Glasriket - a Kristálykirályság

2012. július 14, szombat

A kalmari ifjúsági hotel az egyetlen szállás, ahol reggelit is kapok – nem is apróztam el, szép komótosan bereggeliztem és készítettem két szendvicset is, biztos, ami biztos. Majd kisétáltam a buszhoz és becéloztam a Toyota szalont, ahol a helyi Avis iroda működik. És akkor térjünk ki pár szóval az autóbérlésre: ez volt az első olyan utazásom, ahol nem a reptéren vettem fel autót, így most találkoztam először azzal a problémával, hogy a városi irodák nyitva tartása jóval korlátozottabb. Svédországban jellemzően autószalonokban, benzinkutaknál és pályaudvarokon van autóbérlési lehetőség. A legrosszabb a pályaudvari, mert ott az irodák gyakran egész hétvégén zárva vannak. Elvileg jobb a benzinkutas megoldás, de azok meg sokszor nem a belvárosban, hanem autópályák mellett vannak és nem tudtam megoldani azt a 22-es csapdát, hogy akkor oda hogyan jussak el autó nélkül. Így maradt a harmadik út: az autószalonok. A kölcsönzők jellemzőek olyan autókkal foglalkoznak, ahova épp betelepültek, így most egy kis Toyota Versot kaptam, ráadásul vadonatújat – már mentem pár kilométert, amikor eszembe jutott lefényképezni a műszerfalat, de még akkor is csak 15 km-nél jártunk.

Kicsit megszeppentem, amikor kiderült, hogy automata – nemkülönben a kölcsönzős is, amikor közöltem vele, hogy én ilyet nem nagyon tudok vezetni. Megmutatta, hogy kell és mivel ők nézték félre a szerződést, kaptam a cég ajándékaként egy null-önrészes biztosítást.

Az utak közepén ébresztőként elég komoly kis lukak voltak – ha ráment az ember, egész biztos felriadt a bambulásból.

Az egynapos autóbérlésre azért volt szükség, mert ma a környékbeli üveggyárakat terveztem bejárni, melyek tömegközlekedéssel csak kínkeservesen közelíthetőek meg, busszal maximum egybe vagy kettőbe jutottam volna el – így meg hetet sikerült meglátogatni.

Svédország ezen részén az üveggyártásnak több száz éves hagyománya van. Az iparág leginkább a 19. század végén virágzott, amikor is 77 üveggyár működött az országban, melynek több mint fele itt, Smaland megyében. Minden előfeltétel adott volt: a dús erdők szolgáltatták a fűtőanyagot, a tavak alján felgyülemlett homok az üveg alapanyagát és a gyors folyású patakok látták el energiával az üzemeket. Ráadásul rengeteg munkaerő is volt, hiszen a környékbeli fémművek bezárása miatt sokan elvesztették állásukat, a mezőgazdasági dolgozók pedig idényszerű munkájuk miatt plusz kereseti lehetőségek után kutattak.

A környékre számos művész költözött és az óriási siker titka az ő együttműködésük volt a szakképzett munkaerővel. Ha végiglátogatunk néhány gyárat, szembeötlő, mennyire eltérő a stílusuk – amelyet természetesen a mai vezető tervezők határoznak meg. Pár helyen ki lehet próbálni az üvegfújást is, de én most ez időbeli és anyagi korlátok miatt inkább kihagytam.

Az első megálló Pukenberg volt, ahol meg tudtam lesni egy üveggyártó bácsit. A bemutatótermet és az üvegfújó üzemet is teljesen egybe építették, még egy fal se választja el azokat, így nyugodtan lehet leskelődni. A választék itt nagyon vegyes volt – néhány szép pohárkészlet, mutatós váza és sok giccs, nem vásároltam semmit, csak ismerkedtem a választékkal és szoktam az árakat.

A második útba ejtett üzem Nybro volt, itt már több dolog tetszett és nem is tudtam ellenállni a gyűrött zacskót mintázó vázának – egy hazajött velem. A legtöbb üvegtárgyuk élénk, vidám, mindennapos használatra is alkalmas, praktikus darab. Nézetük szerint egy üvegtárgynak egyszerre kell dekorációként és használati tárgyként is helyt állni. Sok a csíkos üvegtárgy és valahogy az egész szortiment nagyon vidám.

A harmadik gyár Orrefors – mind közül a legletisztultabb, legpuritánabb stílusú, amolyan igazi időtálló modern design, amit soha nem tud megunni az ember. Biztos nem véletlen, hogy Karl Lagerfeld is velük működik együtt üveggyűjteményének kialakításában. Jelenleg négy tervező dolgozik az üzemben, de mind a klasszikus vonalat képviseli. Itt legszívesebben a fél boltot felvásároltam volna, de kiegyeztem két mécsessel – egyiket a mostanság legaktívabb blogolvasónak szántam, a másikat pedig az alsó szomszédnak, a viráglocsolásért.

Következett Maleras, pont az előző ellentéte: nagyon elvont, művészkedős darabok, sokkal inkább szobadíszek, mint használati tárgyak. Az üzem egy tervező, Mats Jonasson Maleras műhelye. Itt volt a legtöbb giccses tárgy is, bár volt néhány különösen szép műalkotás, mint a fémmel kombinált üvegtárgyak.

Üvegfúvó mesterek akcióban:

Ötödik megálló Kosta, a leghíresebb gyár. 1742-ben alapították, jelenleg hét művész dolgozik itt. Hatalmas üzletek vannak, óriási tömegekkel. A megszokott bemutatóterem mellett külön Iittala outlet (bár az finn cég), plusz egy kisebb plázányi egyéb outlet bolt (sportruházattól cipőkig minden). Ez volt az egyetlen hely, ahol belépőt kértek az üzembe, nem is fizettem ki. A tömeg miatt alig találtam parkolóhelyet és nem tetszett az egész zsibvásári hangulat.

Itt található a 2009-ben megnyílt üveghotel is, melyet a Kosta gyár hét tervezője rendezett be.

Mentem tovább Transjö felé, ami pont a másik pólus – a legeldugottabb, legkisebb az összes üzem közül. Egy patak partján néhány épület: bolt, üzem, lakóház és az egész környék olyan, mintha egy mesevilágba lépnénk. Csobog a patak és amerre csak nézünk, mindenhol színes üvegtárgyak. Üveggombák nőnek ki a fűből, üveggömbök lebegnek a patak vízében és csillogó üvegtárgyak lógnak a fákról.

El voltam varázsolva, ráadásul itt teljesen egyedül voltam, leszámítva a fiatal művészt a pult mögött. Kedvemre bóklászhattam, nézelődhettem, sőt, a fiú megmutatta a vadonatúj üveggombákat, amit nekem halászott ki a kohóból. Itt tetszettek legjobban az üvegtárgyak, de sajnos ezek voltak a legdrágábbak. Valóban olyan földöntúli minden, mint gyerekkorunkban a varázsgömbök – az összes üvegtárgy egyedi remekmű és kizárólag itt árulják őket, kereskedelmi forgalomba nem kerülnek. Mintha nem ebből a világból származnának, tényleg földbe gyökerezett a lábam, olyan hátborzongatóan szép volt itt minden. Két idős mester és egy fiatal srác dolgozik itt – látszólag brilliróznak az üvegtechnikával. Nem vagyok szakértő, de így laikus szemmel messze a többiek előtt járnak tudásban, tapasztalatban. Ez az a hely, ami az egész svéd utazás során a legjobban megragadott – alig tudtam elszakadni tőle.

Ez volt a legeslegkedvencebb darabom - csak sajnos 140 ezer forintba került ez a csöpp dísz (no és mivel tömör üveg volt, az alig 10-12 cm-es magassága ellenére meglepően súlyos):

Hosszú vívódás után végül vettem itt is egy vázát – volt néhány leértékelt, hibás darab, azok közül választottam egyet, mert azok voltak egyedül megfizethetőek, és mert az pont narancssárga alapon zöld pöttyös, tökéletesen passzol a lakásom színvilágához.

Végül Aforsnál álltam meg, itt épp csak bekukkantottam az üzletbe, mert záróra előtt érkeztem. Ez Kostához tartozik, specialitása a festett üveg.

Zsongott a fejem a rengeteg élménytől, de még visszahajtottam Kostába. Itt ma este ugyanis Hyttsill van, tradicionális vacsora és sikerült rábeszélnem a szervezőt, hadd menjek be vendégként (mi mindenre jó a fotós igazolvány), megspórolván a majd 400 koronás belépőt.

A Hyttsill régi svéd üveggyáras tradíció - az üveggyári munkások egy-egy nehéz nap végén leültek a gyárban, sütöttek krumplit, kolbászt, szalonnát és heringet a kemencében, majd beszélgetéssel, anekdotázással, énekléssel ütöttek el az estet. Ezt a hagyományt elevenítette fel néhány gyár, ahol a kemencék közt hagyományos Hyttsill vacsorát szolgálnak fel, miközben üvegfúvó bemutatót tartanak, és élő zenekar szórakoztatja a népet. Isteni finomak voltak a kaják, különösen az itt oly népszerű vörösáfonya. Kicsit giccses volt az egész este, de annyira svéd, muszáj volt kipróbálnom és kifejezetten élveztem.