Georgetown (Penang)
2012. május 3.
A délelőtt még punnyadással telt, de dél körül kitaxiztam a reptérre és alig félórás repülőúttal már meg is érkeztem Penangba. Ott a helyi busszal be a városba, és kis tekergés után megtaláltam a szállodámat, a Chulia Hotelt. A szálloda tökéletes helyen van – a főutcán, de egy nyeles telken, így a forgalom zaja nem hallatszik be. Hófehér folyosóról nyílnak a hófehér szobák, csupa hófehér bútorral. A fürdőszoba közös, de minden patyolat-tiszta és egy éjszaka csak 80 ringgit (kb. 5.500 forint).
Megjegyzem, Malajzia nagyon olcsó - négyágyas hostelben már 1.500 forintért is van ágy, sőt privát szobát is lehet találni már 3.000 forintért, kevésbé szép hotelben, kevésbé frekventált helyen.
Csak ledobáltam a cuccokat és már indultam is körülnézni, mert nincs itt sok időm. Georgetown a legrégebbi angol gyarmati település az országban, ahol kiváló állapotban maradtak fent a gyarmati építészet emlékei - templomok, középületek, szállodák.
Ugyanakkor itt a legautentikusabb a kínai negyed is - míg Szingapúrban, Kuala Lumpurban vagy pl. Melakaban a régi kínai üzleteket csillogó felhőkarcolók veszik körbe, itt a kínai városrészben tényleg megállt az idő.
Kisétáltam az óceán partjára az erődhöz, aztán bóklásztam az indiai és kínai negyedekben, ahol számos színes templomba is bekukkantottam.
A Red Gardenben vacsoráztam, ami egy „food court” – rendkívül népszerű intézmény országszerte. Ezek egyrészt bevásárlóközpontok alsó vagy felső emeletein találhatóak (hasonlóképp a Westendhez), de sokszor önálló épületben. Van vagy 20-30 étterem, és mindegyik más-más ételeket kínál. A változatosságot komolyan veszik, nem adnak ki engedélyt két ugyanolyan specialitást felvonultató kifőzdének. Az ember csak körbesétál, végigböngészi a kínálatot, elbeszélget a vendéglősökkel, mustrálgatja az étlapokat, aztán választ. Egy nagy tál leves vagy egy tésztaétel tengeri herkentyűkkel általában csak 3-5 ringgit (200-350 forint). Minden frissen készül, minden isteni finom.
A malájok imádnak enni, a belföldi turizmus fő mozgatórugója a helyi specialitások kipróbálása. Mivel annyira olcsók a kifőzdék, nem bajlódnak otthon a főzéssel, hanem ilyen food court-okban, illetve utcai árusoknál vacsoráznak.
2012. május 4.
Kora reggel sétáltam egy nagyot, imádom az ébredező nagyvárosok hangulatát.
Aztán 11-kor jelenésem volt a Cheong Fatt Tze Mansion-nál, melyet csoportos idegenvezetéssel lehet csak megnézni. A 38 szobás kis hotel az 1880-as években épült Cheong Fatt Tze, egy vagyonos kereskedő otthonaként. Az épület a keleti és nyugati építészet ötvözete, miközben a feng shui elveit is maximálisan figyelembe veszi. Mívesen faragott ablakkeretek szecessziós festett üvegekkel, gondosan kidolgozott kovácsoltvas díszek, mázcserepes tető kerámia motívumokkal – minden szöglet, minden kis csücsök csodákat rejt. A tulajdonos halála után az épület enyészetnek indult, de az 1990-as években újjáélesztették. Egy elragadóan kedves hölgy vezetett minket körbe az épületben, amely világörökségi státusszal is büszkélkedhet, valamint a Lonely Planet a világ 10 legjobb nemesi kúriája közé választotta. Sajnos a szobaárak 30,000 forint körül kezdődnek, de nem kellett sokáig töprengenem, hogy bevállalnám-e, ugyanis amikor a szállásokat foglaltam, itt már telt ház volt.
Ha itt nem is tudtam aludni, azért csak elkényeztettem magam egy kis luxussal – az elegáns Eastern Oriental hotel büféjébe mentem ebédelni, ahol igazi terülj-terülj asztalkám várja a vendégeket.
Délután kirándultam egy kicsit a szigeten. Ellátogattam a Kek Lo Si templomba, amely az ország legnagyobb buddhista temploma, de ez különösebben nem nyerte meg a tetszésem. Rettenetesen kommersz volt –a templomot több tucat privát kis üzlet között lehetett csak megközelíteni és egy óriási szuvenírbolton keresztül lehetett elhagyni. Ez utóbbiban az Angry Birds feliratú pólóktól kezdve egy komplett csontvázon keresztül minden giccses ajándéktárgy fel volt vonultatva. A buszon 18 fok volt. Végigvacogtam az utat és irigykedve néztem a talpig csadorban utazó nőket. Megpróbáltam rábeszélni a sofőrt, hogy kicsit vegyen le a légkondiból, de állítólag nem lehet, mert automata. Az oda- és visszaúton kb. 100 embernek kellett elmondanom, honnan jöttem – ezt mindig mindenki megkérdezi. Arról már csak a malájok 90%-a faggat, hogy miért utazom egyedül. Sajnálkozva kérdezik, hogy nincsenek-e rokonaim és barátaim és láthatólag nehezen emésztik a választ, hogy de vannak, én mégis szívesebben jöttem egyedül.
A városba visszatérve egy gyors zuhany a szállóban. A fürdőben ugyanazzal a magas szőke sráccal futottam össze, akivel már tegnap este is egymásra köszöntünk egy szál törülközőben. Megvannak a szépségei a közös fürdőhasználatnak is. Szépen megtisztulva elmentem egy masszőrhöz. Szegény kis hölgyet kicsit megkínoztam, mert megkértem, ne kapcsolja be a légkondit, így az egyórás gyömöszölés végére csuromvíz volt szerencsétlen, de igyekeztem busás borravalóval jóvátenni az esetet.
Az éjszakai piacon vacsoráztam utcai árusoknál, aztán még egy kis esti séta.
A nap végére pedig egy kellemes meglepetés – a blog egyik olvasója, Lajos írt egy kommentet, hogy akár össze is futhatnánk, mert ő itt él. Így is történt, megérkeztek és elugrottunk pár helyre: egy helyi kávézóba, aztán ki a kikötőbe („jetty”), ahol mólókra épített faházakon él néhány család.
Véletlenül egy hindu ünnepségbe is belefutottunk, melyet a különleges telihold alkalmából rendeztek. Már sokadszorra meállapítottam, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez a blogírás, mert annyi kedves embert megismertem már általa:-)
