Kuala Lumpur

2012. május 7.

Reggel a helyi reggelit választottam a hotelben, mert a nyugati verzió – pirítós kenyér dzsemmel – elég unalmas volt előző nap. A maláj reggeli rizsből és nagyon fűszeres húsból állt, ez már azért finomabb. Visszabuszoztam Kuala Lumpurba és ott a buszpályaudvarról csak egy megálló volt monorail-lel a Shangri-La Hotel, ami egy észvesztően kényelmes luxus-szálloda elérhető áron. Bár kevés a fővárosban az időm, jó három órát nem tudtam elszakadni a hoteltől, annyira el voltam bűvölve. Kigyönyörködtem magam a szobámban, csobbantam egyet a medencében, aztán végigettem a büfé teljes kínálatát.

A szállodától csak pár perc séta a KL Tower, a világ jelenleg hetedik legmagasabb telekommunikációs tornya. A turisták 99.9%-a nem ezt, hanem a Petronas tornyokat keresi fel, ahol hajnali 6-tól kell 2-3 órát sorban állni jegyekért, hogy esély legyen bejutni. Ehhez képest a KL Tower magasabb, erről rálátni a híres Petronas tornyokra és a sor ilyen hosszú volt:

Kicsit sokalltam az 50 ringgites belépőt, így elővettem a félhivatalos újságíró igazolványom, sikerült is ingyen bejutni vele. A lifttel 58 másodperc alatt hasítottunk fel a 256 méter magasan fekvő kilátó teraszra. Bár egész nap borús volt az idő, most hirtelen kiragyogott a nap, így pazar kilátás volt.

Innen eltaxiztam az orchidea kertbe. Ez 6-ig van nyitva és teljesen elképesztő a belépő, 100 ringgit (7,000 forint) – de fél hatkor, amikor odaértem, már nem volt jegyszedő a fülkében és mivel nem túl nagy a terület, fél óra alatt bőven körbe tudtam sétálni. Ezzel pont megspóroltam a szállodai büfében fogyasztott ebéd árát:-)

Az orchideák nem voltak csúcsformában, de azért lehetett pár szép virágfotót készíteni. Innen pár lépés a madárpark, ami az útikönyv szerint este fél 8-ig van nyitva, a valóságban viszont csak hatig, így már nem tudtam bemenni. A kerítésén viszont volt néhány kedves majom, róluk legalább tudtam pár fotót kattintani.

Vissza a szállodába, zuhany, kicsit lehűtöm magam, majd irány a kínai negyed. Érdekes volt így sötétedés után ismerkedni a környékkel – őszintén szólva így utólag, miután végigjártam a Lonely Planet ajánlott útvonalát, nem vágnék neki így késő este. De akkor már nem akartam félbehagyni, bármily félelmetes volt néhány utca. Még éjszaka is forróság, büdös, kosz és patkányok. Ugyanakkor ezerrel zajlik az élet, utcai kajaárusok, csodálatos régi házak és üzletek – így késő este különös hangulatban. Lenyűgözött, ahogy a hatalmas felhőkarcolók közt egy teljesen más világba csöppent az ember…

Vacsorázni átmentem Bukit Bintang városrészbe, ott a legjobb az éjszakai piac. Vettem duriant, de rettenetes volt, aztán pálcikákra tűzött ez-meg-azt, mindenféle szószokba mártogatva.

Ismét leizzadva, fáradtságtól elcsigázva estem be a hotelbe – olyan jó volt a finom illatú szobámban magamra zárni az ajtót, lezuhanyozni a szenzációsan erős tus alatt és bebújni a finom ágyneműs ágyikómba… jó, jó ez a felfedező élet, de a kényelem se megvetendő.

2012. május 8.

Reggel halk neszre ébredtem – megérkezett az újság a szobám ajtaja elé. Gyors zuhany, majd elmajszoltam a szobába bekészített gyümölcsöket. Sajnáltam 66 ringgittet (4.600 forint) a reggeliért, de teljesen elég volt gyümölcs. Csak egy jó kávé hiányzott – és lássatok csodát: a szálloda előterében volt egy „coffee-to-go” állomás, ahol mindenki kapott egy ajándék kávét. És nem ám valami vacakot, hanem frissen lefőzött presszót, capuccinót, amit kért az ember. Apróság, de milyen kedves.

Elmetróztam a kínai negyedbe, ismét végigjártam a tegnap esti útvonalat, de ezúttal jobban lehetett fotózni.

Ittam helyi kávét is, ez a „teh tarik”, a „húzott tea” mintájára készül, csak épp kávéból. Sokszor átöntögetik két edény segítségével, ettől különösen laza, habos lesz.

Elgyalogoltam a madárparkhoz, megvettem a jegyet, beléptem és leesett az állam. Ilyet először és utoljára Galapagoson láttam – a madarak egyáltalán nem féltek az emberektől. Köztük lehetett sétálni, szinte át kellett lépni rajtuk. Némely fajok teljesen szabadon voltak, mások meg akkora hálók alatt, hogy szinte nem is látta-érezte az ember, hogy kalitkában van. Dupla kapukon léptünk be a hálók alá, melyek csodálatos kerteket takartak és itt közvetlenül a madárkák közt sétálhattunk.

A büfénél nem tudtam leülni meginni a kókuszlevem, mert minden asztal foglalt volt:-)

Délután visszasétáltam a szállóba, kikértem a csomagjaimat, melyeket reggel kicsekkolásnál adtam le a portásnak. Megkérdeztem, esetleg lenne-e lehetőség lezuhanyozni valahol, mielőtt továbbutazok az esti busszal Melakába. Annyira forró-párás az idő itt, kényelmetlenül éreztem volna ilyen izzadtan ülni fel a buszra.  „Mi sem természetesebb”- hangzott a válasz és már mutatták is az utat a fitnesz központhoz. Amikor megláttam itt a jacuzzit, a hatalmas tornatermet és a kényelmes masszázsszobát, átfutott az agyamon, hogy hagyom Melakát a fenébe, és inkább itt töltöm suttyomban az éjszakát…

De aztán csak rávettem magam az indulásra – és ahogy elköszöntek tőlem a végtelenül kedves alkalmazottak, komolyan mondom, elmorzsoltam egy könnycseppet. Metró a hipermodern buszpályaudvarra, onnan pedig irány Melaka. A busz olyan vastag és buja bordó drapériával volt kibélelve, hogy a Moulin Rouge elbújhat mellette. Csak két óra volt az út, és megérkeztünk Melakába, amely Georgetown-nal együtt került fel az UNESCO világörökségi listájára történelmi jelentősége miatt.