Villámlátogatáson a dzsungelben: Taman Negara

2012. május 5.

Gyors reggeli után ki a reptérre – itt Malajziában úgy közlekedek a repcsikkel, mint otthon a villamossal, de annyira olcsók, kényelmesek és gyorsak, hogy egyszerűen nem éri meg, ha már 3-4 óránál többet kellene buszozni. Penangból Kuala Lumpurba csak fél óra a repcsi, igaz, ott majd 3.5 óra volt, mire átbuszoztam a reptérről a busz-pályaudvarra. A fővárosban ugyanis most még nem maradok, előbb még kicsit bekukkantok a dzsungelbe. A Jerantutba tartó távolsági buszon szokás szerint kegyetlen hideg van, kint 32 fok, bent a sofőr pufidzsekiben vacog. Nincs mit tenni, magamra húzom az összes gúnyámat.

Az ország első számú nemzeti parkja a Taman Negara – legtöbben ide úgy kirándulnak, hogy befizetnek egy 2-4 napos túrára Kuala Lumpurból. Elbuszoznak Jerantutig (3 óra), ott felszállnak egy hajóra (további 3.5 óra) és kikötnek az esőerdőben. Ott túrázgatnak 1-2 napot, aztán ugyanígy vissza. Nekem két problémám volt ezzel a megoldással – egyrészt helyi viszonyok közt túl drágának találtam a szervezett utat (50,000 forintnál kezdődött), másrészt csak rossz visszajelzéseket olvastam a dzsungelben található vendégházakról. Ráadásul én nem különösebben vágytam most túrázni, magán a hajóúton kívül csak egy dolog érdekelt: végigsétálni egy hosszú kötélhídon a fák felett („canopy walk”). Így azt okoskodtam ki, hogy Jerantutban szállok meg, ahol van egy remek kis vendégház, majd másnap kora reggel megyek be az erdőbe hajóval, végigsétálok a kötélhídon és este helyi busszal vissza Jerantutba.

Így is tettem, így Jerantutban foglaltam két éjszakára szállást a Wau Hotelben, ami szerepel a Tripadvisor „Malajzia Top 10 Bargain Hotel” listáján. Nagyon barátságos hely, a fürdőszobás szoba ára egy éjszakára 7,000 forint volt, reggelivel, ingyen wifi-vel. Megérkezésem után az ősz hajú, fekete bőrű recepciós bácsi rögtön leült velem egy asztalhoz és 2 perc alatt minden el volt intézve: kezemben egy térkép az éttermekkel és lefoglaltuk másnap reggelre a hajót.

2012. május 6.

Reggel értem jött egy kis busz és elvitt a gyülekezőhelyre, ahol befizettem a hajóra. Nem tudtam eldönteni a jegyeladóról, hogy férfi vagy nő és ez már nem először fordul velem elő az országban. Úgy tűnik, Malajziában az átlagnál jóval több a transzvesztita és az is igen gyakori, hogy teljesen férfi kinézetű férfiak hosszú körmöt növesztenek. Kivittek minket a kikötőbe és szemerkélő esőben szálltunk fel a hajóra. Rajtam kívül egy ötfős cseh család, egy fiatal amerikai pár és egy idősebb fickó. Ez utóbbi ült mögém és feltette a szokásos kérdést: Where are you from? Válaszomat meghallva közölte, hogy akkor akár magyarul is beszélgethetünk, mert őt Gyulának hívják. ’56-ban vándorolt ki Németországba, nemrég ment nyugdíjba és most hónapokig utazgat a térségben.

A hajózás kicsit félelmetes volt, mert rettenetesen nyikorgott a hajó, állandóan az az érzésem volt, hogy szétesik. Másrészt az ötfős cseh család a meglehetősen lazának tűnő szülőkön kívül három kislányból állt, akik végig izegték-mozogták az utat és tiszta frászban voltam, mikor pottyannak be a vízbe. Rettenetesen nagy felelőtlenségnek tartottam, hogy három ilyen apró gyerekkel elindultak egy lélekvesztőn, mert ha beborulunk, akkor a két szülő nehezen mentett volna három csöppséget. Mivel a világ végén jártunk, külső segítségben meg nem reménykedhettek. Szerencsére gyerekáldozat nem volt, csak valami ruhadarabjuk esett a vízbe, annak annyi is lett.

Amikor megérkeztünk a cölöpházakból álló faluba, kiderült, hogy a kötélhíd zárva van – annyi eső esett ugyanis éjjel, hogy veszélyesnek ítélték, nehogy lecsússzon rajta néhány turista. Így teljesen dolgavégezetlenül ücsörögtem Gyulával az egyik úszó étteremben, ahol bundáskenyérrel vigasztaltam magam.

Kicsit bóklásztunk a környéken, aztán a késő délutáni busszal visszazötyögtem Jerantutba.

Ott járkáltam egyet a főutcán…

… és ettem egy nagy tányér „laksa” levest, amit egyszerűen nem lehet megunni.

Körbenéztem a helyi nagy szupermarketben is, ahol a hazainál jóval nagyobb arányban volt kínálat chiliből, szárított halból és rizsből. Ez utóbbi ipari méretű kiszerelésben is raklapszámra.

A ráérős nézelődésemből egy kissé felriadtam, amikor egy girhes macska húzott el a sorok közt, szájában egy patkánnyal. A higiéniával kapcsolatban különben is volt némi fenntartásom – amikor ugyanis a fényképezőgépet a halak vagy húsok felé közelítettem, legyek százai szálltak fel a polcokról.