Melaka

2012. május 8 (folytatás)

Kora este érkeztem meg Melakába, ahol egy kedves vendégházban lakom, a Roof Top Guest House-ban. Lepakoltam és már indultam is vacsorázni. A házigazda ajánlására egy folyóparti éttermet választottam, ahol kipróbálhattam a helyi “nyonya” specialitásokat. A nyonya konyha a maláj és a kínai keveréke, amely vegyes házasságokból született. Kínából elsősorban férfi bevándorolók érkeztek az országba, akik maláj nőket vettek el és nekik köszönhetjük ezeket a fogásokat.

Vacsora közben a szomszéd asztalnál ülő kanadai párossal beszélgettem és közben még a háziak cicájával is játszani kellett. Érdekes, hogy Malajziában rengeteg kurta farkú macska van – az elején mindig sajnálgattam őket, hogy biztos valami baleset történt velük, de aztán feltűnt, hogy szinte minden cicának csak pár centis a farkincája. Nyilván ilyen típusúak.

Sétáltam még egyet késő este, bár alig lehetett nyugodtan mászkálni, állandóan tuk-tuk taxik akartak felvenni. Egész furcsa módon versenyeznek egymással: mindenki a lehető legcsicsásabbra díszíti a járgányát karácsonyfadíszekkel, műanyag virágokból készült koszorúkkal, villogó fényekkel és még sorolhatnám. Rettenetes.

Sajnos maga az óváros is tele van giccsesebbnél giccsesebb dolgokkal – pl. építettek itt egy vízimalmot, mert a város vezetése úgy gondolta, az majd tetszik a turistáknak. A gond az, hogy egy világörökségi státuszú városról beszélünk, ahol soha nem volt vízimalom. A kínai negyed bejáratánál meg egy brutálisan nagy kígyó szobor van.

2012. május 9.

Reggel korai kelés, mert igyekezni akartam Szingapúrba, de közben még Melakában is akartam sétálni egyet. Bár tegnap késő este bejártam az érdekes városrészt (nem túl nagy), azért nappali fénynél is végignyargaltam.

A háziak egy dim-sum éttermet ajánlottak reggelizős helynek és hű, de jó, hogy hallgattam rájuk, mert hatalmas élmény volt. Na itt aztán én voltam egyedül európai, úgyhogy ennél autentikusabb kínai reggeli biztos nincs.

A buszpályaudvaron a létező összes ruhám magamra vettem, úgy szálltam fel a buszra, mint egy eszkimó, úgy féltem a légkonditól. Ehhez képest teljesen normális hőmérséklet volt, hámozhattam le mindent magamról.

A határon kitereltek minket a buszból egy szál útlevéllel. Azt hittem, csak odasétálunk valami bódéhoz és annyi, de egy óriási épületbe kellett bemenni. Mozgólépcsők, folyosók, liftek, hömpölygött a tömeg és egy kicsit pánikba estem, hogy fogom megtalálni a busz (amely külön úton haladt át a határon) benne a csomagjaimmal. Szerencsére az utastársaim a buszról figyeltek rám, a kis elesett külföldire, és tereltek magukkal.