mesebeli várnak. Nem is kellett csalódnom, tényleg olyan volt, ráadásul remek napos időt fogtam ki.
Volt egy különleges időszaki kiállítás is a várban: méhen belül készített babafotók, Lennart Nilsson munkái.
Este visszatértem Göteborgba, de nem volt szívem még megválni az autótól, kitaláltam, hogy elnézek még egy IKEA-ba. Sajnos épp zárás előtt érkeztem, így nem tudtam eredetiben megkóstolni a húsgolyót és a mandulás sütit, de talán nem is baj, mert itt is minden háromszor annyiba kerül, mint nálunk.
Leadás előtt teletankoltam a járgányt, bár volt egy kis infarktus közben, ugyanis a külvárosi kihalt benzinkút kezelő nélküli kútjánál a gép egyszerűen beszippantotta a kártyám és nem akarta semmilyen gomb nyomására se visszaadni. Szerencsére épp jött egy másik kuncsaft, aki valahogy kivarázsolta és segített megtankolni. Összeszorult szívvel váltam meg a kis Minitől, de hátha lesz majd egyszer egy saját nekem is.
2012. július 19, csütörtök
Utolsó nap szemerkélő esőre ébredtem. Az útkönyvet átböngészve arra jutottam, hogy Göteborgban nagyjából két dolgot lehet csinálni: múzeumokban nézelődni vagy a szigetvilágban kirándulni. Az előbbire alkalmasabb lett volna az időjárás, de az utóbbi jobban izgatott, így elindultam a kikötő felé. A borzasztó drága ország talán egyetlen olcsó programja ez a szigetkirándulás: a kikötő felé tartó villamos 22 koronás jegye ugyanis érvényes a hajóra, amellyel nyugodtan cirkálhatunk, majd visszafelé a hajójegy érvényes a villamosra, azaz kétszer 22 koronáért egész nap kirándulhatunk.
A szigeteken nincs autóközlekedés, van viszont rengeteg egyéb járgány: bicajok, rollerek, golfautók, elektromos talicskák.
Két szigeten is sétáltam egy nagyon, picit ugyan esett, de volt esőkabátom.
Este aztán úgy döntöttem, csak elmegyek már egy étterembe is – az útikönyv és a Tripadvisor szerint is melegen ajánlott Sjöbarenre esett a választás, ahol egy középszerű hal-gratint ettem 169 koronáért, nem volt életre szóló élmény.
2012. július 20, péntek
Busz a reptérre, aztán a Ryanair járatával haza. Budapesten még volt egy meglepetés – nem jött busz a gép elé, hanem be kellett gyalogolni az épületbe, ami pedig nem volt közel.
Már csak fel kellett venni az autót a parkolóból és irány haza. Összességében kicsit hűvös, fázós, kicsit spártai utazás volt, semmiképp nem nevezném gasztronómiailag élménynek, de rengeteg szépet láttam. Északon mindig valahogy annyira csodálatosak a színek, fények és az emberek is barátságosabbak, mint gondolnánk. Az árak viszont jóval mellbevágóbbak, mint ahogy arra felkészültem, úgyhogy ha Svédországba készültök, javaslom az alapos felkészülést, előre foglalást és vigyetek itthonról kaját.